A temető a cinkotai dombtetőn terül el. Jellegzetes adottságai, vidékies hangulata és közelsége miatt nemcsak a helyi lakosság körében vált kedvelt temetkezési hellyé.

AJÁNLÓ

Az 1800-as évek végén gróf Batthyány Ilona birtokaiból a cinkotai dombtetőn területet ajándékozott a község lakóinak temetkezés céljára, ugyanis a templomkert szomszédságában kezdett betelni a település régi temetője. A ravatalozás még sokáig a régi helyen történt, innen kísérte át a gyászmenet az elhunytat végső nyughelyére, az újtemetőbe. Ezen a szélnek és az időjárás viszonytagságainak kitett kopár dombtetőn fák nem voltak, a még nem temetett részeken kukoricát termeltek.

1924-ben néhai Fritsche Imre Magyar Királyi távírdatiszt itt építtetett kápolnát, amely nemcsak a család temetkezési helyéül szolgált, de a hívők számára is mindig nyitva áll.

A családi kis kápolna az oltárral összevont hajórészből és egy alsó kriptarészből állt. Az épület mellett hagyományos kripták sorakoztak, mögötte pedig apácasírok számára tartott fenn területet. Az izraelita temetőrész teljesen elkülönítve működött.

A II. Világháború és a rendszerváltás nagy változásokat hozott. A háborúban 250 katonasír került betemetésre, majd 1950. január 1-től használaton kívül helyezték a temetőt. Már 1949-től szervezték a külső peremtelepüléseket Budapesthez csatolását, mely a következő évben megvalósult, így Cinkota Budapest XVI. kerületének részévé vált.

A központi elképzelés szerint néhány nagyobb temetőbe kívánták koncentrálni a temetéseket, ezért a környező kisebb temetőket bezárták. A cinkotai polgárok, mint elérhető távolságban lévőt, az igen távoli Rákoskeresztúri Új Köztemetőt (lásd: Kozma utcai temető) vagy a Pest megyei Csömör temetőjét választhatták maguknak végső nyughelyül.

A helyi tanácsi vezetők, az egyház és a helyi lakosság egyre sürgetőbben kérték legalább egyik temetőjük megnyitását. Végül 1954-ben újra megnyithatták a Cinkota�Ilona telepi temetőt, amely ettől kezdve a Fővárosi Temetkezési Intézet kezelésében működött. Önálló személyzete nem volt, a Kerepesi temetőből jártak fel a kegyeleti szolgáltatást végző dolgozók alkalmanként temetni. Az elhunytat ideiglenesen ravatalozóból kísérték utolsó útjára a hozzátartozók.

Az izraelita temetőrészt akkor már nem használták, de a sírokat szépen gondozták.

A meglévő temetői kápolnát 1965-ben a Fritsche család és a gróf Blankeinstein család külföldön élő rokonai (gróf Eszterházy Mariann, Fritsche Emil, Fritsche Olga) segítségével egy hajórésszel és egy kriptarésszel bővítette. A barokk stílusban kibővített kápolna a "Szent Vér" nevet kapta. A család a cinkotai egyházközség rendelkezésére bocsátotta, így a hívők helyben vehetnek részt gyászmisén és bármikor betérhetnek imádkozni elhunytjaikért.

A temető önálló személyzetet 1968-ban kapott, amikor elkészült a téglából épült ravatalozó. 1972-ben bővült a terület 8,5 hektárra az akkori termelőszövetkezet környező földjeiből. Megindult a közművesítés, a fásítás és az utak kiépítése. Az újonnan létesült fasorok legjellemzőbb fái a törökmogyorók, melyek a kedvezőtlen környezeti adottságok ellenére is szépen fejlődnek.

1993-ban az evangélikus egyházközség és a Fővárosi Temetkezési Intézet közösen állított emlékművet a II. Világháborúban eltűnt cinkotai katonák emlékére.

A ravatalozót 1995-ben felújították és egy fedett terasszal kibővítették, mely stílusában szépen illeszkedik a temető vidékies jellegéhez.

AJÁNLÓ

Képek

Hamarosan!

AJÁNLÓ