A XIX. századi ipari forradalom technikai és tudományos újdonságai viszonylag hamar eljutottak Magyarországra, ám a modernizáció szigetein kívül élőknek, azaz a társadalom túlnyomó többségének életviszonyait ezek a vívmányok egyáltalán nem érintették. Míg Pesten gázlámpák, lóvasút és napilapok könnyítették meg a polgárok életét, addig vidéken még mindig magas volt az írástudatlanok száma és a világról mit sem tudó, egyszerű embereké. Ugyanez a kettősség érvényes az akkori egészségügyre is: az 1800-as évek első felében a nagyobb városokban már meg-megjelentek az akadémiai orvoslás intézményrendszerének elemei (orvosok, kórházak és gyógyszertárak), ugyanakkor az ország lakosságának túlnyomó része ezekkel élete során még egyszer sem találkozott.

AJÁNLÓ

A statisztikák szerint a fejlettebbnek számító nyugati országrész városaiban még 1880-ban előfordult, hogy az elhunytak 70%-a semmilyen orvosi segítségben nem részesült. A hagyományos társadalmi felfogás az egészségügyi ellátásról és betegségekről igen-igen lassan változott meg: a társadalom hite szerint a betegség, egészség, gyógyulás és halál egyaránt Istentől származik, aki például a pusztító járványokat is büntetésként zúdítja az emberiségre, míg a gyógyulást jutalomnak szánja. E felfogás folyományaként tartották a városi hatóságok a járványok utáni ünnepélyeket, hálaadó istentiszteleteket, s emeltek emlékoszlopokat.

A XIX. század végéig általánosan elterjedt jelenség volt, hogy a betegségeket öngyógyítással igyekeztek megszűntetni, s szinte minden családban volt valaki, aki rendelkezett több-kevesebb gyógyító ismerettel. A házi orvosszerek és a népi gyógyeljárások közül leggyakrabban a füstölést, a párolást, a kenést, illetve a teákat és a paprikás pálinkát alkalmazták. Ezt a fajta önorvoslást - az olvasni tudó kisebbség számára - idővel orvosságos könyvek segítették; A XIX. század első felében a gyógyfüveket részben könyvekből, részben családi hagyományként ismerték meg az emberek. Ugyanakkor minden közösségben voltak specialisták is, akik a gyakran családon belül örökített "titkos" tudásra támaszkodtak: ők voltak a "gyógyító emberek", vagy a kovács és a kenőasszony, de általában a bába is foglalkozott szinte mindennel, ami a gyógyítással, betegséggel volt kapcsolatos.

Gyógyszerként a környezetükben található anyagokat használták, s az eljárásokban a gonosz szellemek kiűzésére vagy távol tartására szolgáló mágikus praktikák éppúgy szerepeltek, mint a megfigyelésekre alapozott, azok által igazolt módszerek. Emellett szinte minden betegségre alkalmazták az érvágást, amely szinte divattá is vált a "rossz" és "sűrű" vér megcsapolására (ezt általában a borbély vagy a sebész végezte).

Az érvágás a XVIII. században érte el karrierje tetőpontját amikor már nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is kezdték használni jellemzően a tavaszi megújulás és újjászületés jegyében, majd mindez a XIX. század közepén kiment a divatból, hiszen egye többet tudtak meg a betegségekről és okaikról.

Az alacsonyabb képzettségű seborvos vagy kirurgus mintegy összekötő kapocs volt az orvoslás két szintje - a népi és az akadémiai - között, amelyek gyakorlatilag alig érintkeztek egymással. A népben ugyanis mélységes idegenkedés élt az orvosok és a gyógyszerészek iránt: a kolerajárványok idején például gyakran karhatalommal kellett utasításaik végrehajtására kényszeríteni a parasztokat. Az egyetemi orvoslással foglalkozók viszont általában sommásan babonaságnak minősítették a népi orvoslás gyakorlatát, és még a hazai gyógynövényeket sem igen ismerték.

