A Krisztus előtt 1100-ban Trójából ideérkező 28.000 ember Sicambria néven városállamot alapított. A rómaiak pannóniai létének már jóval több feltárt emléke van (Heraclia). A Dunakanyar vonulatában igen sok védvonali erődöt (limes) építettek ki, melyek Sicambria területén lévő egyikét továbbépítve alakította ki Attila a maga udvartartását. Az irodalmi adatok összegzése alapján tudjuk, hogy vára nem erőd jellegű, hanem kőalapokra épült faszerkezetes, szakrális, északi típusú vár volt, melyben a hun király 15 évig regnált.

A honfoglaló magyarok Árpád fejedelem vezetésével tudatosan keresték a hun király várát. A Szvatopluk szláv fejedelemmel a mai Káposztásmegyer magasságában megvívott győztes csata után vonultak be Attila korábbi királyi székhelyére.

Thierry Amadé francia történész, aki Atilla és a magyarok történetét megírta, a „franciák” Trójából származásáról tud, akik akkor még nem „franciák”, hanem gálok, (gallok) latinosan gallusok voltak, akiket a korabeli krónikák sicamber-eknek neveztek. Ők, akik természetesen a szik-emberek, a lebarnult közel-keleti jövetelű mór-avarok, akik a Kárpát Medencében töltöttek el jó néhány száz esztendőt, ha nem ezer évet. Természetesen más neveken. Ők lehettek az ősi gepidák, avar-dákok, szarmaták, carpok stb. Ez viszont biztos, hogy a SICAMBER jelző az a kulcsszó, melyet a „modern-franciák” eldobtak, nehogy valaki ki tudja nyitni a népek eredetének a titkait őrző ókori varázskönyveket őrző szentélyének titkos ajtaját.

Ez a nyugati krónikák által többször is megemlített titokzatos városnév, meglepő módon nem izgatta fel történészeinket. Tudnak ugyan róla, de nem törődtek vele. Úgy látszik, nem tartották magukhoz méltó feladatnak Atilla fővárosát keresni. Ergó, inkább fölényesen kijelentették, hogy az ilyen fantázia-elnevezésekkel, mint Sicambria nem érdemes /?/ foglalkozni. Mi ezen persze nem csodálkozunk, elvégre miért lenne például a finnugoros MTA érdeke, hogy kiderüljön; miszerint Sicambria most is itt van, mégpedig a mai Magyarország kellős közepén.

A jelek azt bizonyítják, hogy a mai „összehasonlító nyelvész tudósoknak” fogalmuk sincs /?/ arról, hogy a sicamber (szikamber) szó mit is jelenthet. Márpedig az Atilla halála utáni korban sok idevágó jelzést találhattak, melyeket érdemes lett volna alaposan elemezni. Hamar meglelhették volna a titkot, nevezetesen azt, hogy a francia sicambereknek mi közük van a Kárpát-medencéhez. Kezdjük azonban a franciák ma ismert eredet-történéseikkel.

Sacra Pilis

"Eoque Arpad Zuatapolug cum ceteris Hungaris, ut superius dictum est, debellato et occiso castra fixit in monte Noe prope Albam, et ille locus est primus, quem Arpad sibi elegit in Pannonia, unde et civitas Alba per sanctum regem Stephanum, qui ipso processit, fundata est ibi prope"

„Amikor Árpád a többi magyarral együtt, miként fentebb elmondtuk, harcban legyőzte és megölte Zuatapolugot, tábort ütött Noe hegyén Alba közelében. Ezt a helyet választotta Árpád először Pannóniában, s szent István király, aki tőle származott, ezért alapította ennek közelében Alba városát” (Barsi János)

A Kálti Márk által kalligrafált és iniciálékkal képírt Képes Krónikából vett idézet értelemszerűen egy hegyekkel és völgyekkel szabdalt földrajzi térség felé indítja el a figyelmes olvasót. És ne legyen kétségünk a nyelvi fogalmazás pontosságát illetően, amennyiben a krónikás Noé hegyét említi, a hegy fogalmát jeleníti meg lelki szemeink előtt, és nem egy bírtok testet Székesfehérvártól dél-keletre, ahogyan azt Csánki Dezső a „Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában” című munkájának III. kötetében – meggyőződésem szerint jó szándékkal, ám tévesen - közli.

A Kárpát-medence központi sacralis területe; a Pilis, amelynek kutatása a XX. század első felében megújult érdeklődéssel kezdődött el, majd új lendületet vett a századvég idején. Ide vezetnek el bennünket a Nagy Lajos királyunk részére készült Krónika ábrázolásai; a magyarok második bejövetelének képi megfogalmazása, a Nagy Ég /AN-GAL/ alatt végzett szertartások királykoronázási (?) képei.

A Turul-nemzettség szent királyainak -akiknek eleit még LU-GAL-nak hívták a régi nyelven- cselekedetei, élettörténetük igazán fontos mozzanatai; királybeavatási-, koronázási, fény felszabadító szertartásai, vadászatai itt zajlottak e kitüntetett tájon DUN-a isten ölelésében.

Oláh Miklós -a későbbi esztergomi koronázó érsek- „Hungária” című művében (1533), a következő sorokkal utal a királyi központ fekvésére: „Az erdős hegy, amelyet a vár nevén neveznek (Marostól, melyet az időben németek laktak), a Duna szemközti partján nyugat felé két hazai mérföldre (1 magyar mérföld = 8354 m) húzódik. Közepén van Dömös prépostság, tekintélyes és jövedelmező, figyelemre méltó hely. A Duna partjára néz és körülbelül a hegyláb szélén van egy másik királyi palota ezt gyönyörű kert és az esztergomi érsek vadaskertje veszik körül, Esztergomtól egy olasz mérföldre fekszik. Innen emelkedik az a hegy -a lejtőin szőlős kertek húzódnak-, amely Esztergom vára és városa fölé magasodik”.

Visegrád, Kékes (Szent László-hegy), Dobogókő, Dobogó-hegy, Vaskapu és Esztergom határolja ezt a belső területet. Egyre valószínűbb, hogy itt lehetett a sicamberek két népe közül az egyik; a pannóniai ág (les Hongres) által alapított ősi város: Sicambria, Atilla városa, Bvda Vetvs, Alba Ecclesia és Alba Regia az árpádiak fényes koronázó és temetkező városa. Pap Gábor művészettörténész a Pilis szindrómához kapcsolódó „mag” elmélete is, mintha ezt támasztaná alá.

Ezért ért váratlanul és ejtett zavarba az a bejelentés, és az ehhez kapcsolódó „argumentumok”, mely szerint a „mag” külső szélén; a szentkereszti medence bejárati részén, az Ezüst-Kevély mellett, néhány km-re Budakalász településtől, a kőbánya felett egy fenyves borította domb-tetőn (274 m tengerszint feletti magasságban) dr. Lánszki Imre ökológus megtalálta azt a romterületet, amelyet először Attila váraként, majd Ős-Buda vára-ként azonosított. Időteltével Alba Regale neve is felmerült egy itáliai grafika kapcsán e térséghez csatoltan. Az eredeti metszetről Bradák Károly is részletesen ír „Fehérvár-Fehér-folt” című rendkívül pontos, nagy tárgyi tudásra alapozott, feltáró jellegű könyvének 18-20. oldalán (4 -5 kép).

Ennek felderítésére, mint a Pilis története és szakrális földrajza iránt érdeklődő lény, felszerelkezve digitális kamerámmal, elindultam a mondott terep felkutatására. Virágzásba fordult cserjék, fák intettek diadalittasan a smaragd színű -a földút martjáig futó- borzongó vetések felett.

A budakalászi kőbányát jobb oldali irányba elkerülő turistaúton juthatunk el a célunkhoz. A fenyves és a sűrű, tövises bokrok borította domb-oldalon felkapaszkodva, kőzúzalékon, nagyobb faragott köveken akad meg a szemünk. Elszáradt, halott ágak reccsennek talpunk alatt fájdalmasan beleroppanva az ünnepélyes csendbe.

Meglepően sok -a Pilis ezen a területén megszokott mészkőszikláitól eltérő- vulkanikus kőzetalapú, emberkéz emelte falmaradvány, amelyek a tetőn rendezett alakban, talajba süppedten, sérülten és megtörten is belső tereket, földbe mélyedt régvolt udvarokat ölelnek.

Itt-ott a rakott fal magassága elérí a 2,5 - 3 métert. Érdekes megfigyelni az építés mikéntjét; főleg kötőanyag nélkül rétegesen egymásra illesztett megmunkált kövek alkotják a felépítményt szemben a pilisi királyi központ forrasztott - vagy olvasztott-kő technikájával. Emitt egy dísztelen kő-trónusra emlékeztető maradvány, amott egy félbehasadt, vésővel, pöröllyel megmunkált őrlőkő vonzza a tekintetünket.

