A folyam medrének alakulata könnyen okozhat jégtorlódást, nagymértékben hozzájárulhat a jégtorlaszok képződéséhez. Ha a meder zátonyos, kanyargós, vagy ha a lefolyás akadályokba, pl. szigetcsúcsokba, hídpillérekbe stb. ütközik, a jégtáblák fennakadnak, torlódnak, jégtorlaszok keletkezhetnek, amelyek néha a medret is elzárják és a vízlefolyást teljesen meggátolják. Az ilyen kedvezőtlen viszonyokat kell tehát a lehetőség szerint megszüntetni, megjavítani. Ez főként a folyam szabályozásával érhető el.

AJÁNLÓ

A Duna magyar szakaszán a mederviszonyok sokkal kedvezőtlenebbek, mint a német szakaszon. A német szakaszon a folyam esése kilométerenként 40 cm, a magyar medencében lényegesen kisebb: 6-8 cm. A Duna vize tehát nálunk lassabban folyik, s ezért a magyar szakaszon könnyen képződnek zátonyok. A széles meder, a sok kanyar és sziget szintén kedvezőtlenül befolyásolják a víznek és a jégnek elvonulását. A Duna felső - nagyesésű - szakaszáról gyorsan leúszó jégtáblák a lassabban folyó, kanyargósabb magyar szakaszon tömörülnek.

De jobbak a Duna vízrajzi viszonyai a Dráva torkolata alatt is, mert a Dráva - aránylag nagy és gyorsan hömpölygő tömegével - a vízfolyást megjavítja.

A helyes szabályozás biztosítja a víz gyorsabb lefolyását, a kedvezőbb mederszelvény kialakulását, kotrásokkal eltünteti a zátonyokat, átvágja az éles kanyarokat, párhuzamművekkel szűkíti a széles mederszakaszokat, terelő- és vezetőművekkel állandósítja a sodorvonalat, megfelelő magasságra emeli és biztosítja a partokat. Már az 1838-as árvíz után nyilvánvaló lett, hogy a Duna szabályozása halaszthatatlan.
 

A fővárosi Duna-szakasz szabályozása

Az 1838. évi árvíz tapasztalatai alapján különösen a fővárosi Duna-szakasz szabályozásával kellett foglalkozni. A Duna mindkét ága a Margitszigetnél elfajult, rendezetlen volt, a gellérthegyi erős szűkület után hirtelen kiszélesedő zátonyos Dunameder (Kopaszi-zátony), a soroksári ág, a Csepel-sziget szabályozatlan északi csúcsa: mind alkalmas volt arra, hogy a jég zavartalan levonulását megakassza.

A Duna fővárosi szakaszának szabályozási tervei több változat után véglegesen az 1870. évben készültek el. A végleges tervek alapján a munkálatokat az 1871. évben kezdték meg s 1875-ben fejezték be: a Margitszigetnél szabályozták (megszűkítették) a Duna mindkét ágát, a Gellért-hegy alatt kiszélesedett medret párhuzamművek közé szorították, a Kopaszi-zátonyt elkotorták, s egyidejűleg megépítették a Kopaszi-párhuzamművet, hogy a meder megfelelően mély és széles legyen, a soroksári Duna-ágat a Gubacsi-gát építésével elzárták, a Duna 0-pontja felett 7.58 m magasságra kiépítették a rakpartokat, éspedig a budai oldalon a Margit híd és a Rudas-fürdő, a pesti oldalon a Margit híd és a Fővámház között.

Kilátás a Gellért-hegyről a Lágymányosi-tó és a Déli vasúti híd felé 1877-1883 között
(kép: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.06.063)

Az 1876. évi árvízkor szerzett tapasztalatok alapján, a szabályozás újabb lépésekkel haladt előre. A Kopaszi-párhuzammű koronáját, valamint a rakpartfalak magasságát megnövélték. A budafoki Duna-ágban árvízkor zátony miatt jégtorlasz képződött, itt a medret kikotorták. Később a budafoki Duna-ág általános szabályozására is tervek készültek. Lényegük a Duna medrének mélyítése, a zátonyok elkotrása és párhuzamművek építése. Ezt a szabályozást folyamatosan több részletben, végre is hajtották.

A fővárosi Duna-szakasz szabályozásával kapcsolatban a Dunát a főváros felett és alatt az állam is szabályozta, hogy a vizek zavartalan lefolyását biztosítsa és ezzel az árvizeket okozó jégtorlaszok keletkezését a lehetőségig megakadályozza.

Több száz kilométer hosszú az a Duna-szakasz, amelynek szabályozása még kiépítésre vár, s amelyet a hatalmas folyam folytonosan rongál. A szabályozások természetüknél fogva igen költségesek, hiszen a védőművek kiépítése, medermélyítő kotrások, stb. óriási földtömegek mozgósítását és sok építési anyag felhasználását igénylik.
 

A végleges partművek

A székesfőváros árvízvédelmét szolgálják a véglegesen kiépített partművek, rakpartok. Ezeket a múlt tapasztalatai, szakértők véleménye alapján a Duna várható legmagasabb vízállásainak megfelelően építették ki. Végleges partmű van a pesti oldalon a Dráva utcától az Összekötő vasúti hídig, a budai oldalon pedig az Üstökös utcától a Horthy Miklós hídig, s ettől délre mintegy 400 fm-en. Végleges kiépített partmű van az óbudai gázgyár mentén is. Ezek a partművek sok évtizeden át fokozatosan fejlődtek.