A XIX. század első évtizedeiben kezdett el hódítani a magasabb körökben a magnetizmus, a homeopátia valamint a vízzel és izzasztással történő gyógyítás, amit a hazai nemesek is előszeretettel vettek igénybe gyógyulásuk reményében.

Az állami egészségügy első elemei a XVIII. században épültek ki, amikor is meghozták az első intézkedéseket a fel-felbukkanó járványok ellen. Ekkor államérdekként kezdték el kezelni az alattvalók egészségi állapotát, közfeladatnak ismerve el a betegekről való gondoskodást, a környezet higiénikusabbá tételét és az egészségügyi ismeretek terjesztését. A század második felére épült ki az egészségügy területi szervezete, amikor 1752-ben királyi rendelet írta elő a megyei orvos alkalmazását, akinek feladatai közé tartozott a szegény betegek ingyenes gyógyítása, az egészségügyi rendészeti teendők (főleg járványok idején) és a törvényszéki orvosszakértői feladatok ellátása.

A seborvosok (kirurgusok) vagy borbélyok - a csak belgyógyászattal foglalkozó valódi doktorokkal szemben - a sebek, fekélyek, ficamok, törések kezelésével, valamint foghúzással és érvágással foglalkoztak. A nép általában nagyobb bizalommal viseltetett irántuk, mint az orvosok iránt. A XIX. században viszont már általában sikerrel követelték meg tőlük a hatóságok az egyetemi tanfolyam elvégzését.

Ekkoriban élt és működött a híres orvos, Markhot Ferenc is, aki Bihar vármegye tiszti főorvosa volt, emellett elnyerte Forgách Pál váradi püspök udvari orvosának tisztét is. Barkóczy Ferenc egri püspök 1758-ban Egerbe hívta, majd megtette Heves és Külső-Szolnok vármegyék tiszti főorvosává, de ő lett a püspök és a papnevelő intézet orvosa is.

Markhot tudományos munkásságának középpontjában az egri termálvíz gyógyhatásának kimutatása állt. A helytartótanács 1762-ben elrendelte, hogy az ország valamennyi megyei főorvosa kutassa fel és írja le a megyéjében található ásvány- és gyógyvizeket. A jelentések közül magasan kiemelkedett Markhot doktor munkája, ami a kor színvonalán élenjáró tudományos értekezés volt.

Markhot 1769. november 25-én nyitotta meg Egerben, az irgalmas barátok kórházában az első hazai orvosiskolát, a Scola Medicinalist, amelynek a nyitó tanévben tíz hallgatója volt. Orvosképzési elvének a maga korában kimagasló voltáról tanúskodik, hogy a hallgatók nem csak elméleti képzést kaptak, de tudásukat kórházi gyakorlattal is fejlesztették; így vált iskolája a klinikai rendszer korai előfutárává.

A kormányzat az 1770-es évektől próbálta elérni, hogy minden nagyobb településen legyen tanult bába. Az egyetemen és a kolozsvári sebészorvosi intézetben állandó szülészeti tanfolyam működött, de a falusi bábák zömét a megyei főorvos képezte ki 7-10 nap alatt és látta el "jusslevéllel".

Az egri irgalmasrendi kolostor, templom és kórház a XVIII. század végén

A Mária Terézia 1772-ben megtiltotta ugyan, hogy az iskola doktori oklevelet adhasson ki és 1775-ben bezáratta az intézményt, de az itt végzett medikusok a Nagyszombati Egyetemen viszont csekély utótanulmányok után megkaphatták az orvosi diplomát.

1775 után Markhot öt évig behatóan foglalkozott a kirurgusok, sebészek és bábák oktatásával. 1779-ben három tanulni vágyó fiatal jelöltet sebészmesterré nyilvánított, miután anatómiából, szülészetből és sebészetből levizsgáztatta őket.