A romterület nagyságából, földrajzi fekvéséből, környezetéből adódóan -nagy valószínűséggel- állapítható meg, hogy saját korában a jelzett váracska a Pilis belső területét, a magyarság szent, szellemi központját; körszentélyeit, annak külső védelmi vonalának részeként; kis számú őrkatonasággal, őrvárként védte az Észak-déli irányba folyó Duna-ág felől érkező esetleges ellenséges támadás, és behatolás ellen.

A Pomáz feletti Kőhegy tetején (374,9 m) sokkal nagyobb és jelentősebb vár nyoma található kitűnő rálátással a mai Pest és Göd határolta területre. A Duna vonalán továbbhaladva -az ebbe a sorba illeszkedő- a legközelebbi várnak nyomai mutathatóak ki a Szentendre feletti Nyerges-hegy (558,1 m) csúcsán.

Sicambria nyelvtani kialakulása

A Trójából, Kis-Ázsiából menekülő gallok < gálok (gall-sicamber < avarok) a hazánkba, a Kárpát-medencébe érkeztek, ahol több száz /talán ezer/ évet laktak, amiről a mai francia történelem, ki tudja miért, de megfeledkezett. Arról ugyan említést tesznek, hogy fővárost is építettek maguknak, melyet a mellette lévő hegy miatt Sicambriának neveztek el. Ők alapították tehát azt a várost, melyet jóval később Atilla újjáépített és a Hun Birodalom fővárosává tette. Ezt a közlést viszont a magyar történelemtudomány sem tudja hová tenni, mert képtelen beazonosítani a város nevét és helyét, mert már nem tud „ős-magyarul”. Ha ugyanis tudna, akkor sejthetne valamit a szik-ember < avarok-építette várról és városról.

Az ősnyelv és ősírás ferdítéseit lefaragva rekonstruálni lehet a korabeli fogalmakat. Ha ezt megteszik, akkor talán arra is rájöhettek volna, hogy a mai ”Visegrád” viseli az ősi város nevét. A francia krónika szerint ugyanis a várost egy nagy folyó mellett, egy Sycan nevű hegyen építették. Mindenek előtt azt kell tudni, hogy a nőelvű népek, így a hunok is, mindig nagy folyók mellett építették fel nagy városaikat. (A folyó ugyanis az ő eltartó anyjuk volt. A Duna – FO = Anud = Anyud < Anyád, vagyis az Istennőjük volt. A Duna „latin” neve = Ister az Istent jelenti, mert a rovásírás N jele a latinban sokszor = R. Így a Kazán-szoros is Kazár-szoros, Stb.)

A fenti közlés világossá teszi a „Sycan”- talányt is, hiszen szikan szó, a szikkant-at, a szárazat jelenti, amit a szikan = szikár olvasat is bizonyít (a /fr/ siccative /szikkatív/ jelző szárazat jelent). A Trójából jött menekülő sicamber = szik-ember avarok tehát az ország közepén, egy Szikár-hegyre, magyarul egy kopár hegytetőre építették a várukat. Ez pedig a Duna-könyökben volt és ezt ma Visegrádnak /szlávosan = magas-várnak/ neveznek.

Az újjáépült város Atilla korabeli neve azonban Űsi-vár (Űsz = „Fehér-vár”) volt, mely nevet latin betűkkel írva eltorzítottak. Ebből a torzítás-hamisításból viszont a történészek mára az avar-kori Kárpát-medence szláv „Nagy-Morávia” országának bizonyítékát ácsolták fel.

Az ősi ŰSZ és űsi szónkat latin betűkkel csak VIS < VISI és VISE alakban jelenhetett meg. A cseh-szlovák nyelvben viszont a vise és visí = magas és magasságos /valaha-isten/ jelzőt fejezett ki (a grád = garád szó az árkot és árokkal védett várat jelentette).

A vár Űs- nevét viszont a németek WIS, majd WEIS szóval írták le. Aligha véletlen, hogy a mai németben a fehér jelző = weiss, de a tudás is ugyanaz, hiszen /az én/ „tudok” = /ich/ weiss. Magyarul; aki fehér-, vagy fejér- (-hajú= fej-ér+ett) az tud. Az ŐSI /űsi/- VÁR neve tehát így lett részint magas-vár = Visegrád, részint Weiss = „Fehér-vár”. Az mely Atilla után Árpád fővárosa is, melynek „Fehérvár” neve sokszor felbukkan, melyet sehol sem találnak történészeink.

Persze, hogy nem. Főleg azért mert nem hisznek a szemüknek ha a Fehérvár nevet olvassák, mert az szerintük „csak” Székesfehérvár lehet. Akik viszont sejtettek valamit az ősi nyelvből, azok a Fehérvár nevet azonnal „Fehéregyház”-ra módosították, nehogy rá lehessen jönni az atillai-örökség igaz nevére (a szittya vallást és a hunokat is üldöző római vallás „írás tudói”, a szittya ősneveket szitokszókká és félrevezető kifejezésekké tették).

Holott a főváros „ott-van” a visegrádi hegytetőn, melyet nem a szlávok, hanem a gall-avarok és hunok építettek. Melyet nem véletlenül hagyott elpusztulni Vajk (I. István) keresztény egyháza és nem véletlenül építették fel tőle messze az új „Űsvár” = Fehérvárat, egy új katolikus templommal. Ezért sokak számára talán meglepő, hogy a második ezredév két legnagyobb magyar uralkodója Nagy Lajos és Mátyás király miért is ragaszkodott annyira Visegrádhoz, melyet nem véletlenül tettek az új Birodalmuk központjává.

Szikár emberek

Visszatérve a frank-gall szik-emberkhez, tetszik ez egyeseknek vagy nem, most már tényként kezelhetjük, hogy a szittyák ősi mór-avar nemzetsége alapította meg Sicambriát a Duna-kanyarban. Az ő leszármazottjaik azok a frank királyok kik innen a Rajna-Szajna és Majna mellé települtek, akiktől a Meroving dinasztiát származtatják. Ők nyilvánvalóan avarok, mert a „királyaik” közismerten hosszúhajú és a két méter körüli hatalmas emberek voltak. Az ő utódaik Nagy Károly és Martell Károly is, akiktől a Caroling- dinasztia eredt.

Az őskutatók előtt már „köztudott”, hogy az avarok hatalmas termetű emberek, kik a hosszú hajukat mindig varkocsba fonták. Feketés és barna bőrű, szikár < szikkadt emberek, vagy szik-emberek voltak. Nem véletlen tehát, hogy a mai Visegrád helyén alapított várat egy Sycan = Szikan < Szikár hegyen építették és Sicambria-nak nevezték el.

Azt sem árt azonban tudnunk, hogy a mai székelyek is a szik-emberek, szik < szikár, barna bőrű, vagy szíki- és széki emberek utódai. Ők valaha siki és sziki emberek is voltak, mert valaha a folyók mentén gabonatermesztéssel foglalkoztak. A gabona görög neve = szíkália, mely nemcsak két-szikű növény, hanem szik-álló, azaz szárazságtűrő is. A fehérje tartalma pedig a sikér, ami valaha fehéret jelentett (hiszen a szikkadt-föld = a szik -izzó- fehér és sós felülettel bírt. Ámde „véletlenül” a vászon-neműt súroló és fehérítő kefe neve ma is sikár-kefe, mellyel kisikárolják < kifehérítik még a barnás kender-vásznat is).

Szikamber

Kövessük azonban a gall-szikamberek további útját, akik Trója- Párizs, Reims és Aachen régiójában telepedtek le. Itt alakult ki az első „keresztény-frank” birodalom és első nagy „királyuk” I. Clodvig lett. Az ő 496-ban Reims-ben történő koronázásakor „Szent Remigius” püspök a következő szavakkal kezdte el a ceremóniát: „Mitis depone colla sicamber!”... (szabad fordítással: Hajtsd alá a fejed szikamber!) Mit akart ezzel mondani a főpap? Azt hiszem nyugodtan állíthatom, hogy az első nagy „frank király” igen fontos jelzője, vagy „rangja” a szikamber volt.

A szik-ember valaha a szikkadt és szikár < „leégett”, barna bőrű- cserzett arcú ember jelzője volt. A sziki < szikkadt emberek főként az avarok voltak. Az ő jelzőjük volt görögösen írt „abar” = a magyaros: a-bar+ na, ahogyan a szikkadt-égett színt ma nevezzük. Az ősi izzik igéből latinosan írva lett szik, ami a kiszáradt földet, a sziket jelentette és kifejezte, hogy a szik-ember fekete-barna, szikár és szikkadt alkat, vagyis ők voltak az úgynevezett „fekete-magyarok”, mint amilyen I. László királyunk, no meg az árpád-házi fejedelmeink és királyaink voltak (ilyen fekete volt azonban III. Henrik német császár is, a „Fekete Henrik”, a mi Aba-Sámuel királyunk legyőzője is). I. Clodvig király tehát sicamber < szik-ember, vagyis avar volt.