Pest városa a gyakran megismétlődő árvizek ellen már az 1838-as nagy árvíz előtt védőtöltéseket létesített. Ezek a védőtöltések, valamint az árvíz után azonnal épített gátak nem a mai Duna-part vonalában voltak. Az ún. "északi védőtöltés" a mai Kossuth Lajos tértől a Városligetig északról, a "déli védőtöltés" a Fővám tértől a Közraktár utca, Soroksári út és a gróf Haller utca vonalán haladva délről zárta be a várost. Ezek a gátak tehát tulajdonképpen keresztirányban védő gátak voltak. A Duna felől a várost csak a természetes partok oltalmazták.

A közvetlenül a Duna partján, a folyóval párhuzamosan haladó védőműveket, a végleges partműveket, rakpartokat csak később, a város fejlődésével fokozatosan építették ki.

A végleges rakpartok legrégibb szakasza (a Zoltán utca és a mai gróf Vigyázó Ferenc utca között) az 1860. év táján épült. Az 1864-1867. évben a gróf Vigyázó Ferenc utcától a Petőfi térig, az 1870-1876. évben a Zoltán utcát a Margit hídig, továbbá a Petőfi tért a Fővámházig és a budai oldalon a Margit hídtól a Rudas-fürdőig terjedő rakpartokat építették ki. Ezeknek legnagyobb magassága (koronamagasság) általában 4-8.21 m volt.

Az 1876. évi 7.67 m-es árvíznél szerzett tapasztalatok alapján az az elhatározás érlelődött meg, hogy a védőműveket 9 m magasságra kell emelni. Ezt kívánta a főváros gyors fejlődése is, mert a város gyarapodásával arányban annak biztonságát is növelni kellett. A 9.00 m magasságot úgy érték el, hogy a kiépített rakpartokat 9.00 m magasságig faragott köböl készített mellvédfallal látták el, kivéve a pesti partszakaszt: az Erzsébet hídtól a Ferenc József hídig, ennek legmélyebb része ma is csak 8.23 m és 8.30 m lánchídi magasságig nyújt védelmet. Ez a szakasz azonban készenálló fabakokból, pallókból, homokzsákokból és agyagból igen rövid idő alatt elkészíthető nyúlgáttal megvédhető.

A többi rakpart már eredetileg 8.20 és 9.00 m magasság közt épült ki, így a pesti oldalon 1879-1881. évben a Fővám tértől az összekötő vasúti hídig, 1900-1903. évben a Margit hídtól északra a Dráva utcáig, a budai oldalon 1898-1899. évben a Rudas fürdőtől a Ferenc József hídig, 1909-ben pedig a Műegyetem előtt a Bertalan Lajos utcáig.

A Horthy Miklós híd építésével kapcsolatban létesült az 1937-1938. évben a Bertalan Lajos utcától a hídig és ettől délre mintegy 400 fm-ig terjedő rézsűs rakpart. Ez a rakpart 8.12 m koronamagassággal csak 8.28 m lánchídi vízmagasságig nyújt védelmet. Nagyobb árvizek idején nyúlgáttal kell megemelni.

Ugyancsak az 1937. évben épült a BHÉV végállomásának áthelyezésével kapcsolatban a Margit hídtól északra az Üstökös utcáig terjedő felső rakpart.

A partművek a Fővámház és az összekötő vasúti híd között levő ún. "magas partfal" kivételével alsó és felső rakpartra tagozódnak és részben függőleges partfalak, részben kőlépcsős vagy kőburkolattal ellátott rézsűs partok.

Az alsó rakpartok magassága a lánchídi mérce 0 pontja felett 5.30 és 5.70 m, a védőművek felső magassága pedig 8.12 és 9.42 m között váltakozik.

A végleges partoknál a legtöbb helyen utólag épített mellvédfal a gyalogos és kocsilejáróknál a budai oldalon 33, a pesti oldalon 28 helyen szakad meg. Ha az árvíz 7.00 m fölött van, gondoskodni kell a nyílások elzárásáról. 50 kisebb nyílást a főváros árvízvédelmi anyagraktárában levő fatáblákkal fednek be. A fatáblákat a mellvéd hornyába illesztik és tömítik. A 11 nagyobb nyílást téglafallal zárják el.

A székesfőváros területére eső összesen 27 km hosszú Duna-partból 13.3 km végleges rakpart (partfal és lépcsős, illetve rézsüs part).

A székesfőváros árvízvédelmi biztonságának e fejlesztésében az államnak jelentős része volt: szabályozta a Duna fővárosi szakaszát és a rakpartok nagyobb részét megépíttette. De a munkából a székesfőváros is kivette részét: a régi rakpartok építésének költségeihez hozzájárult, s 1917 óta a rakpartok és védőtöltések karbantartását már maga végzi, azok továbbfejlesztéséről, új partok építéséről saját költségén gondoskodik.
 

Az ideiglenes védőművek

A nem végleges jellegű, de a kellő magasságot elérő ún. nyerspartok és védőtöltések a végleges partművekhez csatlakoznak. A pesti oldalon a véglegesen kiépített partmű folytatása (a Csepel-sziget északi csúcsánál a soroksári Duna-ágat felülről elzáró Kvassay-zsilipig terjedő rézsűs part és a már állami kezelésben levő csepelszigeti védőtöltés) 8.40 m és 8.80 m lánchídi vízmagasságig nyújt védelmet. Ezen a szakaszon második védelmi vonalként a MÁV-nak a Duna-parti teherpályaudvar és a kikötőpályaudvar között levő töltése szolgál.

A Dráva utcáig kiépített végleges rakparthoz észak felé a Vizafogó védőgát csatlakozik 9.00 m helyi magassággal. A Dunába szabadon beömlő Rákos-patak védőgátjai a patak mindkét oldalán a patakba visszaduzzadó dunai vizek ellen védik a várost. A Rákos-patak védőgátjainak magassága 8.90 m, koronaszélességük 1.5 m, 8.55 m lánchídi magasságig nyújtanak védelmet.

