A neoreneszánsz stílusú palota 1862-1864 között, Friedrich August Stüler berlini építész tervei szerint épült. Már az 1791. évi országgyűlés tudományi bizottsága felvette programjába a katonai és képzőművészeti akadémián kívül egy magyar tudományos akadémia felállítását.
Egy magyar tudományos társaság alapításának gondolatához már az 1700-as évek második felében Bél Mátyás evangélikus lelkész és polihisztor is eljutott. Néhány évtized múlva, 1781-ben Bessenyei György pedig papírra is vetette saját elképzelését. Az 1791. évi országgyűlés tudományi bizottsága felvette programjába a katonai és képzőművészeti akadémián kívül egy magyar tudományos akadémia felállítását, ám a tervek megvalósítása végül I. Ferenc uralkodásának első három évtizedében elmaradt.
Az alapítás és a keretek kialakítása (1825–1830)
1825. november 3-án a pozsonyi országgyűlés alsótáblájának kerületi
ülésén Felsőbüki Nagy Pál, a rendi ellenzékiség vezéralakja élesen
kikelt a nemzeti kultúra és az anyanyelv ügye iránt bűnös közönnyel
viseltető mágnások ellen. A szemrehányás hatása alatt a hallgatóság
soraiban helyet foglalt "ifjú gróf Széchenyi magyar lovas kapitány …
ezen ajánlást tette: Tisztelt Statusok és Rendek! Én ugyan nagy nem
vagyok, de vagyonos ember vagyok, azért nemzeti nyelvemnek gyarapítására
egy egész esztendei jövedelmemet ajánlom, úgy, hogy ennek a kívánt célra
való fordítása s elrendelése mindenkor az ország gyűlésétől függjön”.
Ezután tette meg sorsfordító, emlékezetes felajánlását gróf Széchenyi
István. Széchenyi bár a felsőtáblához tartozott, ekkor éppen az alsóházi
követek ülésén foglalt helyet. Felsőbüki szónoklatát követően a
jelenlévők meglepetésére Széchenyi váratlanul szót kért és
felszólalásában felajánlotta birtokainak egyévi jövedelmét, 60 000
forintot egy Magyar Tudós Társaság megalapítására.
Széchenyi felajánlása megtételében – régóta meglévő országjobbító
szándékai mellett – a titkos szerelme, Zichy grófné, Cresence előtti
imponálás szándéka is szerepet játszott. 1849-es napló bejegyzése azt
írta: "Az én eszemben az ő elcsábítása járt. Ő testileg ellenállt, de
a lelkét magamévá tettem, mert ő az egész világon engem szeretett a
legjobban. Hogy egészen megnyerhessem, ráléptem a hazafiság mezejére, 24
szónál nem tudtam többet magyarul, azt is rosszul, de ellenzékinek
léptem föl a mágnástáblán, s 60 ezer forintot ajánlottam föl, hogy mire,
azt igazában nem is tudom tisztán, de magyar nyelvészeti akadémia lett
belőle”.
Széchenyi 60 ezer forintos adománya nem ötletszerű és magányos tett
volt, hanem a Nemzeti Múzeumot megalapító apja példáját követve,
kötelességtudattól és hivatásérzettől indíttatva már évek óta kereste a
cselekvés terét. A beszédét követő reakciók pedig arról tanúskodnak,
hogy az alapítás többek szervezett akciója lehetett. Széchenyi példáját
követve több fiatal mágnás: Károlyi György, Andrássy György, Vay Ábrahám
és mások egymás után tették meg ajánlatukat. Teleki József gróf 1826-os
adománya – családja 30 000 kötetes értékes könyvtára – megalapozta az
Akadémiai Könyvtárat.
Az egyesületként létrejött Tudós Társaság alapítását az országgyűlés
törvénybe iktatta: az 1827: XI. törvénycikk "A hazai nyelv művelésére
fölállítandó tudós társaságról vagy magyar akadémiáról” címet viseli. Az
1845-től hivatalosan is Magyar Tudományos Akadémia néven emlegetett
intézmény 1830-ban, az alapszabályok kidolgozása és királyi jóváhagyása
után kezdte meg tényleges működését. A főleg főurakból és főpapokból
álló 25 tagú igazgatótanács gazdálkodott a társaság vagyonával, nevezte
ki az első 23 tagot, választotta meg a tisztségviselőket. Az első elnök
a történetkutató Teleki József gróf lett, alelnökké pedig Széchenyi
Istvánt választották. Az intézmény működtetésében kulcsszerepet töltött
be a titkár: e hivatalt az első fél évszázadban Döbrentei Gábor, Toldy
Ferenc, Szalay László és Arany János töltötte be. Az első közgyűlésre
1831. február 4-én került sor. Székházának felépültéig a
Károlyi-Trattner-házban (ma Petőfi Sándor utca 3.) bérelt helyiségekben
rendezkedett be, a közgyűléseket pedig általában a pesti vármegyeházán
tartották.