Száli-frankok

Valaha azt mondták, hogy a száli-frank, mely szónak az igazi jelentését homályba süllyesztette a modern nyugati történelem. Mit is jelent a száli jelző? A francia értelmiség lexikonja a Larousse csak annyit árul el, hogy a „salien”, vagy „salique” név egy ősi törzs neve volt, mely valahol az YSSEL folyó (Hollandiában Zwolle városa mellett) mentén élt valaha. A franciák azonban tudnak a „Száli- törvényekről” melyek a Meroving-dinasztia korától szabályozták a uralkodók örökösödési rendjét.

Ennél többet egy francia intellektuell már nem tud a száliakról. Nem bizony, hiszen már arról sem tud, hogy a sal = szál szó az ősi sár = szár szavak szinonimája (ez pedig az R = L kiejtés eredménye). A szál szó és a száli jelző a magyaros sár < sári (és szár < szári) szókból keletkezett. A SÁR szó a /sár+/ arany és nap /=ősár/ fogalmát fejezte ki. A sári = sáli (franciásan= salique< szálik) a napisteni jelzőt jelentette. A francia királyok „nap-király” címe-rangja innen ered.

A száli-frankok tehát avarok, miként a bajorok is azok, sőt a Pó-sikságra szintén a Kárpát-medencéből áttelepült longobárdok is száli /szári< szárd/ nép voltak, akik tőlünk települtek át a Pó völgyébe. A Kárpát- Medencében a korabeli térképeken a szarmata, gepida, valamint vandál, géta és wisigót stb. törzsek neve olvasható, de senkit sem érdekel hogyan lett belőlük olasz, német és francia, holott ugyanazon nép egyes nemzetségeiből származtak.

Szittyák

A fenti népeket a rómaiak és görögök szittyáknak nevezték, sőt királyi szittyákról is beszélnek, kiket már nem tudnak azonosítani. Nem, mert ragaszkodnak a „királyi” jelzőhöz, holott a szittya-népek nem ismertek királyt, hanem csak választott fejedelmeket (kán, kagán, kende, gyula stb.). A királyi jelző helyett valaha istenit használtak, ami a sár < sári /S-R/ szóból származva jelent meg. Ebből a szóból alakultak ki az ókori „király-nevek” is, mint az öröklődő Salmanasszár és Tigletpilesszár „királynevek” stb.

Ezért lett az angol és francia király = Sir < Szőr /S-R/, de innen ered az abesszin uralkodó Rasz elnevezése, mert FO = Szár. Sőt ebből torzult ki az orosz Cár neve is (az Sz- betű oroszul = C. Illetve Cár = Tzár< Szár,). Görögül ezért lett az „arany hordából” Sir Orda, ami eredendően a királyi-szittyákat jelentette, mert valaha Sár-Gárdának (Arany-gárdának, vagy Nap-gárdának) hívták a válogatott csapatot. Ebből a gárdából szitokszóként horda, mégpedig sír (=temetői) horda lett. Érdekes módon történészeink nem foglalkoztak azzal sem, hogy a talán leghatalmasabb szittya népnek a szarmatáknak a nevét értelmezzék, tehát megpróbálják megérteni.

A mai szellemben ugyan sauromatáknak is nevezik őket, ami bár negyed-, vagy féligazság, de mégsem mond meg semmit, a „mai nyelven”. Magyarul azonban tökéletesen magyaráz. A Sár-mata = Sár-matya < (matyó) = kifejezés tehát ma a magyart jelenti, ami pedig az ókorban a mór < avarokat, vagy szabírokat, tehát a szikambereket, a „fekete-magyarokat” jelentette, kiket a nagy szittya birodalom népeiként ismert az ókori világ. Ezeknek a leszármazottjai a szár-, vagy száli-avarok, nekik pedig a keleti és nyugati frankok.

Oborok

(Történelmi véletlennek lehet tekinteni, hogy a mai oroszok, kik a sarmata < avarok leszármazottjai, nem is gondolnak az avar ősökre, illetve van egy közmondásuk, mely nagyon tanulságos. Ha valami nyom nélkül elvész, akkor azt mondják, hogy : "Eltűntek, mint az OBOROK, kiknek semmi nyoma sem maradt". Az obor-, temészetesen a görög abar (< avar) szó szlavizált alakja. Az oborok nyílván nem tűnhettek el, mert Eurázsia legnagyobb népe voltak, kiknek utódai adják az orosz, az olasz, a bajor és a frank< franciák ősi uralkodó törzsét, illetve ősnemzetségét.

Gálok

A sicamber-gallok a nagy trójai vereség után Romulus és Rémus „példáját utánozva” Nyugat-Európa felé menekültek. A gallok neve jól-ismert a bibliai időkben is, hiszen a hires Galilea és Galáta tartomány gál-városokat és országokat jelentett. Galáta latinos neve Galacia, (Ťi = C) ami erősen vonzza a „lengyel és spanyol” Galicia neveket. Nem véletlenül, mert a gálok < gallok éltek ott. Galacia és Galicia -FO = a csilag-ot jelenti, vagyis a Csillag-országot, melynek a frankok is fiai < leszármazottjai voltak (nem véletlen, hogy a Rajna-Szajna mellé érkező frankok Ősten < Őstér-országot alapítottak). Az „ősfrank” Austrásie elnevezésük valójában az Ostrázia = Östér-Ázsia elnevezést viselte.

Ejtsünk azonban néhány szót a franciák „latinosnak vélt” gall-gallok ősnevéről. Az ősi GÁL /G-L/ szónk nagyot és istent jelentett, mert e két betű ős-jelentése = Égi-Ló /G-L/, aki isten, tehát nagy. A magyar nyelvbe előbb nagy- jelzőként, később nagy = Gál keresztnévként ment át. Pályafutása a következő: Valaha a sumérek „királyát” is Lugál-nak, vagyis Gál-Lú = Nagy Isten-nek hívták. Az ősmagyar LÚ- szó legelőször a napot, vagy „csillagot” jelentette. A LÚK (nap-ok) szó latinos írással LÚC valamint: lúcs, lús és lux = FÉNY, lett, ami fényest, csillogót jelent ma is (a lúc-fenyő az ezüstösen fénylő-fenyő). A gál+luc < gallucs tehát nagy égi-fényt jelent, hiszen -FO = csul lag < csyllag = csillag jelentést hord. Ebből következik, hogy a frankok < gallok neve sem más, mert (ha K = C) akkor a Gallok = galloc (G-L-C) ősi módon olvasva, azaz -FO = colag < csillag.

Király

A magyar nyelv és a magyar irás szétáradó kapcsolat rendszerének az érintésével „kénytelen” voltam a szófejtés nagyon síkosnak tűnő útjára menni, mert a magyar ősszavak kikényszerítik jelenlétük felfedését. Sokan intenek attól, hogy az ősnyelvet ne próbáljam „belepréselni” a nyugati nyelvekbe. Igazuk is van, eszem ágában sincs a préselgetés, de mit tegyek, ha minden ősi eredetű nyugat európai fogalom magyar szóból származik. Arra, ugyanis nem vagyok hajlandó, hogy ezeket a magyar szavakat megtagadjam, vagy elhazudjam, mint azt pld, a király és karácsony szavunkkal teszik, melyeket a szláv král-ból és a kracsun-ból eredeztetnek. Arról ne beszéljünk, hogy a szlávoknak nem is igen volt királyuk, hanem cárjuk. A kiindulás az isten neve most is, hiszen az ősi Károly, Charles /Sár+lós/, Carol = Karel nevek mind, a Kör-Ló = napistent sugallják. A magyar király szó, -népiesen keráj- szépen elmondja, hogy kör-élj = a napisten éljen, vagy kör-állj, vagyis kör-ül állják, vagy éppen ő él a körben, hiszen a kir = kör. Ezekkel szemben a szláv král szónak nincs rokoni köre, de nyelvészeink mégis belőle vezetik le a magyar királyt (az természetesen tisztára véletlen, hogy az Atilla előtt élt híres gót király neve Alarik volt, ami -FO = a-kiral = király címet jelentette).

Karácsony

A szláv Karácsony = Kracsun is ilyen tévedés. A kracsun ugyan horvátul = retesz, tolózár (keresztező), de alapszava a kracs = lépni, ugorni. A kra csun szó tehát az ugrás, sietés szava lehet. Van azonban olyan szó is, hogy krst = kereszt, de olyan is hogy kraty = lopni. Szemmel láthatólag mindkettő magyar eredetű, hiszen az ősi kereszt = K-R-S-T szavunkat magánhangzók nélkül vették át, a kraty = lopni pedig a kerít-keríti szóból kerekedett ki.

Ennek ellenére azt tanítják, hogy a Karácsony szláv eredetű. Nem veszik tudomásul, hogy a Karácsony eredetileg az ősmagyarok Kerecsen-ünnepe volt. Az év utolsó napja volt a Páros-istennő anyaságának az ünnepe. Valaha, úgy hívták, hogy a Körasszony- napja, /K-R-S-N/, ami egyúttal a Körösnő és Kerecsen ünnep volt. Ennek természetesen több jelentése volt. Az első és legfontosabb: a „kör-asszony” = kövér-asszony, egész pontosan áldott állapotú asszony, aki rövidesen szülni fog (átvitt értelemben Karácsony napján meghal az „Ó-esztendő” és estéjén vajúdni kezd a „kör-asszony” és másnap megszületik az „Új-Esztendő”).