A Rákos-pataktól északra a körvasút töltése, majd a Váci út a védővonal. Ennek a védővonalnak csak a Váci út legészakibb részén van alacsonyabb szakasza, amely 7.68 lánchídi magasságig véd. Szükség esetén itt nyúlgáttal kell védekezni.

A budai oldalon a kiépített rakpart folytatása délre a Kopaszi-gát, majd a MÁV-nak az összekötő vasúti hídra vezető töltése, a nádorkerti védőgát, az Andor utcától délre pedig a Budafoki út. A Kopaszi-gát csak 8.10 m magas. Az 1941. évi árvíz alkalmával nyúlgáttal kellett emelni.

A fővároshoz délen csatlakozó Albertfalva egyes területei igen mélyen feküsznek, az albertfalvai védőgát átszakadása esetén tehát a víz hamar elérné Kelenföld mélyebb részeit, ezért nagyon fontos - mint délről szigetelő gát - a Dunába torkoló Határárok gátja. Ennek magassága 7.40 n volt. 1941. február havában Albertfalva védőgátja komoly veszélybe került, a Határárok gátját a legsürgősebben emelni kellett, éspedig a alsó szakaszán 8.30 m-re, a Fehérvári úton túl pedig 7.75 m-re.

Újlakot és Óbudát az Üstökös utcától északra az Árpád fejedelem útja, a BHÉV szentendrei vonala védi egészen a Bogdáni útig. A BHÉV vonalához a Bogdáni út magasságában keresztirányban a Filatorigát csatlakozik. Innen az esztergomi vasútvonalig a MÁV töltése és az óbudai gázgyár véglegesen kiépített partműve a védővonal.

A III. kerület külső részén, az esztergomi vasút töltésétől észak a székesfőváros határáig terjedő Lőpormalom-dülőnek a területén század elejéig alig volt település. A belső városrészek védőműveit a nagy költségek miatt csak fokozatosan lehetett kiterjesziteni.

A rendszeres védelmi munkák csak az 1923. évi árvíz után indultak meg. Az Aranyhegyi-pataknak az esztergomi vasútvonal északi oldalára áthelyezett medrébe visszaduzzadó Dunavíz szükségessé tette, hogy a patak északi töltését 8.20 m lánchídi magasságra emeljék és megerősítsék. A patak déli oldalán az esztergomi vasút töltése véd. Minthogy az ún. Római-fürdő partja igen alacsony, a Duna-parttal párhuzamos Nánási út gyalogútját kellett emelni, a Duna felől tehát ezt a területet 7.40 és 7.50 m-es helyi vízmagasságig, - ami 8.20 és 8.30 m lánchídi magasságnak felelt meg — a Nánási-út gyalogjárója védte.

Az 1940. év nyarán a Nánási utat - az 500 m hosszú legészakibb szakasznak a kivételével 8.50 m-re emelték, az Aranyhegyi-patak északi töltését ugyancsak 8.50 m magasságra teljesen átépítették. Ezeken a területeken, - amelyek pedig mindig a legtöbb gondot okozták - az 1941. évi árvízkor komoly veszély nem volt.
 

A gátvédelem

A tulajdonképpeni árvízvédelem a gátvédelem, vagyis Budapest területének a Duna árvizei ellen végleges partművekkel (rakpartokkal) és ideiglenes védőművekkel való védelme, ezeknek állandó ellenőrzése, karbantartása, átszivárgások és csurgások ellen való biztosítása, a gátszakadások megakadályozása, a viszonylag alacsonyabb gátaknak szükség szerint való felemelése (nyúlgátak építése, stb.)
 

Az árvízvédelmi szabályrendelet

Budapest árvízvédelmi szervezetét, az árvízvédelem ügyeit intéző személyek kötelességeit és hatáskörét, az árvízveszély elhárítására szükséges általános intézkedéseket a Budapest székesfőváros árvízvédelméről szóló 147/1939. kgy. sz. szabályrendelet és ennek végrehajtási utasítása állapítja meg.
 

A főváros csatornahálózata és szivattyútelepek

A végleges partműveken és az ideiglenes védőműveken (védőtöltéseken) kívül a székesfővárosnak igen fontos védőberendezései a rendszeresen megépített csatornahálózat és a jól felszerelt csatornaszivattyú-telepek. Budapest csapadék- és szennyvizei részben a szivattyútelepek közvetítésével, részben szabadon kitorkoló csatornákon át jutnak a Dunába.

A pesti belső városrészek vizeit 5 nagyobb átmérőjű gyűjtőcsatorna a Soroksári úton levő központi csatornaszivattyú-telepre, a külső városrészek vizeit a rákosvölgyi és a Róbert Károly körúti nagy gyűjtőcsatornák a magdolnavárosi (angyalföldi) ideiglenes szivattyútelepre vezetik.

A budai városrészek csatornázása csak két helyen mondható korszerűnek: Óbudán és Kelenföldön. Mindkét területnek csapadék- és szennyvizei a kisebb szivattyútelepekre futnak össze. A kelenföldi ideiglenes jellegű szivattyútelep 1935-ben került üzembe.

A védőberendezésekhez tartoznak még a belvizeket levezető csatornákat és a közcsatornák kitorkolásait lezáró zsilipek és felszerelések, szivattyúk, amelyek ezeknek a csatornáknak a vizét szükség esetén a Dunába átemelik.

A rakpartokon és védőtöltéseken keresztül számos csatorna torkollik a Dunába. A budai oldalon 83, a pesti oldalon 28 kitorkolómű és zsilip van nyilvántartásban, ezek kisebb részét, számszerűen 12-t, magánosok kezelik.