A magyar nyelvi norma megteremtése. A reformkor (1831–1848)
Az új intézmény figyelmének középpontjában eleinte a nyelvművelés állt.
Működése első maradandó eredménye a magyar helyesírás egységesítése és a
nyelvtan rögzítése volt. Kiadta az első helyesírási szabályzatot (1832),
a leíró nyelvtant (1846) és az értelmező szótárt (1862).
A Tudós Társaság hamarosan a szellemi élet fő szervezőjévé is vált: hat
osztálya – nyelvtudományi, bölcseleti, történeti, matematikai,
törvénytudományi és természettudományi – minden, hazánkban művelt
tudományágban írt ki pályázatokat, adott ki könyveket, s a rendes
tagoknak fizetést is folyósított. Lapja, a Tudománytár magyar nyelven
közvetítette a külföldi tudományos eredményeket. Az egyéni tudományos
teljesítmények és az új irodalmi alkotások bemutatására a hetente
tartott kisgyűlések, a negyvenes évek közepétől pedig az osztályülések
biztosítottak fórumot.
Szoros felügyelet és anyagi gyarapodás. Az önkényuralom (1849–1867)
Az akadémikusok jelentős része közéleti szereplő is volt: az 1840-es
években a kormányzat már kifejezetten a liberális reformellenzék
szövetségesét látta a szigorúan politikamentesnek szánt testületben.
Ennek is volt szerepe abban, hogy 1849 után az Akadémia tevékenységét és
autonómiáját erősen korlátozták, sőt, magát a működést is az alapszabály
módosításához kötötték. A kormánybefolyást erősítő módosításra 1858-ban
került sor. 10 évszünet után ekkor tartottak újra közgyűlést is, amelyen
kiegészítették a megfogyatkozott tagságot.
Az újraéledést jelezte az évtized végén Sina Simon báró 80 ezer forintos
felajánlása is, amely után országos gyűjtés indult az Akadémia
székházának felépítésére. A neoreneszánsz stílusú palotát – amelyet
Friedrich August Stüler tervei alapján Ybl Miklós és Skalnitzky Antal
épített – 1865. december 11-én avatták fel.
Az épülő Akadémia 1864-ben
Az üléstermek, a könyvtár és olvasóterem, a művészeti gyűjtemény ugrásszerűen javították a tudományos munka lehetőségeit.
A Magyar Tudományos Akadémia 1865-ben
A természet- és alkalmazott tudományok terén a tevékenység súlypontja ezekben az évtizedekben a külföldi eredmények közvetítése, meghonosítása volt. A társadalomtudományok fő feladatának az ország múltjának, illetve jelen állapotának megismerését, s a polgárosodás folyamatának segítését tekintették.
A magyar tudományosság kibontakozása (1867–1918)
A kiegyezéssel visszanyert széles körű nemzeti önrendelkezés kedvezőbb működési feltételeket biztosított az Akadémia számára. Ennek első jeleként 1867-ben, történetében először állami támogatást kapott. Az 1869-ben elfogadott (s 1945-ig érvényben maradt) új alapszabályok megszabadították az 1858-ben rákényszerített állami gyámkodástól. Megnőtt a tudomány művelőinek szerepe: ezentúl az igazgatótanács tagjainak felét az akadémikusok maguk közül választották. Megváltozott a testület szerkezete: az addigi hat helyett három (nyelv- és széptudományi, bölcseleti, társadalom- és történettudományi, valamint matematikai és természettudományi) osztályba sorolták a tagokat.