A Nagyszombatba kinevezett első öt orvostanár – Plenck Jakab, Prandt Ádám, Trnka Vencel, Schoretich Mihály és Winterl Jakab – részben már a bécsi egyetem neveltjei voltak, Van Swieten választotta ki őket, s reformjai szellemét valósították meg Magyarországon. Ők egységes, jól összeszokott csoportot képeztek, s a Monarchia szakértelmiségéhez tartoztak, akiket Bécs a szükségnek megfelelően helyezett át bárhová. Helyzetük nem volt könnyű, de orvosi tudásuk legjavát igyekeztek hallgatóiknak átadni és az oktatás feltételeit biztosítani.

Nehézségük volt bőven: Nagyszombatban hiányzott a gyakorló kórház, szegényes volt a felszerelés és a város kiesett az ország szellemi vérkeringéséből. Nem csoda hát, hogy az egyetemet és az orvosi kart 1777-ben Budára helyezték át, ahol az orvosi kar a Királyi-palota melletti ún. Stöckl-féle házban kapott helyet, s rendelkezésére bocsátották a budai városi kórházat.

Az általános helyzetet Townson, a hazánkban járt angol utazó így jellemezte: "(...) a kórház rossz, bár az jó, hogy az egyetemhez tartozik, de csak nagyon kevés beteget tud felvenni, az egyetem gazdag alapítványokkal rendelkezik, jó a természetrajzi és a fizikai gyűjteménye. A könyvtár szép, nagy termekben helyezkedik el, de kevés új tudományos könyvvel rendelkezik. Használata akadálytalan, mégis úgy találom, kevesen látogatják".

Bár a pesti egyetemen a század eleje óta többszörösére nőtt az orvostanhallgatók száma, 1840-ben mindössze 90 megyei, 50 városi és 7 kerületi főorvos mellett 280 járási sebész, valamint 324 közgyógyszertár alkotta a közegészségügyi szervezetet. Az országban összesen 640 orvost, 1276 sebészt és 415 gyógyszertárat írtak össze; 18-20 ezer lakosra jutott egy orvos.

Ekkoriban kórházat már minden nagyobb város tartott már fenn, hol a vármegyék finanszírozásában, hol pedig a szerzetesrendek - főleg az irgalmasrend - által. Ezek általában kisméretű, 10-20 ággyal rendelkező intézmények voltak. A középkori ispotályokhoz hasonlóan itt a betegek mellett magára maradt szegény öregek ápolásával szintén foglalkoztak (a kórházi, szegényházi, "agg-ápoldai" funkciók szétválása az 1820-as években kezdődött, de csak a XX. század elejére ment végbe teljesen).

Az egyetemet támogató II. Józsefet a budai orvosi kar helyzete nem elégítette ki, sőt a városi kórházban uralkodó állapotok egyenesen felháborították. A gyakorló kórházat a Királyi-palotában helyeztette el (1783), majd az egész egyetemet 1784-ben Pestre költöztette át. Jelentős rendelkezéseket hozott a magyar orvosi karral kapcsolatban:
- az orvosi diploma érvényességét a Monarchia egész területére kiterjesztette,
- a protestánsok is diplomát nyerhettek,
- a természetrajzi tanszéket az orvosi karra helyeztette át,
- felállította az állatgyógyászati intézetet.

A Pestre történt áthelyezés után az egyetem élvezhette a gyorsan fejlődő város támogatását, közlekedési szempontból is jobban elérhetővé vált. Az orvosi kart a jezsuiták Újvilág és Hatvani utca sarkán lévő (ma a Semmelweis és a Kossuth Lajos utca) egykori kolostorában helyzeték el, újabb pénzkiutalásokkal kívántak segíteni a helyzeten. Ennek ellenére Bécshez képest szegényesnek tűnt a magyar orvosi kar.

AJÁNLÓ

Szent Rókus Kórház

Az 1710-es és az azt követő, országszerte pusztító pestisjárványok szükségessé tették Pest városfalain kívül egy valamiféle barakkszerű járványkórház létesítését, amely végül a pestis elmúltával is fennmaradt és évről évre bővült.