Ez persze azt jelenti, hogy nem Jézus születik meg Karácsonykor, hanem az új-Év, az új Esztendő. Ez a nagy ünnep kiírthatatlanul vésődött be a magyar népek szívébe, így a zsidó-katolikus vallás sem törölhette el. Kitalálták tehát a helyettesítését szolgáló Szűzanya-Kisded mítoszt, amit Jézus-születésével kapcsoltak össze, így a legnagyobb „katolikus ünneppé” tették.

Kerecsen

A magyar ősszavak sokat tudása azonban itt is jelen van. A Karácsony /K-R-S-N/ = körössön-körözzön szó a keresztelést, körösztölést is jelentette, amikor az újszülöttet „átvitték a tűzön”. Ugyanekkor az Újszülött, tehát az „Új- Év” és a magyar istennő (Túri-Lú= Turul) tiszteletére az őt jelképező Kerecsen sólymok röpítése is ősi szokás volt (a kerecsen sólyom vadász-módszere a keresés és körözés, körözön-keressen, hogy utána majd karmozzon-körmözzön).

A fentiekből elég világosan kitűnik, hogy a Körasszony, a várandós anya napja, a Körösztölés és a Kerecsen név torzult Karácsonnyá, amikor a mákos kalácsot sütötték. Később ebből a karácsony /K-R-S-N/ rovásírásból lett a szláv Krasun, majd Kracsun, amit a nyelvész Bach-huszárjaink a finn-ugorizmus fölényét bizonyítandó, nagy diadallal hoztak vissza, mint valami értékes etimológiai zsákmányt (ne feledkezzünk azonban el a fonott kalácsról sem, melyet mákkal hintettek be. A mag-mák a magyarokat jelenti, míg az R = L szabály alapján a Karácson és a kalácsom között csak a „Bach-huszárok” látnak szláv összefüggéseket.

Ehhez a témakörhöz tartozik a mai évet lezáró Szilveszter név története is. A magyar akadémikus szómagyarázók természetesen ezt is a katolikus-ősmitoszból magyarázzák, -mondván- Szent Szilveszter vértanú és későbbi pápák nevét viseli. A valóság azonban ismét más, bár egyszerűbb: újra egy ősi fogalmat találunk a helyén, hiszen a téli nap-éj egyenlőség az óév vesztését és az újév szülését jelentette. A két fogalmat összevonva kapjuk a szülve-vesztel napot, ami később és latinosan írva Szül-veszter lett (Az R= L azonosság jól ismert).

Luca

A Luca < Lúcia nevet (az IU. 303-ban -úgy mond- vértanúságot szenvedett) „Szent Luciától” származtatják. Őt, mivel felvette a keresztény hitet a pogány vőlegénye jelentette fel és kivégezték. A kegyes és szentéletű lány pedig ma a prostituáltak védőszentje (!). A neve egyébként a fényt és a tisztaságot jelenti. A Luca < Lucia név nálunk egy ősi hagyománnyal van összekötve, mely a Luca- szék készítésével kapcsolatos.

A Luca napja december 13-ára esik, tehát a szerencsétlenséggel kapcsolatos. Talán ezért készítenek a katolikus falusiak egy különleges négylábú széket, amit Luca napján kell megkezdeni és 13 napig kell csinálni, úgy hogy minden nap más fából kell más részét kifaragni. Ha ez készen van, akkor a templomba kell vinni és az éjféli misére hívó harangszókor kell beütni az utolsó alkatrészt. Ezután egy kört kell rajzolni szék köré és fel kell állni a „lócára”, és akkor meg lehet látni a boszorkányokat. Ha viszont valamelyikük megtámadná a luca-székes embert, akkor egy ló-kötőféket kell a nyakába dobni, mert akkor elveszti az erejét.

A Luca név egyébként a fényt jelenti, ami természetes, hisz ő eredetileg a magyarok ősistennője a FEHÉRLÚ (ő, tehát a nap-istennő < a fény istene). Ha viszont magyarul olvassuk a luca-szót, akkor; a lúka = lóka < lovacska szót kapjuk, ami lóca-ként közismerten egy négylábú ülőke, mely a lovat - lovacskát utánozza. Ennek pedig a szláv neve = lavicska, ami természetesen < lovacska.

Fehér-Asszony

A mai nyelvészek mindezt „természetesen” nem tudják. Ha azonban tudnák, akkor ismernék a Lőcsei fehér-asszony titkát. A Fehér-asszony, a Fehér Személy, sőt az Asszonyi Állat azonos fogalmat jelentenek; a Fehérlót, a hun-magyarok istenasszonyát. Őt jelentik az előző nevek, hiszen az ősanya = asszony, a fehérlő - nap mint Fehérló tehát joggal viseli az „Asszonyi Állat” jelzőt. A fehérlőből viszont könnyen lett Fehér-Asszony.

Megjegyzések

[1] A Meroving dinasztia neve is napot jelent, mert a merő-fényt /a meredek déli-fényt/ jelenti ősmagyar nyelven. A ving= víny és fíny, mivel a fr-nyelvben a gn= ny. (Pld. a pénz= pognon= ponyon, a rossz autó= bagnol= banyol stb.)

[2] Az ősi nyelven viszont mindent. Atilla „királyi-címe” Sárkán= Nap-kán, vagy Arany-kán volt. Atilla megölése után a Sárkán= istenből, Sárkányt /lat= Saurus/ csináltak, mely 7-fejű, lányokat-gyerekeket gyilkol és városokat perzsel fel. Magyarul a Sár-kán= „Napisten”, vagyis a Sárkány ől és éget.

III. István és Imre királyok Pilis-beli koronázása 
III. István feje előtt jól látható egy piramis (bal oldali kép), 
ahogy Imre király képének (jobb oldali kép) két oldalán is (Képes Krónika)
Pálos Pilis és a pilisi piramisok

A Pilis-hegység Magyarország szakrális, spirituális középpontja, még a buddhista dalai láma is a Föld szívcsakrájának nevezte látogatásakor ezt a megszentelt területet, lévén rendkívül erős energiamezők lokalizálhatók errefelé. Az V. században nem véletlenül választotta központjának Atilla hun nagykirály ezt a titokzatos terepet, s ugyancsak nem véletlen, hogy az Ős-Budának is nevezett Ős-Székesfehérvár nem a mai helyén álldogált az Árpád-korban, hanem a Pilis területén.

Egy 1543-ra datálható török szultáni levél egyenesen arról értekezik, hogy a Pilis alatt (!) egynapos járást kitevő titkos katakombarendszer található, mely talányos titkok tucatjait rejti. Ős-Buda romjai még a XVIII. században is ismertek voltak, ezt olyan remekbeszabott régészeti leletek igazolják, mint a "W.B." (Weissenburg-Fehérvár) felirattal ellátott pilisi kődarabok, mellyel a helyi sváb lakosság jelölte az egykori várrom széthordott köveit Mária Terézia idejében. Az úgynevezett "felvilágosodás" korában azonban történt valami, ami végérvényesen elpusztította dicső őseink letűnt korok nagyságát felidéző maradványait.

A "modernség" és materializmus által meghajtott zsidó származású Habsburg, II. József mindent gyűlölt, ami akárcsak egy pillanatig is emlékeztethette a spirituális életszemlélet magasabbrendű mivoltára és a magyarság ősiségére, épp ezért a pilisi romok és a Pilis titkait őrző Pálos Rend legkérlelhetetlenebb ellenségének bizonyult tízéves országlása folyamán, mindent üldözött és rombolt, ami a régenvolt aranykor mesés momentumait felidézhette a magyarság elméjében. 1786-ban a "kalapos király" parancsára és a haladó, liberális szellem nevében betiltották a Pálos Rendet, a Pilis megmaradt titkait pedig végérvényesen lerombolták.

A Pálos Rend az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, Boldog Özséb alapította 1250-ben. A testvérek a Pilisben építettek maguknak kolostort, ám valami nem stimmelt a szerzetesek körül, tudniillik a zsidó-keresztény dogmák magolása helyett inkább az ősmagyar múlt felé fordították figyelmüket, s az ősi rovásírások gyűjtőiként, valamint a letűnt "pogány" tudás hordozóiként váltak szűk körben ismertté. Kolostoraikat "Dobogó" nevű szakrális települések közelében építették fel, így a pilisi Dobogókő mellett fellelhető rendházuk a Cserhát béli Dobogó-tetőn, a Mátrában található Dobogón és az Eger melletti Dobogó-bércen is.

A pálosokkal kapcsolatos izgalmas titkokat tovább bővíti a Képes Krónika, mely több helyen piramisokat ábrázol királyaink koronázási szertartásának hátterében. Ha elfogadjuk azt az evidenciát, hogy az Árpád-ház Ős-Budán, azaz Ős-Fehérvárott székelt, akkor ezek a III. István és Imre király mögött látható piramisok csakis a Pilisben állhattak egykoron, s valószínűleg a szakrális terület alatt húzódó titkos járatokkal, valamint a pálos kolostorokkal voltak összefüggésben, összeköttetésben.