A tér 1874 körül (az Akadémia előtt látható az
1867-es koronázáskor használt
Koronázási-domb)
A hazai tudományosság erősödésével az Akadémia egyre sokoldalúbb
kapcsolatokat épített ki a tudomány nemzetközi rendszerével. Tagjai mind
gyakrabban vettek részt nemzetközi kongresszusokon, tiszteleti tagként a
kor legnagyobb külföldi tudósait fogadta soraiba, 1900-ban pedig alapító
tagja lett az Akadémiák Nemzetközi Szövetségének.
Bár a tudományos élet erőit a dualizmus évtizedeiben is az Akadémia
fogta össze, szervező, kezdeményező szerepet – saját intézmények,
illetve jelentősebb anyagi alapok híján – legfeljebb a
társadalomtudományok esetében játszhatott pályázatok kiírásával, a
könyvkiadás támogatásával. A természettudományokban inkább csak az
eredmények minősítésén, értékelésén keresztül befolyásolhatta a
kutatások menetét. A korszak nemzetközi szintű eredményeinek java része
az egyetemi intézetekben született, a gazdasági-társadalmi modernizáció
igényeit kiszolgáló új tudományos intézmények pedig állami alapításként
jöttek létre. Számos új szakmai szervezet is létrejött, amelyeknek
jelentőségét növelte, hogy többnyire ezek teremtették meg
tudományterületük szakfolyóiratát. Egyes új diszciplínák – mint a
lélektan és a szociológia – meghonosítása kifejezetten az akadémiai (és
egyetemi) intézményrendszer keretein kívül ment végbe. Az Akadémiát a
századfordulótól mind gyakrabban érték bírálatok, hogy a korkérdésektől
elforduló, magába zárkózó intézmény lett – nem is alaptalanul. Időtálló
tudományos teljesítményeket ebben az időszakban inkább csak
természettudós tagok mutattak fel.
Az Akadémia és Széchenyi istván szobra 1898-ban
A gyakorlati jelentőség csökkenése azonban kevéssé érintette az intézmény rangját a szélesebb közvélemény szemében. A három osztály 60 rendes, 152 levelező és 24 tiszteleti tagja változatlanul magas tudományos és társadalmi tekintélyt élvezett. Az a tény, hogy a dualizmus évtizedeiben minden elnöke – Eötvös József, Lónyay Menyhért, Trefort Ágoston, Eötvös Loránd, Berzeviczy Albert – hosszabb-rövidebb ideig miniszteri posztot is betöltött, szintén inkább a testület tekintélyének jele volt, mintsem az állami ellenőrzésé.
Forradalomban, proletárdiktatúrában (1918–1919)
Az 1918. októberi őszirózsás forradalom után felálló polgári demokrata kormány érdemben nem foglalkozott az Akadémiával: ideje sem volt rá és tudománypolitikai elképzelései sem voltak. Nem így az 1919 márciusában felálló tanácskormánynak. A világforradalom igézetében fogant Tanácsköztársaság vezetői szemében gyanús és megsemmisítendő volt minden, ami nemzeti és konzervatív. Ráadásul a tudományok világában egyre jelentősebb szerepet betöltő természettudományokat következetesen elutasító Akadémiában joggal láthattak elavult, korszerűtlen intézményt. A Közoktatásügyi Népbiztosság április 14-ei rendeletével felfüggesztette az Akadémia működését – a legrövidebb időn belüli átszervezés ígéretével. Erre azonban nem került sor, így az Akadémia a proletárdiktatúra bukása után változatlan formában folytatta tevékenységét.
A Horthy-korszakban (1920–1944)
A háború és forradalmak után erősen akadozva indult újra az Akadémia
munkája, mert a háborús infláció felemésztette vagyonának jelentős
részét. A Trianon után az ország helyreállításában a kultúrának és
tudománynak nagy szerepet szánó kultuszminiszter, gróf Klebelsberg Kunó
rendszeres államsegéllyel támogatta az intézményt. Anyagi stabilitását
azonban csak az 1920-as évek végén szerezte vissza, amikor gróf Vigyázó
Ferenc teljes vagyonát az Akadémiára hagyta. A földbirtokokban,
ingatlanokban, pénzben, értékpapírokban és ingóságokban fekvő 16 millió
pengős Vigyázó-hagyatéknak ettől kezdve évi 500–600 ezer pengőnyi
jövedelmét fordították tudományos célokra: kutatások támogatására,
pályadíjakra, könyvkiadásra.
Sajátos kettősség jellemezte az Akadémiát a két világháború között.