A zsilipek és a partművek nyitott helyeinek (lépcsők, kocsilejárók) lezárásához szükséges felszereléseket, betétgerendákat, elzárótáblákat és egyéb anyagokat, valamint az árvízvédelmi szivattyúkat és gépeket a székesfőváros ún. árvízvédelmi telepein üzemképes állapotban állandóan készen tartják. Állandó felügyeletük, karbantartásuk és a Duna emelkedésével fokozódó lezárásuk igen fontos.
 

A csatornahálózat védelme

A rakpartokon és védőgátakon keresztül a Dunába torkoló köz- és magáncsatornákat magas vízállás esetén zsilipekkel, vagy más alkalmas módon (pl. tömítéssel) le kell zárni, hogy a Duna vize a csatorna-kitorkolásokon keresztül a védett területre be ne tudjon hatolni. A lezárás után a csatornákon lefolyó csapadék- és szennyvizeket állandó szivattyúzással emelik át a Dunába.
 

A hegyvíz- és belvízlevezetés

A székesfőváros területén különösen a hegyvidéken számos árok van, amelyek csak záporok alkalmával hoznak vizet. Ezek az időszakos vízfolyások a Szépvölgyi-, Bründl-, Diós-, Németvölgyi-, Bürök-, Határ-, Irhás- és Ördögárok. Állandó vízfolyások az Aranyhegyi-patak, a Törökbálinti-patak és a Rákospatak.

Mindezeket a vízfolyásokat állandóan gondozni és karbantartani kell, nehogy a meder elfajuljon, a vizek zavartalan lefolyását akadályozza és elöntések keletkezzenek.

Az időszakos vízfolyások rendezésénél a főcél, hogy a hordalék keletkezését és kedvezőtlen lerakódását meggátoljuk. Az árkok felső szakaszán, ahol nagy az esés, a kimosások és a meder-elfajulás ellen bukógátak építésével és a meder burkolásával védekezünk, kisebb esésű alsó szakaszokon a meder szabályozásán és burkolásán kívül, nehogy a hordalék nagyobb mennyiségben rakódjék le, a hordaléknak alkalmas helyeken való összegyűjtésére hordalékfogókat kell építeni.

Az állandó vízfolyások rendezése: a meder szabályozása, megfelelő keresztmetszet kialakítása és a meder állandó jellegű burkolása. A vízfolyások szabályozásával a vízfolyások mentén fekvő területeket is rendezni lehet, hogy megjavuljon gazdasági megművelésük és a beépítés.

Már rendezett, de még nyílt árkok megakadályozhatják a vidék fejlődését. Ilyenkor a vízfolyásokat zárt csatornává kell átépíteni, be kell boltozni. A beboltozott vízfolyások, minthogy szennyvizek levezetésére is alkalmasak, a közcsatornahálózat főgyűjtői (pl. Ördögárok, Zugligetiárok, Diós-árok, stb.)

A mélyebben fekvő területeken a belvizek is okozhatnak elöntéseket, árvizeket. A belvizeket rendszeresen kiépített árokhálózattal kell levezetni, a befogadó (recipiens) vízfolyásba való betorkolásnál belvízi zsilipeket kell építeni, nehogy a befogadó vízfolyás magas vizei a belvizeket megduzzasszák. A zsilipek lezárása után a belvizeket szivattyúzással emelik át.

A III. kerületi Filatori-gát és Kaszás-dűlőben, a Mocsáros-dűlőben és a XI. kerületi Lágymányoson (Bibic-telep) vannak nagyobb belvizes területek.

Mikor a mély fekvésű, gazdaságilag is csak kisebb mértékben művelhető ilyen belvizes területek a város fejlődésével beépülnek, a csatorna hálózat fokozatos bővülésével a belvizeket levezető árkok fenntartás feleslegessé válik.

AJÁNLÓ

Az árvizek kialakulása az 1940-1941. évben

Az 1939/40-es téli évadban egészen rendkívüli időjárás volt. A korán beállott nagy hideg előtt alig volt havazás, a földet nem védte hótakaró s ezért - alig kezdődött el a tél - a talaj már keményen átfagyott. Decemberben 19 napon át, egész január hónapban, februárban 27 és márciusban 17 napon keresztül a hőmérséklet állandóan a fagypont alatt járt. A legnagyobb hideg decemberben, februárban és márciusban volt.

Január, február, de még március havában is aránylag sokat havazott. A hó mennyisége az ország egyes vidékein az átlagos érték 1.5-2-4-szeresét is elérte. Budapesten a hó magassága 120 cm volt. Ez a csapadék mindenütt keményen átfagyott talajra hullott. Bár a havat, amennyire lehetett, eltakarították, az állandóan hideg időjárás következtében a fővárost mégis igen vastag hóréteg borította. A városra hullott mintegy 10 millió m3 hó a tömörülés után - becslés szerint - 5.8 millió m3-re zsugorodott, ebből a köztisztasági hivatal 3-5 millió m3-t szállított el. Az állandó hideg a megmaradt hóréteg lassú, fokozatos olvadását és az olvadásból keletkezett vizek egyenletes levonulását, a talajba való beszivárgását megakadályozta. Mikor márciusban minden átmenet nélkül beköszöntött a melegebb idő, a leesett egész hómennyiség gyorsan olvadni kezdett.