Vajon bennük tárolták azt a felbecsülhetetlen értékű ősi tudást, amit a pogánynak titulált eleink rovásírással feljegyeztek? Vajon miféle spirituális információk rejlettek ezen piramisok mélyén, hogy a vadmaterialista ösztönélet felkent apostolai egész egyszerűen mindet (?) elpusztították? A következő adatok azt hiszem iránymutatóak lesznek e tekintetben.

Az Orion-csillagrendszer és a gízai piramisok
 

A "honfoglalás" szó viszonylag új keletű. Anonymus 1195 körül, Kézai Simon 1283-ban "visszaköltözésnek", Thuróczy János 1488-ban "visszatérésnek", Székely István 1559-ben és Heltai Gáspár 1575-ben "második bejövetelnek", a Képes Krónika 1490-ben, Ranzano és Bonfini mester 1497-ben pedig "nagy visszaköltözésről" írnak.

Bár a monarchikus időben elutasították a magyarságban élő "hagyományos" Kárpát-medencébe való visszatérés-tudatot és igyekeztek népünk történetének legjelentősebb szakaszát deheroizálni, ma már újra tudjuk és valljuk, hogy a "visszatérés" vagy a "honfoglalás" szervezett és tudatos katonai tevékenység volt.

Munkácsy Mihály: Honfoglalás
A monumentális alkotást 1893-ban a parlament számára festett Honfoglalás színvázlataként alkotta meg Munkácsy

A honfoglalás ideje

Sokáig nem tudták pontosan a honfoglalás idejét; Anonymus 903-ban, a Bíborbanszületett Konsztantín 950-ben, a Zágrábi és Váradi Krónikák 889-ben, Székely István 888-ban adták meg ennek évét.

A magyar krónikák zöme Regino prümi apát, illetve az őt követő Altaichi Évkönyvek évszámát fogadta el a XI. századi elveszett gestát tükröző Zágrábi Rövid Krónika, Anonymus és Ákos mester, de náluk a római szám másolási hibákból 884, 888, illetve 872-re torzult.

A magyar kultuszminisztérium 1882. október 17-én felszólította a Tudományos Akadémiát, hogy állapítsa meg a honfoglalás pontos évszámát. Ez 1882. október 25-én megállapítását a következőkben foglalta össze: "A magyarok 888 előtt a mi hazánk területén még nem telepedtek meg, s hogy 900-ban a magyar állam már meg volt alapítva".

A honfoglalás pontos dátumának meghatározása ezután a német és magyar csillagászokra hárult. VI. Bölcs Leó bizánci császár krónikásától tudjuk, hogy Bizáncban 891. augusztus 8-án teljes napfogyatkozás volt. Ebből Theodor Oppolzer 1887-es táblázatai alapján a kiváló magyar csillagász Lakits Ferenc 1890-ben egyértelműen megállapította, hogy a magyar honfoglalás ideje 895-ben volt.
Adminisztrációs okok miatt azonban a millenáris ünnepségek terve csak 1892-ben került az országgyűlés elé. Hiába iktatták törvénybe az 1895-ös kezdési időpontot, a szakemberek szerint a felkészülés és a tervezett kiállítás időigénye még legalább négy év volt, ezért a millenáris ünnepségeket csak egy év késéssel, 1896-ban tartották meg, így a magyar kormány 1896-ot tűzte ki a millenáris ünnepségek esztendejéül meghagyva a honfoglalásnak 895-ös dátumát.

Magyar férfi öltözet

Európa a honfoglalás idején

Jóllehet Bizánc elvesztette a Kelet-Római Birodalom területének nagyobbik részét, megtartotta Dél-Itáliát, Szicíliát, a kisázsiai tartományokat és egységes, centralizált államszervezetét. Visszaverték az arabok támadásait és keleten eljutottak az Eufrátész-Tigris vonaláig.

A Balkánon a VII. század végén a bolgár-törökök meghódították a későbbi Bulgária területét és összeolvadva a szlávokkal erős államot hoztak létre, amely a IX. században áttért a bizánci keresztény hitre. Ezt az államot 1018-ban a bizánciak foglalták el; az adriai partvidéken kis városállamok alakultak.

A IX. században létrejött előbb a kijevi Oroszország, majd az Orosz Állam, amely sorra igázta le a szláv törzseket. Oroszország területe leverve a kazárokat és a besenyőket, hamarosan a Kárpátoktól a Kaukázusig terjedt és rendezte viszonyát Bizánccal.
A nyugatrómai birodalom központi területén Itáliában a IX-X. században már nem volt központi hatalom; a nagyszámú hercegség és őrgrófság és a pápaság állandó harcot folytatott egymás ellen. A X. század első harmadától német uralkodók álltak a római egyház élén. A 890-es évek táján Franciaország éppen kialakulóban volt Nagy Károly birodalmának romjain.

A német Karolingok nyugaton a normannok, keleten a szlávok ellen küzdenek, délről pedig az arabokat verik vissza. A német királyság egyesítette Szászországot, Thüringiát, Svábországot, Frankóniát, Bajorországot, Lotharingiát és Burgundiát, de sohasem tartozott a római birodalomhoz.

I. Ottó 962-ben itáliai győzelme után Rómában császárrá koronáztatja magát; ez a német-római császárság születésének dátuma. Az új császár könyörtelen harcot folytat az Elba menti szlávok, a csehek és a lengyelek ellen. Ibéria mór kézben van és megindul az új szellemi pezsgés. Skandináviában a viking uralkodók sorra megkeresztelkednek. Ír területen norvég királyság áll fenn. I. Alfréd angol királynak megalázó békét kell kötni a behatoló dánokkal.

A magyarok bejövetele Pannóniába
(Képes Krónika)

A cseh törzsfők és részfejedelmek hatalmát a X. század első harmadában II. Vratiszláv fejedelem fia, Vencel töri le, majd utódai - a Boleszlávok - egyesítik a cseh földet. A X. század végén a cseh fejedelem a német császár hűbérese lesz.

A lengyel törzsek Krakkó székhellyel és Nagy-Lengyelországban központosulnak, a 30 törzsi szervezetet a Piaszt dinasztia csak a X. század végén tudta egyesíteni. 966-ban I. Mieszko felveszi a kereszténységet, szövetkeznek a németekkel és a X. század végén keresik a magyarok barátságát, de erejük felmorzsolódott és kénytelenek elismerni a német császár fensőbbségét.

A magyarság szervesen illeszkedik be az európai képbe, bár a magyarság történetének sok Európában nem ismert sajátsága volt. A magyarok Nyugat-Európában alig fél évszázaddal a normann "kalandozások" után jelennek meg. Európa a két nép cselekedeteit gyakran összemossa és az akkori keresztény felfogás szerint úgy véli, hogy mindkét népet az Apokalipszis lovasaiként Isten küldte a bűnös emberiség megbüntetésére. A magyarság egy szétesett Európába érkezett, amely soha nem tudta megbocsátani más mentalitásunkat, más kultúránkat és keleti vitalitással rendelkező magyarságunkat.

A magyarok vándorlásai

A magyar honfoglalás előzményei

A magyar honfoglalás európai jelentősége abban áll, hogy egy Belső-Ázsiából elindult és Európa és Ázsia határán kialakult nép a Kárpát-medencében szilárd jogállamot hozott létre, amely egy évezreden át a Szent Korona alá tartozó népek között olyan viszonylagos békét és jogokkal biztosított együttélést teremtett, ami felé Európa népei ma törekednek.

Az önállóvá vált, egységes etelközi magyarság felelősséggel gondolkozó vezetőiben a 890-es évek elején már tudatosodott az új hazába költözés igénye. Felmérték, hogy akkori szállásaik nem nyújthatnak számukra hosszú időre békés és biztonságos hajlékot, hiszen Etelköz határait nem lehetett biztonságosan védeni. Ezzel szemben a Kárpátok hegyszorosainak elzárásával elejét lehetett venni a váratlan rajtaütéseknek és ennek a földnek a képe teljesen megfelelt a magyarság ősi gazdálkodásának; nagy kiterjedésű, dús, füves legelők és jó szántóföldek álltak rendelkezésükre, és ez volt az a föld ahova a magyarok "ősei" - a hunok is - eljutottak.

Honfoglalás-kori magyar lovas
(Feszty Árpád)

A magyarok vezetői tudták, hogy ezt a területet könnyen birtokba vehetik, hiszen egyrészt nem volt szilárd katonai hatalom a Kárpát-medencében, másrészt pedig ott olyan népek (hunok-avarok) élték békés földműves és állattartó életüket, akik korábban szintén valamely belső-ázsiai törzsszövetségből váltak ki; életmódjuk és kultúrájuk sokban hasonlított a magyarokéhoz.