A következő nagyobb járvány idején (1739–40) a város tanácsa fogadalmat tett, hogy Szent Rókus és Rozália tiszteletére kápolnát építtet. Ez Pollack Mihály tervei alapján 1741-re épült meg. A homlokzat és torony végső kialakítása 1765-ra valósult meg. A templom szentélye mögötti barakkban élt a Rókus-kápolna és egyben Pest utolsó remetéje, András, aki 1806-ban hunyt el.

Az osztrák császár ajánlotta a magyar rendeknek, hogy mielőbb létesítsenek kórházakat; ennek hatására a Helytartótanács 1724-ben elrendelte, hogy a településeknek kell gondoskodniuk a szegény betegekről. Pest város egyetlen, 72 ágyas kórháza ebben az időben a belvárosban, a Zöldfa és a Borz utca (a mai Kossuth Lajos és Semmelweis utca) sarkán volt, egy zsúfolt, szellőzetlen épületben, amely ráadásul kétszer is tűz áldozata lett.

A Betegápoló Irgalmasok először 1752-ben, majd húsz évvel később ismét javasolták, hogy egy szegényház épüljön a Szent Rókus-kápolna melletti területen, amely földnyelven a pestisjárványok idején barakkok álltak. A városi tanács helyükre kórház építését irányozta elő.

Az épület engedélyezése és a költségek összegyűjtése évtizedekig tartott; az építkezés 1795. augusztus 30-án indult meg, a főhomlokzat 1796-ban, a teljes épületegyüttes 1798. május 28-án nyílt meg ünnepélyesen, mintegy 207 ággyal. A Szent Rókus Kórház elnevezést az intézmény csak később kapta, amikor a kórház összeépült a kápolnával.

A Pesti Polgári Köz Ispotály 1830 körül (Lehnhardt Sámuel metszete)

A sebészet csak az 1830-as években jelent meg a kórházakban, addig elsősorban fertőző betegek kerültek be. A rosszul berendezett kórházakat az ápolás szakszerűtlensége, a higiéné és a gyógyeszközök hiánya, az élelmezési nehézségek és túlzsúfoltság miatt nyomorúságos állapotok jellemezték. A sebfertőző betegségek mindennaposak voltak. A személyzet is gyakran esett áldozatul a fertőzéseknek. A kórház mint valami borzalom élt a nép tudatában, odakerülni nagyobb csapásnak tartották, mint magát a betegséget.

A Rókus Kórház történetében 1832-ben történt jelentős változás, amikor azt Pollack Mihály tervei szerint kibővítették; a kivitelező az építész fia, Pollack Ágoston volt. Nevezetes eseménynek számít a kórház történetében, hogy 1851-ben a Bécsből áttelepült Semmelweis Ignác vette át a szülészeti osztály vezetését. Városrendezési indokokkal többször is elhatározták a kórház lebontását, de erre szerencsére nem került sor.

Akkori főbejárata a mai Rókus-plébánia copf stílusú, kőkeretű bejárata volt, fölötte a ma is olvasható szöveg: "Pestanum Calamitosorum Domicilium". Az új kórház neve "Pesti Polgári köz Ispotály" volt.

Részlet a Tudományos Gyűjtemény 1817-es kiadásából

Az első évben felvett betegek száma 1200, de 1805-től már 2000 körül mozgott. Itt vezette be 1847-ben dietil-éterrel és kloroformmal altatásos módszerét Flór Ferenc sebész főorvos, akit 1848-ban Pest város tiszti főorvosává és a Szent Rókus Kórház igazgatójává választottak.

1851. május 20-án, a 33 éves Semmelweis Ignác átvette az önállósult szülészeti osztály vezetését, aki itt is bevezette a klórvizes kézmosást és a rendszeres takarítást, tiszta ágyneműhúzást, ezzel a gyermekágyi lázat 1% alá csökkentette.