Az olvadáskor keletkezett nagy vizekből tehát úgyszólván semmi sem szivárgott be a földbe, a párolgás sem volt számottevő. Már pedig rendes viszonyok között a beszivárgás és a párolgás a lefolyásra került víz mennyiségét egy tizedére-egyharmadára szokta csökkenteni. Ennek a nagy vízmennyiségnek a lefolyása akadályokba ütközőtt mert a Dunát és mellékfolyóit igen vastag jégréteg borította, a székesfőváros területén levő patakok teljesen befagytak, az árkok medrét hófúvások hóval töltötték meg.

Tudjuk, hogy a jégtorlaszok sokszor okoztak árvizet. Hogyan keletkezik a jégtorlasz?

Kemény télben a folyam felületén előbb kisebb és lazább, majd nagyobb és tömör jégtáblák keletkeznek, amelyek úszva (zajló jég) egymáshoz érnek, összefagynak s nagyobbodnak. A folyam sodrában a jégtáblák gyorsabban, a part közelében lassabban mozognak. A folyam kanyarjainál, sekély mederben, zátonynál, szűkületnél, a hídpilléreknél ezek a jégtáblák könnyen megakadnak, megállnak. A megállt jégtáblákhoz érkező újabb jégtáblák növelik az álló jég kiterjedését, vastagságát és jégtorlaszt okozhatnak. A megtorlódott jég alatt a víz folyásában a jég alsó felületéhez súrlódik, tehát ellenállásra talál; a torlódás által a mederbe nyomott jégtáblák a meder szelvényét szűkítik. A jégtorlasz egyes helyeken a folyam fenekéig is leérhet, a mederszelvény egy része így teljesen záródhat.

A víz kedvezőtlen lefolyása miatt a vízszint megduzzad, emelkedik. Teljesen a jégtorlasz nagyságától, kiterjedésétől, a jégtorlaszok számától, távolságától függ, hogy a duzzadás vízszintjének emelkedése mekkora lesz és fölfelé milyen távolságra terjed. Nem is szükséges, hogy a víz a rendesnél nagyobb mennyiségben folyjék le, a rendes vízhozam mellett is keletkezhetnek ilyenkor a leszűkült mederben árvizek. Természetesen sokkal nagyobb baj, hogyha nagy vizek folynak le. Könnyebben duzzad meg a víz, szintje rohamosan emelkedik, s kilép a medréből.

Míg jégmentes árvíznél a vízállás várható legnagyobb magassága tapasztalati adatok alapján elegendő pontossággal előre megállapítható, a jeges árvizeknél épen a jégtorlaszok okozta bizonytalanságok miatt ez alig lehetséges.

A vízszint emelkedése lehet gyorsabb, lehet lassúbb. Az 1838. évi árvíznél például a vízszínt egy nap alatt 87 cm-rel (4 óra alatt 68 cm-rel) emelkedett, az 1876. évi árvíznél egy nap alatt 130 cm-t nőtt; az 1940. évi árvizeknél ugyanannyi idő alatt 162 cm volt a legnagyobb emelkedés. Ilyenkor tehát az árvízvédelemnek minden eshetőséggel számolnia kell.

A felduzzadó víz erősen nyomja a jégtorlaszt. Ha a torlasz a nyomásnak már nem tud ellenállni, megcsúszik, elindul, a felduzzadt víz azonnal apadni kezd. Ez az apadás azonban gyakran csak átmenet, a megcsúszott, elindult torlasz útjában újabb akadályra - esetleg egy másik torlaszra is - találhat, ismét megáll és az újabb akadály még nagyobb lehet, mint az első s a vízszint megint emelkedik. A vízszint emelkedése vagy csökkenése tehát teljesen a torlasz alakulásától függ. A torlaszban keletkező rés máris enyhülést okozhat.

Ha a torlasz csak fokozatosan enged, az apadás sem következik be hirtelen. Az 1838. évi árvíznél a legmagasabb vízállás - tetőzés - után 19 órával kezdődött el a nagyobb apadás (9 óra alatt 1 méter), addig 14 óra alatt csak 29 cm-t apadt. Az 1876-os árvíznél 7.67 m-es tetőzés után a vízállás még egy hónapig a mai alsó rakpartnak megfelelő (5-70 m) színt felett maradt.

Általában a Duna vízjárása meglehetősen elősegíti a torlaszok kialakulását. A tavaszi áradás és a jég zajlása rendesen a felső szakaszon indul meg. Az olvadást ugyanis legtöbbször a nyugatról jövő meleg légáramlás indítja meg, tehát előbb éri el a Duna felső völgyét, mint a Kárpát medencét, viszont a felső szakaszon a víz nagyobb sebessége I miatt a jégképződés később indul meg, ezért nem érheti el azt a vastagságot, mint a középső szakaszon (ezzel szemben a Tiszán a jégzajlás rendesen az alsó szakaszon indul meg s ezért a Tiszán nem a jeges ár, hanem a »zöld-ár« okozza a legtöbb árvizet).
 

A jég alakulása 1944-ben

Budapesten 1940. január 13.-án +3.92 m vízállásnál állt meg a jég és március 17-ig álló jég borította a Dunát. A vízmagasság március elején csekély ingadozással +4.00 m alatt volt és lassú emelkedéssel március hó 7-én érte el a +4.50 m magasságot.

A Duna felső szakaszán az olvadás következtében a vízszínt emelkedett, a jég megindult, s Pozsony alatt összetorlódott. A jégtorlasz hatalmas duzzadást okozott és a Duna Pozsony mélyen fekvő területeit elöntötte. A jégtorlasz később Oroszvárig csúszott le, itt a víz megemelte és a környező mezőkre, az ún. árterületekre sodorta. Az árhullám így szabad lefolyást talált és Pozsony, meg Oroszvár mentesült az árvíztől. A Győrből és Komáromból leúszó jég Esztergomnál, majd Visegrádnál ismét összetorlódott és a Duna Nagymaros mélyebben fekvő részeit is elöntötte.