A 894 körüli délkelet-európai népmozgások közvetlen elindítója egy rendkívüli méretű muszlim támadás volt. Az Aral-tótól délre fekvő országok (Khorezm, Buhara, Khoraszán, Szeisztán) a Szamanida-dinasztia kezére került. Az úzok állatállományuk nagy részének elvesztése miatt nyugati szomszédaikra, az Urál-vidékén élő besenyőkre támadtak, akik átkeltek a Volgán és a Don folyóig jutottak előre és az attól nyugatra levő területeken kerestek veszteségeikért kárpótlást.

894-ben a görögök a magyarokat kértek segítségül Simeon bolgár uralkodó ellen. Ezt a két magyar lovashadosztályt - 10-12.000 lovast - Árpád fia Levente vezette; a magyar haderő Bulgária északi részét megbénította, a fővárost is elfoglalta és Simeont is képtelenné tette a háború két fronton való folytatására. Így a bolgárok kénytelenek voltak a bizánciak békefeltételeit alkudozás nélkül elfogadni.

Még ugyanabban az esztendőben - 894-ben - a morva Szvatopluk is a magyarok segítségét kérte a frank-bolgár koalícióval szemben. Szvatopluk követeit elküldte Árpádhoz és Kurszán kendéhez azzal, hogy indítsanak hadat a Kárpát-medencébe és támadják meg ellenfeleit.

Ennek a nagy horderejű szerződésnek a sok változatban fennmaradt emléke a fehérló monda, mely szerint a morva Szvatopluk szerződést kötött Árpáddal. A monda szerint Árpád Arábia aranyával aranyozott fehér lovat, aranyozott nyerget és arany féket (zablát), egy csomó perjefüvet, egy korsó dunavizet és egy marék fekete fövenyt küldött a morva nagyúrnak országa fejében. Ez utóbbi tárgyak az országvételnek ősi belső-ázsiai szerződés-rítusa volt.

Árpád hadnépével, amely nagyrészt a magyarokhoz csapódott 3 kazár (kabar=lázadó) csoportból állt, Pannóniában tartózkodott, amikor Szvatopluk 894 őszén váratlanul meghalt. A magyar csapatok a Felső-Tisza vidékére vonultak vissza, a kabar kazárok pedig kisebb hadműveletekkel az ország déli és délkeleti "bolgár végeket", a bolgár földvárakat (Csongrádot, Titelt) és a bolgárok kezében levő erdélyi sóbányákat foglalták el.

Végső soron a 894-es katonai akcióhoz kapcsolható a honfoglalás kezdete. Mivel a dendrokronológiai vizsgálatok tanúsága szerint 894-895 tele igen kemény és hosszú volt, az Etelközben maradt hét törzs beszállásolta magát Kijev, Rjazany és a többi szláv település házaiba, hogy 895-ben - legvalószínűbben május 10-e körül - tudatosan és szervezetten visszafoglalhassa Attila ősi birodalmát, a Kárpát-medencét.

Jurta

A "kettős honfoglalásról"

A honfoglalással, illetve a Kárpát-medence visszafoglalásával kapcsolatban az utóbbi évtizedekben egyre többet hallani László Gyula un. "kettős honfoglalásáról". Az eszme nem új, azt már régebbi szerzők - így Nagy Géza 1896-ban - leírta, csak a második világháború utáni időkben, amikor teljesen eltorzult magyar őstörténetet tanítottak, hatott újszerűnek. Ma már természetesnek tűnik az, hogy a Kárpát-medencébe a hunokkal és az avarokkal olyan népelemek kerültek, akik Belső-Ázsiából indultak és nyelvük, kultúrájuk, életmódjuk és testalkatuk nagy vonalakban azonos vagy hasonló volt a magyarokéhoz.

Ennek értelmében ma már újra a "hármas honfoglalást" (a hunokét, az avarokét és Árpád népéét) vesszük természetesnek. László Gyula e nézetet abban az időben "melegítette fel", amikor a Sztálini- (Rákosi-) korban azt tanították fiataljainknak, hogy a harmadik avar-hullám - Baján kagán halála - után a Kárpát-medencét a szlávok vették birtokba; itt minden szláv volt. Ezt a téves ideológiát kivédendő László Gyula a harmadik avar-hullámot már "magyarnak" minősítette, ami részben igaz, de részben nem. Ma már nem azt mondjuk, hogy a hunok vagy az avarok már "magyarok" voltak, hanem azt, hogy ők is Belső-Ázsiából indultak el és más úton, más időben és a magyarokéhoz hasonló kultúrával érkeztek a Kárpát-medencébe.

A "kettős honfoglalás" tana László Gyula megfogalmazásában a következő: "Árpád magyarjai a honfoglaláskor itt már magyar népet találtak. Ezek az onogurok (3. avar-hullám), akik 670 táján árasztották el hatalmas tömegeikkel a Kárpát-medencét… Árpád magyarjainak szállásterülete és a késő-avar - onogur szállásterületek kiegészítik egymást, és a kettő adja a XI. századi magyar településrendszert… az onogurok megérték Árpád magyarjainak megjelenését a Kárpát-medencében (ezt soha senki kétségbe nem vonta)… A késő-avar - onogurok lakta területek helynevei is jórészt magyarok, pedig itt Árpád magyarjainak nyoma sincs. Nagy területeken hiányoznak Árpád magyarjai, de nagy lélekszámú temetőkkel sűrűn jelennek meg az onogurok…"

László Gyulának ezen "elmélete" régi és mai igazságok természetes kompilációja; elméletét az idő és a tudomány már túlhaladta, de a szláv-finnugrista szocialista őstörténészek világában ez is "előrehaladásnak" számított. A szakemberek előtt ismeretes Anonymusnak azon írása, mely szerint a magyarok az avarokkal és az onogurokkal együtt foglalták el a Kárpát-medencét. A Tarih-i Üngürüsz szerint "amikor Hunor (azaz Árpád népe) Pannónia tartományba érkezett, látta, hogy az ottani népek az ő nyelvükön beszéltek".

A kijevi Orosz Őskrónikában pedig ezt olvassuk: "Keletről, a szkíták földjéről először a bolgár-törökök (hunok) érkeztek és telepedtek A Duna mentén, majd az oborok és a fehér ugorok következtek (ezek az avarok és a hozzájuk csatlakozott onogurok), később a fekete ugorok érkeztek (ez Árpád népe)…" Ismert, hogy egy népen belül a "fehér" és a "fekete" csoport megkülönböztetése a belső-ázsiai népeknél gyakori. Ezt olvassuk Prokopiosznál a hunokról, a Nesztor-krónikában az ugorokról, Querfurti Brunónál az ungrikról és Aderamus Cabannensisnél a magyarokról. Csallány Dezsőnél pedig ezt olvassuk: "Két honfoglalásunk is volt, a 468-as Baján kagán népességével… a második honfoglalás 896-ban történt…"

A Kárpát-medence a magyar honfoglalás előtt. Eurázsiában csak két olyan síkság van, amely mindig bő terméssel jutalmazza meg az ember fáradtságos munkáját: az egyik Mezopotámia, a másik a Magyar Alföld, illetve a Kárpát-medence. Amíg azonban Mezopotámiában a mezőgazdálkodás csak öntözéssel lehetséges, addig a Kárpát-medence éghajlata öntözés nélkül is a legmegfelelőbb az emberi megtelepedésre.

A környező területhez képest más éghajlati vidékek növényei is megteremnek itt és jó termést hoznak. A Kárpát-medencében egymás mellett nő meg a déli származású búza és árpa, az amerikai meleg égövben kinemesített kukorica, a nedves és hideg égövhöz szokott rozs és burgonya, a Perzsia tájairól származó kajszi és az őszibarack, a közép-ázsiai dinnye, a szubtrópusi paprika és a belső-ázsiai szőlő. A Kárpát-medence síkságaival, hegyeivel és folyóival "tejjel-mézzel folyó Kánaán", ahol a történelem folyamán soha éhínség nem volt.

A Kárpát-medence furcsa véletlen révén a hun-avar-magyar honfoglalásig egyetlen jelentős népnek sem vált hazájává. A kőkori-, réz- és bronzkori európában mindenütt megtelepedett autochton őslakosság mellett nem telepedtek itt meg a koravaskori hallastattiak és a késő-vaskori kelták. A mintegy 400 évig tartó római megszállás után a IV. század végén - névleg 395 után - eltávoztak innen a római legionáriusok, a kereskedők és a földbirtokosok, majd átvonultak a langobardok, a szkírek, a gótok, a vandálok, a gepidák, a herulok és más "barbár" népek. Otthonra itt először a IV. század végén bejött hunok és az 568-ban, majd utána több hullámban beérkezett avarok találtak, akik e területről soha el nem távoztak, őket senki ki nem űzte.

Miután Nagy Károly hadai több hadjáratban legyőzték az avarokat, a dunántúli területet a frank birodalomhoz csatolták. A Duna vonalától északra fekvő kisalföldi és felvidéki részekre morva földbirtokosok érkeztek, a Nyitráról elűzött Pribina morva herceg pedig a Dunántúlon kapott hűbérbirtokot.