Szellemisége és vezetése makacsul őrizte 19. század végi avult
konzervativizmusát, amely elsősorban a természettudományok
elutasításában nyilvánult meg. Tovább rontotta ezek helyzetét, hogy
kutatásokra fordított támogatásokat mechanikusan osztották szét a három
osztály hat alosztálya között, így a világszerte felfutóban lévő
kémiára, biológiára, orvos- vagy műszaki tudományra csak a támogatás
hatoda jutott a Természetrajzi alosztály keretében. Ugyanakkor méltán
világhírű természettudósok kerültek be az Akadémia tagjai közé, mint az
első hazai Nobel-díjas, Szent-Györgyi Albert biokémikus, Kandó Kálmán
gépészmérnök vagy Zemplén Géza kémikus.
Óvatos reformok a megszűnés határán (1945–1948)
Az ekkor már 120 éves intézmény a II. világháború után több szempontból
is a megszűnés határára jutott. Anyagi helyzete ismét ellehetetlenült: a
Vigyázó-hagyatékból származó földbirtokait teljes egészében igénybe
vették és felosztották a földosztás során (1945), pénz- és
értékpapír-vagyona a hiperinflációban olvadt el (1946), a bérházakat
pedig államosították (1948). Ugyanakkor az intézmény vezetői is
érzékelték a hatalom kizárólagos megszerzésére törekvő Magyar Kommunista
Párt, majd a hatalmat tényleg megszerző Magyar Dolgozók Pártja (MDP)
felől érkező, az Akadémia létét megkérdőjelező veszélyt.
Lázadozott az akadémiai tagság egy része is: a valódi reformokat akarók
Szent-Györgyi Albert és Bay Zoltán vezetésével az MTA-n kívül hozták
létre 1945 nyarán a Természettudományi Akadémiát. Heves viták után
kompromisszum született 1946-ban: az Akadémia felvette tagjai sorába a
Természettudományi Akadémia korábban nem akadémikus tagjait, 1891 óta
változatlan osztálystruktúráját pedig átalakította: az első két osztály
változatlanul hagyása mellett a III. osztály a Matematikai, fizikai,
kémiai és műszaki tudományok osztálya lett, az újonnan létrehozott IV.
osztály pedig a Biológiai és orvosi tudományok osztálya.
Tudósok testülete és/vagy kormányszerv. A szocialista korszak (1948–1989)
Az Akadémia megszűnésének lehetősége 1948-ban vált politikai
fenyegetettséggé, amikor „a magyar tudomány legfelsőbb irányító szervét”
megteremteni kívánó MDP az évi százezer forintos államsegélyen tengődő
Akadémia ellenében felállította a kormányzati szervként, tudományügyi
minisztériumként működő Magyar Tudományos Tanácsot. A „radikális újítás
versus hagyomány” kérdés feloldása egy olyan kompromisszum lett, amely
végül a gyökeresen átalakított Akadémiát illesztette be az új politikai
és intézményrendszerbe.
Az 1949. évi XXVII. törvény szovjet típusú akadémiává alakította át a
tudósok testületét, amikor összeolvasztotta az MTA-t a Magyar Tudományos
Tanáccsal. Ezáltal az Akadémia szervezetétől és funkciójától korábban
idegen államhatalmi szerepet is kapott: „tervszerűen irányítja
legfelsőbb fokon az elméleti és az alkalmazott tudományok művelését”.
Feladata lett az országos tudományos terv kidolgozása, a tudományos
utánpótlás biztosítása, az új, egységes és központosított tudományos
minősítés, a tudományos egyesületek és társaságok felügyelete, a
tudományos könyv- és folyóirat-kiadás irányítása. A szovjet minta, a
„demokratikus centralizmus” szellemében alakult át az Akadémia
szervezete is: a határozatokat a közgyűlés helyett az elnökség hozta, s
az osztályok ügyeiben sem a tagok szavazata, hanem az elnökség döntött.
Az új alapszabállyal 257-ról 131-re csökkentették az akadémiai tagok
számát úgy, hogy megszüntették a Széptudományi alosztályt (ezzel
megszűnt az alkotóművészek akadémiai képviselete), a régi tagok
többségét (122 főt) pedig tanácskozó taggá nyilvánították – azaz
gyakorlatilag kizárták.