Az olvadás és a mellékfolyók áradása következtében a Duna március 10-én túlhaladta a 4-5.00 métert. Március 10.-e és 15-e között a vízállás kisebb mértékben ingadozott, lényegtelenül alacsonyabb is lett, - ami a jégtorlaszok mozgásával magyarázható - azonban március 15-e után három nap alatt ugrásszerűen emelkedett. A visszaduzzadt vízszint március 18-án +7.24 métert ért el.

Ezt a rendkívüli magas árhullámot, amely 64 év óta az észlelt legmagasabb árvíz volt, az Ercsinél megállott jégtorlasz okozta. A torlasz megindulása után a Duna rohamosan apadt és másnapra, március 19-ére a vízszint +6.01 m-re, 22-ére pedig 4-4.95 m-re esett.

A következő napokon a hőmérséklet emelkedett és ezzel kapcsolatban az északnyugati Kárpátokban beállott olvadás miatt előrelátható volt, hogy a Morva, Vág, Nyitra, Garam és Ipoly megárad, s így a Dunán újabb árhullám fog levonulni. A március hó 29-én 6.89 m-es magassággal tetőző második - már jégmentes - árhullám levonulása hosszabb ideig tartott. A vízszint csak lassan csökkent; április 5-éig volt magas a vízállás.

Míg a március 18-i 7.24 m-es jeges árhullám az Aranyhegyi-patak torkolata körül elhelyezett mércén +7.68 m vízállást mutatott, a második 6.89 m-es alacsonyabb árhullám ugyanitt +7.71 m magas volt. Ez azzal magyarázható, hogy az első árvíz alkalmával jégtorlasz duzzasztotta a vízszint, s így a vízszín esése és a víz sebessége a Lánchíd és az Aranyhegyi-patak között jóval kisebb volt, a második - jégmentes, szabadon folyó és így sebesebb - árhullámnál. Az első esetben a vízszintkülönbség 44 cm, a második esetben 82 cm volt.
 

A hőmérsékleti és csapadékviszonyok

Az 1940/41. téli évadban a hőmérséklet rendellenes volt. December és január hónap átlagos hőmérséklete az átlagon mélyen alul maradt, február elején pedig hirtelen az átlag fölé emelkedett. Február 14-én a napi átlagos hőmérséklet 5.6 °C volt. Az olvadás és ezzel egy időben az eső a patakok vizét erősen megduzzasztotta. A Rákos völgyében ezen a napon mintegy 20 mm csapadék esett. Az elolvadt hó és a leesett csapadék a fagyott altalaj miatt csaknem teljes egészében lefolyt, és a Rákos-patakban eddig még nem észlelt magas vízállást okozott.

A csapadékviszonyok általában nem voltak rendkívüliek. December hónapban a csapadék mennyisége alulmaradt ugyan az 1901-1930. évek átlagán, de januárban és februárban ennél magasabb volt, úgyhogy erre a három hónapra eső csapadék mennyisége együttesen megfelelt a 30 éves átlagnak. Ilyen volt a csapadékviszonyok alakulása a Közép-Duna medencéjében.

Kedvezőtlenek az utóbbi évek csapadékviszonyai a belvizek alakulása szempontjából is. Az elmúlt 10 évet vizsgálva elmondható, hogy az első 5 évben a csapadék mennyisége az átlag körül járt, azután csapadékban dús évek következek. A tapasztalat szerint száraz és csapadékban dús időszakok váltakozva követik egymást.

Nedves évszakok nagymértékben megduzzasztják a belvizeket is. A talajvíz magas, a víztárolórétegek telítve vannak. Ezért a záporok alkalmával a patakokban, árkokban sokkal több víz folyik le, mint száraz évszakban.
 

A jég alakulása 1941-ben

A december elején bekövetkezett szokatlanul hideg tél a jégzajlást a Dunán már december közepén megindította. Karácsony táján Budapestnél már állott a jég. A jégpáncél az állandó hideg időjárás következtében igen megerősödött.

A Duna vízállása a lánchídi mércén január közepéig +4.00 m alatt volt. A felső szakaszról érkező jégtáblák, csatlakozva a Duna alsó szakaszának álló jegéhez, fokozatosan növelték a folyamnak álló jéggel borított részét, úgy, hogy január 25-éig a Drávatoroktól Adonyig mintegy 250 km-en álló jégpáncél fedte a Dunát.

A hideg időjárást rövid időre enyhülés szakította meg. Ez helyenként meglazította a jeget, de az újabb nagy hidegre a jégtáblák összefagytak s a helyzet még nehezebb lett. Mikor a jégzajlás megindult, a Budapesttől délre eső szakaszon a jégpáncélt nem tudta megmozdítani és ezért több helyen torlaszt okozott. Ezek a torlaszok a vízfolyás szelvényét megszűkítették, a vizet felduzzasztották. Bár az erősen felduzzadt víz nagy nyomása a torlaszokat helyenként megindította, a jég csupán a következő torlaszig jutott, azzal egyesült s még nagyobb, még veszélyesebb torlasz jött létre. A Duna áradását tehát nem a rendkívül nagy csapadék, hanem a hőmérsékleti viszonyok következtében keletkezett torlaszok okozták.

Az első jégtorlasz, amely a fővárosi Duna-szakasz vízállására már lényegesen hatott, a fővárostól 66 km-re levő Dunapentele és Adony között keletkezett.

Február 2-ára az Ercsi és Százhalombatta között keletkezett torlasz miatt a Duna vízállása Budapesten egy nap alatt 71 cm-t emelkedett és +6.20 m magasságot ért el. A torlasz tovább nőtt. Február 3-án már Érdig terjedt és a Duna fővárosi szakaszán 24 óra alatt újabb 69 cm-es emelkedéssel +6.97 m-es vízállást idézett elő.