A IX. század végén a Kárpát-medencébe érkező magyarok három politikai képződménnyel találták magukat szembe: Erdélyben és az Alföld kis részén bolgárok tartózkodtak, akik főleg a az erdélyi sóbányákat őrizték. A Kárpát-medence északnyugati területére morva birtokok nyúltak be, a Dunántul, pedig a frank birodalom keleti nyúlványához tartozott. Mindegyik politikai berendezkedés központja (Pliszka-Preszláv, Velehrad és Regensburg) a Kárpát-medencén kívül esett. A Kárpát-medence a magyarok bejövetelekor két különbözően fejlett részre oszlott: a Dunántúlra és az attól keletre fekvő részekre. A magyarságnak minden itt maradt politikai, etnikai, vallási és gazdasági megosztottságot fel kellett számolni.

Feszty Árpád: A magyarok bejövetele (részlet)

A magyarok honfoglalása és megtelepedése Pannóniában

A történelem a honfoglalás kezdetét a bolgárokkal szövetkezett besenyő-támadással magyarázzák, holott ennek nem igen volt szerepe a 895-ben már megkezdett honfoglalásnak. Magáról a besenyő támadásról csak egyetlen szerző, a Bíborbanszületett Konsztantín császár emlékezik meg, ami jelzi ezen esemény jelentéktelenségét.

A honfoglalás időszerűségét a Dunántúlt kivéve, - amelyet a magyarok csak 900-ban, Arnulf frank uralkodó halála után foglaltak el, - a Kárpát-medence "üressége", Szvatopluk halála és a bolgár központok megszűnése indokolta.

895 tavaszán Árpád és a hozzá csapódott kabar csoportok ("törzsek"?) már az országban voltak. A Kárpátok keleti részén tartózkodó magyar törzsek legvalószínűbben május 10-ike körül a hozzájuk legközelebbi, a Vereckei-, a Tatár- a Radnai-, a Borgói-hágón, valamint a Békási-, az Ojtozi- és a Bodza-szoroson át vonultak a Kárpát-medencébe; a dél-erdélyi és az al-dunai szorosokat a bolgár fenyegetettség miatt nem vehették tömegesen igénybe.

A magyarok zavartalanul családostól állataikkal, növény-dugványaikkal ökör-vontatta echos szekerekkel lovon ülve nem "megtépázva" menekültek be -, amint ezt elleneink állítják -, hanem harci erejük teljében úgy vonultak be, hogy ottani berendezkedésük után négy év múlva már megkezdhettek tervezett felfedező-útjaikat Nyugat-Európa felé.

Ez a honfoglalás utáni négy év a végleges berendezkedéssel telt el. Árpád békét kötött az ország északi részén levő morvák maradékaival "igen biztos békét kötöttek" (Kézai Simon) az oroszokkal, sőt az oroszok közül sokan a magyarokkal tartottak (Anonymus). A félmilliónyi honfoglaló magyar rövid idő alatt magába olvasztotta az itt talált kis számú szláv, esetleg bolgár lakosságot. Az itt maradt hunok és avarok utódaival békében éltek, az ország szélein pedig gyepűrendszert alakítottak ki az esetleges támadások ellen.

A gyepűrendszer határőreinek kizárólag megbízható magyarokat és a magyarokkal rokon törzseket; az oroszokkal, a szlovákokkal és az osztrák őrgrófsággal szemben besenyőket, jászokat és székelyeket állítottak. A magyarság a X. század folyamán is megőrizte az egykorú nyugat népeitől lényegében elütő életformáját, sokáig még nagyállattartó lovas nép maradt anélkül azonban, hogy ennek az életmódnak előfeltételei a régi értelemben adva lettek volna.

Az ország meghódításának befejeztével a Tisza és a Maros találkozásának tájékán, egy tóvá szélesedő folyamág melletti erdőben feltehetően 895 május végén Árpád országgyűlést tartott, ahol "a vezér és nemesei elrendezték az országnak minden szokástörvényét meg valamennyi jogát is, hogy miképpen szolgáljanak a vezérnek meg főembereinek, vagy miképpen tegyenek igazságot bárminő elkövetett vétkekért. Egyszersmind a vezér, velejött nemeseinek, különböző helységeket adományozott összes lakosságukkal együtt. Azt a helyet, ahol mindezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén Szerinek nevezték el, mert ott ejtették szerét az ország egész dolgának" (Anonymus). Ez ma Pusztaszer. A Dunántúl elfoglalása és a morváknak a Kisalföldről és a Vág-völgyéből való kiszorítása (Nagy-Morvaország 902-ben szünt meg) után 900-ra az egész Kárpát-medence magyar kézre került, ezért ezt az időt tarthatjuk a honfoglalás befejező évének; eddig tart a magyar őstörténet és ekkor kezdődik a magyarság történelme.

A honfoglalók lélekszáma

Őseink "rétegzett" társadalomban éltek, ami azt jelenti, hogy a vezető réteg és a köznép között volt olyan szabadnak nevezett középréteg, - a vezérek és a nemzetségfők katonai kísérete - amelynek lélekszáma a törzsök és nemzetségfők előkelő családtagjainál jóval nagyobb, de a köznépnél kisebb volt. Az átlagosan 5 fős családhoz 20 főnyi társult szolgaréteggel (fegyverhordozókkal, fegyverkovácsokkal, kézműiparosokkal és parasztokkal stb.) is kell számolnunk.

E számítás szerint egy-egy 35-40 nemzetségből álló törzshöz 50 ezernyi ember tartozott (egy nagycsaládhoz átlagosan 28 embert, egy nemzetséghez pedig 1100 embert számítunk). Mivel a magyarok hét törzséhez "törzs" nagyságban hozzá vehetjük a 894-ben magyarokhoz szegődött 3 kabar "csoportot", így a honfoglaláskor 10 törzsnyi emberrel számolhatunk. E számítások alapján a honfoglaló magyarok lélekszáma 500 000 körüli lehetett. Ezen ma általánosan elfogadott lélekszám-számítás mellett Bartucz Lajos, László Gyula és Kiszely István antropológiai, régészeti, topográfiai és demográfiai számításai alapján a honfoglalók lélekszámát 400-450 000 körülire becsülte, Túri-Kováts Attila pedig a nagycsaládos faluszerkezetből kiindulva honfoglalóink lélekszámát 570 000-re tette.

A 870-ből származó perzsa hagyomány szerint "a magyarok a türkök egyik fajtája. Főnökük a künde, aki 20 ezer lovassal vonult ki". A 20 000-es szám azonban csak afféle középkori közhely volt, talán csak annyit jelentett, hogy "nagyon sok", hiszen húszezer halottja volt a győztes bolgár seregnek, húszezer ember halt meg 899 szeptember 24-én Itáliában a Brenta melletti csatában, húszezer főből állott Ottó király német serege a magyarok ellen a 855-ös augsburgi csatában, 568-ban húszezer volt a türkök elől menekülő avarok száma, Eubiotosz görög királynak húszezer fős serege volt, II. Fülöp király a szkíták elleni harcban húszezer embert és húszezer lovat zsákmányolt és a khoraszáni emír húszezer muszlim élén indult hadjáratra stb.

A hét magyar törzs

A honfoglalók törzsszövetségének (hetumogernek) neve mai kiejtéssel "hétmagyar" volt. A honfoglalás korának kortárs írója, a Bíborbanszületett Konsztantín császár De administrando imperio című műve 40. fejezetében pontos leírást kapunk a magyar törzsekről. A vezértörzs, Árpád törzse a Megyer, a többi: Nyék, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi. (A Kürt és Gyarmat összevonása ideglenes és katonai célú lehetett). Ugyancsak Konsztantín "nyolcadik" törzsnek a kabarokat (kavarokat) említi munkája 39. fejezetében kiegészítve azzal, hogy a kabarok további három törzsre oszlanak (ezek talán a következők voltak: Varsány, Tárkony vagy Káliz és Székely).

A törzsek elhelyezkedésére sok nézet ismert, ezek alapján a törzseknek a Kárpát-medencébe való bevonulását a következőképpen vázolhatjuk: a bevonulást feltehetően a Keszi törzs kezdte a Vereckei szoroson át, biztosítva az utat a Duna-Tisza közére és a Maros-Körösök vidékén telepedett le; őrhelyei az Ipoly és a Sajó között szűk folyosót teremtett a további bevonulók számára.
Őket a Kér elit csapatai követték, amelynek őrhelyei valamivel beljebb és északkeletebbre voltak, végül a Rába környékén telepedtek le.
A Tarján törzs a Dunától északra és északkeletre lelt magának szálláshelyet.
A Nyék a Csepel-szigetnél kelt át a Dunán és a Dunántúl északkeleti szélét átszelve a Csallóköz irányába vonult, feltehetően a Temesközben telepedett le.
A Duna északi partján az egyébként ekkor erős Kürt-Gyarmat Huba vezér törzse vonult fel és feltehetően a Duna-Tisza között talált magának szállást. (A Dunántúl elfoglalása a Kürt és Keszi törzsek érdeme).
Az Itáliából visszatérő Jenő törzsbeliek szintén számos őshelyet létesítettek Dunántúlon és feltehetően a Körösöktől északra leltek otthonra.
A vezértörzs, Árpád fejedelem törzse a Megyer a Dunántúl északi részében (Fejér, Tolna és Veszprém megyékben) talált végleges szálláshelyet. (A Veszprém felé irányuló akció a Kér és Megyer törzs együttes manővere).
A kazároknak vagy kozároknak nevezett kabarok (kavarok) a Dél-Dunántúlon (a későbbi Somogy-Baranya megyékben) telepedtek le. Figyelemreméltó tény, hogy a Kárpát-medencébe érkező magyarság a helybenlakók települései mellé, azokat mintegy kiegészítve és nem rájuk települt.