Az osztályok száma 1949-ben hat volt, ez a korszak folyamán fokozatosan
tízre bővült – a természettudományok egyre növekvő túlsúlyával. Az
1950–1960-as években hozták létre az Akadémia kutatóintézeteinek
hálózatát. A korszak nagy részében tehát az Akadémia nem csupán
tagjainak egyéni teljesítményével, hanem a több tucat kutatóintézetében
dolgozó tudósok ezreinek munkájával járult hozzá a magyar tudományosság
fejlődéséhez.
A szocialista korszakban az államfői tisztet betöltő testület, a Magyar
Népköztársaság Elnöki Tanácsa által kibocsátott 1969. évi 41. sz.
törvényerejű rendelet – az addigi hatásköri összemosódásokat
megszüntetve, a főtitkári posztot új tartalommal megtöltve – kettős
vezetést rendelt az Akadémia élére. Az elnököt, mint a tudományos
testület vezetőjét továbbra is a közgyűlés választotta, és
tevékenységéért annak volt felelős, a szakigazgatási szerv vezetőjét, a
főtitkárt viszont ettől kezdve a kormány nevezte ki és annak is volt
felelős. Ezzel az Akadémia formailag ugyan egységes maradt,
szervezetileg azonban két részre hasadt.
A rendszerváltozás után (1990–)
Az 1980-as évek végén újabb reformfolyamat indult az Akadémián. Még a
politikai rendszerváltozás előtt, 1989-ben rehabilitálta a közgyűlés az
1949-ben méltatlanul kizárt akadémikusokat. 1992-ben – újabb
jóvátételként – társult, de önálló intézményként megalakult az
alkotóművészek testülete, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia.
Az Akadémia szervezetében lényegi változást az 1994. évi XL. törvény
hozott, amely „önkormányzati elven alapuló, jogi személyként működő
köztestület”-ként határozta meg az Akadémia jogállását, ugyanakkor a
köztestület tagságát az akadémikusok mellett a tudományos fokozattal
rendelkezőkre is kiterjesztette. A tudományos köztestület legfőbb szerve
a közgyűlés, melynek tagjai a hazai akadémiai tagok és a köztestület
tagjainak kétszáz választott képviselője.
Az Akadémia 11 tudományos osztálya számos tudományos bizottságot
működtet. Az Akadémia Doktori Tanácsa pedig – megfelelő eljárás után – a
„Magyar Tudományos Akadémia doktora” címet adományozhat a legkiválóbb
tudósoknak. Az MTA működésének anyagi feltételeit elsősorban a központi
költségvetés, kisebb mértékben saját vagyonának jövedelmei, illetőleg
adományok és alapítványok biztosítják.
A Magyar tudományos Akadémia a magasból (kép: Google Maps)
A főhomlokzat szobrai az Akadémia eredetileg hat osztályát, a
jogtudományt, a természettudományt, a matematikát, a filozófiát, a
nyelv- és történettudományt jelképezik.
A Duna felöli oldal szobrai a régészet, költészet, csillagászat és az
államtudomány allegóriái. Az épület sarkain elhelyezett szobrok kiváló
tudósokat ábrázolnak: a Dunára nézők Newton és Lomonoszov, a tér
felöliek Galilei és Révay Miklós, az Akadémia utcára nézők pedig
Descartes és Leibnitz. Révay szobrát Izsó Miklós, Lomonoszovét Palotai
Gyula, a többit Emil Wolf készítette.
Az épület Akadémia utca felöli külső falán látható a Magyar tudományos
Akadémia alapítását megörökítő bronz dombormű, Holló Barnabás 1893-ban
készült alkotása. Azt a jelenetet ábrázolja, amikor az 1825. évi
reformországgyűlésen Felsőbüki Nagy Pál beszéde után Széchenyi István
birtokainak egyévi jövedelmét, mintegy 60 ezer forintot felajánlja a
"Magyar Tudós Társaság" megszervezésére. Javaslatához több felvilágosult
arisztokrata csatlakozott: gróf Dessewffy József, gróf Andrássy György,
Vay Ábrahám, gróf Károlyi György, gróf Esreházy Mihály és báró
Wesselényi Miklós. Ők voltak az Akadémia alapítói.
"Azért építették ezt a házat, hogy benne a nemzet bőkezűségének
hálaemléket, műveltségének csarnokot, tudósainak pentheont, emeljen"
- Arany János.