A Vízrajzi Intézet jelentései a helyzetet változatlanul súlyosnak mondták.

Február 4-én a lánchídi vízmérce +7.38 m-es magasságot mutatott s ezzel az árhullám elérte tetőpontját. Ez a vízállás 65 év óta a legmagasabb árvízszint és magassága a múlt évi 7.24 m-es vízállást is 14 cm-rel túllépte.

Ezután rendkívül lassú apadás indult meg. Február 5-én 7.36 m, február 6-án reggel 7.29 m, 7-én 7.05 m, 8-án 6.85 m, 9-én +6.83 m, 10-én 6.83 m, 11-én 6.80 m volt a vízállás.

Február 11-én a felső Duna-szakaszról áradást jelentettek. Az újabb árhullám következtében a Duna vízállása ismét némi emelkedést mutatott, ez azonban február 14-én csupán 6.98 m-es vízállást okozott a fővárosban.

Közben a Duna jege gyengült, több helyen megcsúszott, Budapest és Adony között a jégtorlasz megindult, rohamos apadás következett be. A Duna vízállása február 16-án +4.74 m-re, majd február 18-án +4.10 m-re esett.

A Rákos-patak jegének eltávolítás 1940-ben

Védőmunkák az árvizek idején az 1940-es évben

Az árvízvédelmi szivattyúkat az ismertetett rendkívüli viszonyokra való tekintettel óvatos előrelátással már +4.50 m-es vízállásnál felszerelték, jóllehet rendes körülmények között csak +5.00 m vízállásnál kell azokat felállítani. Az olvadás és a mellékfolyók áradása következtében a Duna március 10-én a +5.00 m-t túlhaladta.

El kellett rendelni az állandó árvízvédelmi felügyeletet. Gondoskodtak a gátak éjjel-nappali őrzéséről. A jégzajlás megindulásakor az alsó rakparton lévő raktárak veszélybe kerülhetnek, intézkedtek tehát a raktárak kiürítéséről, a lépcsőknek és kocsilejáróknak elzárásáról. A budai részen a csatornakitorkolások zsilipjeit lezárták, 13 helyen üzembe helyezték az árvízvédelmi szivattyúkat.

A főváros belső területein a +8.00-9.00 m magas, végleges partművek teljes biztonságot nyújtottak, ezért az állandó felügyeleten kívül egyéb intézkedésre nem volt szükség.

Fokozottabb ellenőrzésre és erőteljesebb munkára került sor a külső területeken, Óbudán, Kelenföldön és a XIII. kerületben, a Magdolna- városban.

A Lőpormalom-dűlő ideiglenes védőgátjai +7.40 és +7.50 m-es helyi vízmagasságig nyújtottak védelmet.

A gátak keresztmetszetének méretei az általában szokásos gátméreteknél jóval kisebbek és anyaguk sem felelt meg a követelményeknek, a gátaknak biztosítására tehát igen nagy gonddal kellett felkészülni. A gátak magasságát újból pontosan felmérték. A mérések alapján megállapították, hogy a gátak ülepedésük miatt néhol csak +7.00 m-es víz ellen védenek, a Nánási úti védőtöltést pedig mintegy 14 helyen átvágták, hogy az alacsonyabban fekvő kocsiút és ingatlanok között a kocsiközlekedést biztosítsák. Ezeket a hiányokat kellett legelőször megszüntetni a koronamagasság helyreállításával és az átvágások betöltésével.

A jégtorlódások miatt az árhullám tetőzése előre nem volt megállapítható, ezért a védőgátakat teljes hosszúságukban +8.50 m lánchídi vízmagasságra emelték. A munkálatokon éjjel-nappal mintegy 250 munkás dolgozott. A munkálatok végrehajtását megnehezítette, hogy a gát koronaszélessége csak 1.80-2.00 m volt, a gátnak magasabbra emelése miatt még ez a szélesség is csökkent, a feltöltési anyagot tehát, amit nagyobb távolságban termeltek ki, nem lehetett a gát koronáján szállítani sem kocsival, sem kordéllyal.

A március 18-án 7.24 m-en tetőző, s csak igen rövid ideig tartó árhullámnak a gátak ellenálltak. De a következő, jégmentes árhullám 5 napon át +6.50 m-es és ezen felül lévő árvízszinttel - különösen pedig az Aranyhegyi-patak mentén lévő gátakat - erősen veszélyeztette, mert az előző jeges árvíztől már nagyon átáztak. Ezek az 1920-as években ideiglenesnek készült gátak helyenként igen erős átázást és átszivárgást, sőt rogyásokat mutattak.

Az átszivárgás ellen a töltés rézsűjébe a víz felől cölöpöket vertek s a töltés rézsűjén gondosan megdöngölt földet a cölöpök mögé helyezett pallófallal támasztották meg. A töltés lábánál észlelt átszivárgások megszüntetésére, vagyis a gát anyagának elmosása ellen, a gát mentett oldalán bevert karók között kőhányást készítettek.

A laza anyagból készült gátakat igen erősen megrongálta a március 28-i nagy szélvihar okozta hullámverés is. A hullámverés kimosásai ellen rőzsekötegekkel kellett védekezni.

A Lőpormalom- és Mocsáros-dűlőben részint a hóolvadással, részint a védőgátaknál az erős átszivárgással igen sok belvíz gyűlt össze. Növelték ezt a hosszú ideig tartó magas Duna-vízállás miatt a kavicsos altalajon át feltörő talajvizek is. A belvizeket március 17-től kezdve 6 szivattyúval kellett az Aranyhegyi-patakba átemelni.