1857-ben a kórház hivatalosan is közkórház lett, majd 1860–1862 között a kórházi ágyak száma 678-ra emelkedett. 1875-ben a kórház átvette a régi dologházi épületet és megkezdték a fertőző betegek elkülönítését. 1876. január 19-én I. Ferenc József magyar király személyesen is megelégedését fejezte ki a rend és tisztaság miatt. 1877-ben új orvosi pályázati rend, új kórházi alapszabály és házirend készült, megszüntették a különszobákat, így lehetővé téve az egyre több elmebeteg elhelyezését. A toloncosztályt felszámolták, a rabok betegségüknek megfelelő elhelyezést kaptak.

A Szent Rókus-kápolna és kórház, valamint a Mária-oszlop 1867-ben

A Rókus Kórház látványa a Nagykörút felől (jobb szélen a régi Nemzeti Színház)

Szent János Kórház

A fent már említett 1710-es pestisjárvány után nem csak Pesten, de Budán is épült egy fertőző betegeket ápoló faszerkezetű karantén ("veszteglőház"), amit 1713-ban alakítottak át szegényházzá, majd közkórházzá, melyben 26 beteget ápolhattak egyszerre. A közkórház és a szegényház fogalma ezekben az időkben még egybemosódott, s az ilyen intézmények a szegényebb néposztály fertőző betegeit vették fel. Ezen XVIII. századi magyar kórházakat a jómódú polgárok adományai tartották fenn.

E kórház mellett, különálló épületként egy kápolnát is építettek, alapkövét 1735-ben helyezték el. A kápolnát Kayr Mátyás (Mathias Kayr) tervezte és építette. Nepomuki Szent János nevére szentelték. Elhelyezték benne egy középkorból fennmaradt cilicium-ereklyét, melyet Árpád-házi Szent Margitnak tulajdonítottak.

1777-ben Mária Terézia királynő rendeletére a Nagyszombati Egyetemet visszaköltöztették Budára. A közkórház egy új, klinikai rendeltetést is kapott: az orvosok elméleti képzése a Várban folyt, a gyakorlati képzés a közkórházban.

1818-1820 között Boulandt József (Joseph Boulandt) és Eckermann József (Josef Eckermann) tervei szerint kibővítették a kórházat, melyet "Polgári Városi Kórháznak" kezdtek nevezni. A megnagyobbított alapterületű épület ekkor már magába foglalta az addig különálló Szent János-kápolnát is. Az épület Margit körút felé néző frontja barokk stílusban készült. Az épület mellett felállították Nepomuki Szent János új szobrát. Ignaz Schlesinger 1840-es könyvében leírja, hogy az intézményt ekkor már Szent János Kórháznak nevezik.

A XIX. század első felében a közkórháznak nem voltak saját állandó orvosai, de Buda város tiszti főorvosa, Phisterer András és Christen Xavér Ferenc, Buda város főorvosa, és más, a pesti orvosegyetemen tanító budai orvosok a kórház betegeit is kezelték. A korabeli szemléletet Hőgyes Endre így jellemezte: "Budán e tekintetben valamivel jobban ment a dolog, mert a tanítást a szegények kórházának betegein végezhették".

Az 1848–49-es magyar szabadságharc idejében az emeleten sebészeti műtőt létesítettek, de 1849-ben, miután a magyar honvéd sereg visszafoglalta Budát a császáriaktól, az orvosi feljegyzések szerint sok szifiliszes női beteget vettek fel, akik azonban a kórházban is folytatták "mesterségüket".

A kórház látványa az 1890-es években

1863-ban a kórház utcai főbejárata nagyívű új kőkeretet kapott, Gangusch István kőfaragó művét. A templom tornyába két harang került, ezeket Zehenter Antal (Anton Zehenter) mester műhelyében öntötték. A toronyórát 1864-ben Henszler János (Johannes Hensler), a templom orgonáját 1893-ban Országh Sándor készítette.