A hét vezér (Álmos, Előd, Kond, Ond, Tas, Huba és Töhötöm [Tétény]) Anonymusnál a következő:
1. Előd fia Álmos, majd halála után Árpád székhelyét Anonymus Székesfehérvár helyett a Csepel-szigetre helyezte;
2. Előd és fia Szabolcs a Vértes és Fertő környén telepedett le;
3. Ete apja Ond szállásterülete Csongrádban;
4. Kündü (Kend) és fia Kurszán Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében telepedett le;
5. Tas és fia Lél szálláshelye a Bodrog környékén;
6. Huba szállásterülete a Nyitra környékén és
7. Tuhutum (Tétény) fia szállásterülete a mai Pest megyében volt.(A XIV. századi Képes Krónika vezérlistája: Árpád, Szabolcs, Gyula, Künd, Lél, Vérbulcsu és Örs). Itt meg kell jegyezni, hogy a Bíborbanszületett Konsztantín császár által leírt és ma egyetlen hitelesnek elfogadott törzslista nem állítható párhuzamba Anonymus vezérlistájával.

Nyilazó magyar lovas az itáliai kalandozások idejéből Falfestményrészlet az aquileiai székesegyház altemplomában. A korabeli, magyar harcos valószínűleg leghitelesebb ábrázolása.

A magyarok hadjáratai Európában

A "kalandozásokról"

A "kalandozások kora" a X. századi történelmünk első kétharmadának megcsontosodott elnevezése. Azokat a IX-X. századi hadjáratokat, amelyek nem közvetlenül a Kárpát-medence elfoglalásával függnek össze, nevezik "kalandozó" vagy még pejoratívabb jelzővel "zsákmányszerző" portyáknak. A "kalandozás" fogalma a reformkorban született, amikor úgy vélték, hogy a kalandozók a magyar nemzet bajnokai voltak, akiket fegyveres portyázásokra a harci dicsőség utáni vágy, az ősi magyar "virtus" és a bátor lelkialkat késztetett. A katonai hadjáratokat lényegében fegyveres hétvégi kalandos kirándulásoknak nevezték és büszkén hirdették, hogy a kalandozások miatt egész Európa évtizedeken keresztül rettegett a magyaroktól. Ezzel szemben ma már tudjuk, hogy a magyarok már 836-838-tól kezdődően még levédiai, majd etelközi szálláshelyükön rendszeresen vezettek hadjáratokat a négy világtáj irányába; a kazárok, a besenyők, a makedónok, a bizánciak, a morvák és az oroszok ellen. Az új hazában ezek az akciók az új haza megvédésére, otthonuk biztonságának növelésére, a szomszédok megismerésére és gyengítésére irányuló jól átgondolt külpolitika részei voltak. A dél és észak felöl letelepült délszlávok, bolgárok, besenyők, oroszok, lengyelek és csehek ellen védték az új hazát. Fontos tény, hogy egyetlen nyugatra irányuló katonai megmozdulás sem volt az egész magyar törzsszövetség közös vállalkozása, sőt többnyire még törzsi vállalkozásnak sem mondható. A "kalandozó" magyarok harci sikereiben döntő szerepet játszott a magyarok harcmodora, gyorsasága, a nagy távolságból is célba találó nyílzápora és a színlelt meneküléshez kötött harci cselei. Amikor pedig kisebb csoportok "látogattak" Itália és a germán világ felé, céljuk e világ megismerése volt. Sohasem akartak aranyra és ezüstre szert tenni, hiszen Európa ezüst- és arany készletének jelentős része a Kárpát-medencében volt. Pénzre sem volt szükségük, hiszen aranyért és ezüstért bartel kereskedelem révén minden szükséges árut (brokátot, selymet, szőnyeget, stb.) bőven kaphattak. Ha jutottak is pénzhez, azt átfúrva dísznek csizmájukra és ruhájukra varrták.

E kirándulásoknak volt társadalmi oka is; a lovasból ugyanis sohasem lesz paraszt, hanem katonává válik. A katonává vált lovasok hihetetlen harci tudásukat odahaza nem tudták kamatoztatni, így többnyire maguk szervezte csapatokban ellenségeket "hoztak létre", hogy tudásukat hasznosítsák. Stratégiailag a zálog sikere az is volt, hogy a szétesett Európát ebben az időben belső feszültségek és helyi háborúk osztották meg. Amúgy a harcos népek "kalandozásai" Európában általános jelenségnek számítottak ebben az időben ezért természetes hogy amíg Észak-Itáliában a freisingi litániában ezt olvassuk: "Az idegenek betöréseitől ments meg minket Uram!" vagy a modenai lakosok 900-ban így imádkoztak Szent Geminianushoz: "A magyarok nyilaitól ments meg Uram, minket!", a franciák fohásza a normannok (vikingek), az ibériaiaké a szaracénok, más népeké pedig más harcos népektől való menekülés ügyében szólt. A magyarok európai megismerési útvonalát a történelem jól ismeri, ez már nem őstörténet, hanem történelem. Nyugat-Európa 955-ben Augsburgnál állította meg a kalandozó magyarokat. Európa kiismerte a magyarok harcmodorát és a könnyűlovasságot mindenütt magyar mintára szervezték meg. 970-ig a magyarok hadjárataikat a merseburgi vereség után már csak a Balkán felé irányították. Géza ekkor már világosan látta, hogy a kalandozások a megtelepült magyarságnak zsákutcáját jelentené és az Európával való konfrontáció helyett a békés együttműködést választotta. Ezzel megindult a magyarságnak Európába való integrálódása. Tizennyolc évvel Augsburg után Géza fejedelem már nem hadat, hanem követséget menesztett Quedlinburgba a német császárhoz, és e békés lépéssel megnyitotta az utat egy új fejlődés előtt, ami Szent István államához vezetett.

Munkácsi Mihály: Honfoglalás (részlet)

Megdőlni látszik, hogy őseink a tundra vidékéről származnak

Írta: Hirado.hu 2020. szeptember

Az archeogenetika napjainkban a történetkutatás egyik legizgalmasabb területe. A modern eljárások már a múlt több kérdését is megválaszolták. A legfrissebb eredmények szerint az Árpád-házi királyok dinasztiája a mai Afganisztán északi részén alakult ki, 4500 évvel ezelőtt – hangzott el az M5 Multiverzum című műsorában.

Az Árpád-ház eredetének meghatározását célzó kutatás kiinduló pontja III. Béla csontmaradványai voltak, amelyeket a Mátyás-templomban őriznek. Az első eredményeket a 2018-as év hozta meg. Az Országos Onkológiai Intézet vezette nemzetközi kutatócsoportnak sikerült azonosítania a dinasztia férfi tagjaira jellemző DNS-szakaszt.

Neparáczki Endre, a Magyarságkutató Intézet Archeogenetikai Kutatóközpontjának igazgatója kifejtette, a férfiak rendelkeznek egy speciális, kizárólag az édesapától, nagyapától szinte változatlanul rájuk maradó Y-kromoszomális génszakasszal, amivel a férfi ágú leszármazást tudják vizsgálni a genetikusok.

Az első kutatás azzal zárult, hogy sikerült az Árpád-házra jellemző R1A marker főcsoportot azonosítani. A kutatók azt már korábbról tudták, hogy az R1A speciális ága három földrajzi régióban terjedt el a világon: az észak-afganisztáni régió, a Dél-Urál és a Kaukázus előtere volt – magyarázta.

Az új, részletesebb kutatás célja az volt, hogy kiderítsék, ebben a három régióban hol található az Árpád-házra jellemző marker szett, és hogy hogyan ágazott el az evolúciós útvonal. A Magyarságkutató Intézet által nemrég jegyzett eredmények azt mutatják, hogy az Árpád-dinasztia az ókori Baktria, a mai Észak-Afganisztán területén jött létre mintegy 4500 évvel ezelőtt, majd a Dél-Urál, végül a Kárpát-medencei régióba költözött.

Teljes genomvizsgálattal...

A magyarságeredet kutatásában az eddigi legjelentősebbnek számító tudományos szakcikket közöltek a Magyarságkutató Intézet Archeogenetikai Kutatóközpontjának és a Szegedi Tudományegyetem Genetikai Tanszékének kutatói az igen tekintélyes Current Biology szaklapban, amely itt érhető el. Alább folytatódik a közleményük.