Az árvízvédelmi munkálatok a Dunába szabadon betorkoló Határárok mentén váltak szükségessé. A Határárok kétoldali töltésének +7.32 m-es védőmagassága a Dunának az árokba visszaduzzadó magasabb vízállásával szemben nem nyújt kellő védelmet. Ezért már előre kellett arról gondoskodni, hogy ha a Duna +7.32 m fölé emelkedik, a Határárok torkolatát lezárják. Az árok fenékmagasságába 50 cm átmérőjű, tolózárral nyitható és zárható vaszsilipet építettek be, a mederszelvény többi részét betétgerendákkal s ezek között agyagtöméssel zárták el, s ezt az elzárást a Duna vizének emelkedése szerint fokozatosan emelték. A szivattyúk működtetésével a Határárok vízszinét a Duna szintjénél alacsonyabban is tudják tartani, így megakadályozták a Dunának az árokba való behatolását. Ha esetleg a Határárok vizei a Duna vizénél magasabbra emelkedtek, a tolózáras zsilip megnyitásával a két vízszint kiegyenlítődött. A Határárok töltését Albertfalva előtt mintegy 350 fm. hosszúságban 80 cm-es nyúlgáttal kellett megemelni.
 

Magdolnaváros (Angyalföld)

AA pesti oldalon a székesfőváros északi részén hullámtérben épült a Danubius fürdő és hétvégi telep. E területről az ott lakó családokat ki kellett lakoltatni. A Vizafogó-gáton mintegy 100 fm. hosszúságban erős elmosásokat okozott a hullámverés. A helyreállítási munkálatokat rövid idő alatt elkészítették.
 

Rákospatak

Az 1940. évi március 15-e körül bekövetkezett nagy olvadás erősen megduzzasztotta a patakot, s annak vize rohamosan elérte a partok magasságát. A partok emelésére nyúlgátakat építettek, de a rendkívüli nagy vízmennyiség - 8 köbméter másodpercenként - a megemelt töltéseket néhány helyen még így is átlépte.

Minden igyekezet a lakott területek megvédésére irányult. A Bonyhádi úton túl lévő lakott területeket átszelő mederszakaszt elzárták és á patak vizét a Bonyhádi-úti árapasztó1) medrébe terelték. Az itt lerohanó vizek csökkentésére a Bonyhádi- és Kerepesi-út között a patak északi töltését több helyen átvágták s így a vizek csupán a mezőgazdasági célra hasznosított, tehát kisebb értékű területeket öntötték el.

Az árapasztón zuhatagként keresztül rohanó nagy víztömegek meghaladták a medernek burkolattal védett részét, megtámadták a patak partjait és káros kimosásokat okoztak, a Bonyhádi út makadám kocsiútburkolatát szakadékszerűen alámosták. A közeli épületek biztonsága érdekében gyors intézkedésre volt szükség, s a nagy számban dolgozó munkások mellett a tűzoltóság és a katonaság igénybevételére is sor került.

Az Ördögárokban a felső szakaszokról lerohanó víz nagy mennyiségben sodort magával havat és jeget, s március hó 14-én este a medret eltorlaszolta hordalékkal; a megakadt víz a Ditró utca közelében felduzzadt és elöntéseket okozott.

A rendőrségnek, a tűzoltóságnak és a katonaságnak a segítségével, megfeszített munkával aránylag rövid idő alatt sikerült a jég- és hótorlasz eltávolítása s ezzel a víz lefolyásának szabaddá tétele.

A Rákos-patak árvize az Erzsébet királyné úti hídnál, 1941. február 15-én

A Rákos-patak kiöntése a Szentes út és a Szatmár utca sarkán, 1941. február 15-én

A csatornahálózat

A csatornahálózattal kapcsolatban szükséges védelmi intézkedéseket és munkálatokat a múlt tapasztalatai alapján már idejekorán kellő gondossággal végrehajtották. A dunai kitorkolásokat kellő időben elzárták, a szenny- és csapadékvizeket az árhullám teljes elvonulásáig szivattyúkkal emelték a Dunába. A szokatlanul magas árvíz egyes helyeken kivételes intézkedéseket tett szükségessé.

A XI. kerület, Budafoki úthoz és környékéhez tartozó csatornahálózatnak a Dunába való betorkolásánál zsilip eddig nem kellett, mert a hálózatnak magas fekvése miatt erre szükség nem volt. A kiáradt Duna azonban még ebbe a hálózatba is mélyen behatolt, s a csatornák vizének lefolyását megakasztotta.

A XI. kerület, Budafoki úton, a Zenta utcában, a Kende- és Lágymányosi utcában újabban több ház épült, amelyeknek alagsori helyiségei mélyebben, a környező térszín alatt vannak. A csatornák visszaduzzadt vize kiömlött ezeknek a házaknak belső csatornanyílásán és alagsori helyiségeket, udvarokat öntött el. Fél nap alatt ezeknek a házaknak szennyvizeit a csatornahálózat olyan részeibe vezették át, amelyeket a Duna felől veszély nem fenyegetett.

Hasonló volt a helyzet a III. kerület, Római-telepen is. A telepnek magasan fekvő csatornahálózatánál a csatornakitorkolásokon át benyomuló víz azelőtt bajt nem okozott. Az 1940. évi árvízkor, különösen a hosszabb ideig tartó második árhullám idején, a csatornakitorkolást a Nánási úton levő aknánál el kellett zárni és a csatornavizeket szivattyúzással a Dunába emelték át.

Az elárasztott rakpart

A Ferencz József rakpart 1901-ben (kép: Fortepan)

AJÁNLÓ