Ennek megfelelően minden elhalt akadémikusról kép vagy
szobor készült, a legnagyobb tudósok, művészek ravatalát pedig az
előcsarnokban állították fel.
Ybl Miklós pályaterve
Szkalnitzky már legelső magyarországi szereplésénél
Ybl riválisává lesz az Akadémia palotájának pályázatának kapcsán.
Szkalnitzky a bécsi Politechnikumban és a berlini Építészeti Akadémián
végzett, és egyéves párizsi tartózkodás után Pesten való
letelepedésekor, 1860 végén engedélyt kér az Akadémia pályázatán való
részvételre. A pályázat eredetileg zártkörű volt, meghívás alapján a
Gerster Károllyal és Frey Lajossal alkalmi társulásra lépő Henszlmann
Imrét, a bécsi Heinrich Ferstelt és Ybl Miklóst kérték fel tervek
készítésére. Henszlmann megígértette Ferstellel és Ybllel, hogy akárcsak
jómaga, ők ketten is neogótikus épületet terveznek; a magyar tudós ily
módon igyekezett a számára kedves stílusirányzatot az akadémiai Építési
Bizottságra mintegy rákényszeríteni.
1861. február 15-re a pályázók beadták a tervüket, de másnap Ybl
visszavonta sajátját - a kortársak nem tudták, de a későbbi kutatás
kiderítette, hogy nem tartotta be adott szavát és neoreneszánsz stílusú
palotát tervezett. A neogótikát fanyalgással szemlélő Építési Bizottság
bizonyára örömmel fogadta volna tervét, de most úgy érezték, nincs
valódi választásuk. Szkalnitzky klasszikus ihletésű tervét ugyanis - bár
a másik két pályamunkával együtt vetették alá bírálatnak, állították ki
nyilvánosan, és részesítették díjazásban - a megvalósítandó terv
kiválasztásakor soha nem vették figyelembe.
Ha az Akadémia pályázatán a két építész végül nem is mérhette össze
erejét, részvételük módja -Szkalnitzky rámenős jelentkezése, Ybl
diszkrét visszavonulása - meglehetősen jellemző mindkettőjükre.
Egy újabb fordulat után Friedrich Stüler tervét fogadták el kivitelre. A
berlini építész Szkalnitzky egyik mestere volt; a fiatal magyart
tanította is, irodájában is foglalkoztatta korábban, így érthető, hogy
azzal a kívánsággal lépett föl, miszerint Szkalnitzky helyettesítse őt
az építés vezetésében.
Az Akadémia Építési Bizottsága 1862. január 20-án rögzítette az
építésvezetés feltételeit: Szkalnitzky áll kapcsolatban Stülerrel, a
tervrajzokat szükség szerint átdolgozza; mellette a bizottság "technikai
segédje", vagyis a gyakorlati ügyek irányítója Ybl Miklós.
Ybl neoreneszánsz tervét, állítása szerint a Lánchíd stílusával akarta
összhangba hozni. Hasonló Stüleréhez, de még romantikus elemek járták
át. Stílusa szinte rokon a kész épületével. [...] Az építés vezetéséről
Stülernek le kellett mondania. Az Építő Bizottság ezt Yblre és
Szkalnitzkyra bízza, akik feladatuknak lelkiismeretesen és a berlini
mester szándékához híven feleltek meg.
Amint a feldunasoron, a Lánchíd s a Dunagőzhajózási Társulat szép
rakpartja mellett elhaladva, az Akadémia építési telkére érünk,
legelőször is a bekerített tér s ennek elején egy csinosan és könnyed
modorban fából és téglából összeállított épület, az építési iroda ötlik
szemünkbe. Ez ideiglenes földszinti kis hajlék, mely egy pár hét alatt
elkészülve, elsőnek hirdette itt a nagy munka megkezdését, 3 szép
teremből áll, melynek egyike Ybl, másika Szkalnitzky építész, harmadika
az építészeti rajzolósegédek számára van rendelve. [...] Az építészi
hosszabbította meg Ybl még 8 nyílással, a Lázár utca felé pedig 15
tengellyel, és még egy emeletet épített rájuk romantikus stílusban. A
tompaszögben megtörő ház Lázár utcai homlokzatát Ybl az Unger-ház Magyar
utcai homlokzatához hasonlóan, de szárazabban oldja meg.
Képek