Budapest 1873-as egyesítése után a kórház élére önálló igazgatót neveztek ki. Az ágyak számát 100-ról 234-ra növelték, 20 kórteremben 6 állandó orvos kezelte a betegeket. A kórház évente 4-5000 főnyi betegforgalmat bonyolított. A szabadságharc előtti időkben az orvosi feljegyzéseket német nyelven, gót betűs (fraktúr) írással készítették. 1849 után a kórlapokat már magyar nyelven írták.

Az 1866-os kolerajárvány

1866-67-ben hatalmas kolerajárvány volt az országban, amely sújtotta Pestet és Budát. Pesten a 4075 beteg a 136566 lakosból került ki, míg Buda 42000 fős lakosságából 1273 betegedett meg (erről az időszakról írta a Magyar Természettudományi Társulat Közlönye 1866-os évfolyamában Molnár János, pestvárosi törvényszéki vegyész "A pesti kutvizek az 1866. cholera járvány alatt" című cikkét). A betegség a falvak lakóit sokkal inkább tizedelte, mint a városokét: sújtotta a járvány az ország észak-nyugati megyéit, továbbá az Észak-Dunántúlon, Pest, Bács és Csongrád megyében élőket. Összesen 153705-en betegedtek meg, 69628 eset végződött halállal.

Az 1872. okt. 18-tól egy éven át uralkodott kolerajárvány Magyarország és Erdély egész területére lesújtott. A 6250 település 8434632 lakosa közül 431406 főnél okozott megbetegedést, s ebből 181672 fő hunyt el.

Az 1872–74-es kolerajárványban az országban mintegy négyszáz-ötvenezren vesztették életüket. 1872 márciusában jelent meg a járvány Máramarosban és 1873 szeptemberére az egész országban elterjedt a fertőzés. Csak Pesten 5284 megbetegedést és 2558 halottat számoltak össze. A járványt követően az ország több részén éhínség is kialakult, egyebek
mellett a rossz termés miatt.

Az 1886–87. évi kolerajárvány során 3178 illetve 1400 megbetegedésből 1602 illetve 160 végződött halállal. A járvány Olaszországból érkezett, s főleg a Duna és Tisza mentén terjedt, Budapesten szeptember 12-től jeleztek megbetegedéseket. A fővárosban 520 áldozata volt. Súlyos volt az 1886. évi himlőjárvány is.

1892. szeptembertől kolera dúlt a fővárosban, a járvány csak a következő év márciusában csengett le. Másutt is felütötte fejét a kolera. 1892-ben 2231 kolera-megbetegedést regisztráltak, amelyek közül 1255 halállal végződött. A járvány azonban folytatódott, s 1892–93-ban országosan az áldozatok száma 5000-re tehető. A fővárosban 636 áldozata volt, s ennek egyik következménye az lett, hogy végleg megszüntették Budapesten a szűretlen vezetékes víz szolgáltatását.

Kórházépítések Budapesten

Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés számos területen hozott változást. A politikában megjelentek a modern pártok előfutárai, a gazdaságban a beáramló külföldi tőkének köszönhetően megindult az iparosodás és ezzel együtt a fellendülés.

A kiegyezést követő első miniszterelnök, idősebb gróf Andrássy Gyula volt, aki a magyar főváros sorsának alakulását is a szívén viselte - ő tárgyalt például a külföldi befektetőkkel a városfejlesztés anyagi hátterének megteremtéséhez, illetve többek között az ő kezdeményezésére jött létre a Fővárosi Közmunkák Tanácsa is.

Az 1873-ban egyesül két város, Pest és Buda egyre modernebb, világvárosiasabb arculatot öltött, népessége pedig rohamosan nőtt. A lakosság egészségügyi igényeit az eddigi kórházak már nem tudták kielégíteni, ezért a kormányzat úgy döntött, hogy új és modern korházak építésébe kezd.

1876-ban megszületett az 1876. évi XIV. tc., a Közegészségügyi törvény, amely szabályozta a közegészségtan oktatását, a gyógyszerészképzést és a szülésznői gyakorlatot is. A törvény szövegét – a beérkezett javaslatok és szakértői vélemények alapján – Hollán Adolf országos főorvos és Grósz Lipót osztálytanácsos vezetésével állították össze. A törvény értelmében ettől az évtől kezdve kórház és gyógyintézet felállításához – tekintet nélkül arra, vajon törvényhatóság, község, társulat vagy magánegyén szándékozik e azt létesíteni – a belügyminiszter engedélye szükséges. A törvény értelmében a járási/városi tisztiorvosnak kellett bejelenteni a hatóságnál a fertőző betegségeket, elvégezni az adott területen a kötelező himlőoltást és a halottkémi feladatokat. Jelentéstételi kötelezettsége volt a másodfokú hatósághoz. Szakmai ügyekben a megyei tiszti főorvossal kellett konzultálnia. Az 1876. évi XIV. tc. 162. §-a előírta a megyei tisztiorvos számára jelentés készítését a vármegyében uralkodó közegészségügyi állapotokról.

Budapest nagyszabású kórházépítés programját 1884-ben a Rókus Kórház igazgatójának, Gebhardt Lajosnak a vezetésével egy szakbizottság dolgozta ki. Ennek értelmében még abban az évben kórházak sora bújt elő a földből, úgy mint a Magyar Vöröskereszt Erzsébet Királyné Kórháza (a mai Sportkórház), a Szent István Kórház (1885), a Szent László Kórház (1895), az új Szent János Kórház (1897), s ekkor bővítették a Szent Rókus Kórházat is.

A régi típusú kórházak inkább szolgálták a fertőzöttek elkülönítését, mint a mai értelemben vett gyógyítást. Ehhez az is hozzájárult, hogy akkor még sok betegségre nem is létezett gyógymód. Épp ezért a termei egymásba nyíltak, amelyekben alkalmakkor több száz beteg is feküdt, olykor többen is egy ágyban. A különböző betegségekben szenvedőket nem különítették el egymástól, így aki bekerült egy kórházba, az gyakran csak még betegebb lett. További gondot jelentett az is, hogy az ekkor épült kórházak általában a városok központjában voltak, így a levegő minősége is kifogásolható volt.

A problémák orvoslására először az angol ápolónő, Florence Nightingale tett kísérletet. Ő ugyanis ott volt az 1853 és 1856 között zajló krími háborúban is, ahol a megsérült katonákat ápolta. Ekkor vette észre, hogy a sérültek ellátására felállított ideglenes barakkoknak köszönhetően a katonák nem fertőzik meg egymást. Florence Nightingale a tapasztalatait publikálta. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy először az Amerikai Egyesült Államokban, majd Európa-szerte elkezdtek a barakkok mintájára pavilon-kórházakat építeni.

1887-ben létrejött a Budapesti Poliklinikai-Egyesület, amelynek célja a szegény betegek ingyen gyógykezeltetése. Az egyesület kórházat is fenntartott.

1889-ben Freund Vilmos tervei alapján épült fel az 5 pavilonból álló új Zsidó Kórház (Pesti Izr. Hitközség Közkórháza), az ünnepélyes megnyitó 1889 novemberében volt. A kórház Hatvany-Deutsch Sándor alapítványa révén 1895-ben szülészeti épülettel bővült. A korábbi pesti zsidó kórház 1842 óta a Gyár utcában volt, ahol – a statisztikai összesítések szerint – 1842 és 1889 között, valláskülönbség nélkül, 30 ezer fekvő és 230 ezer járóbeteget láttak el. (1897-ben Bródy Zsigmond újságíró, lapszerkesztő és -kiadó, főrendiházi tag felesége, Bródy Adél nevének megörökítésére az 1889-ben felavatott zsidó kórházzal szomszédos területen gyermekkórházat létesített).

1890-ben az Orvosi Kar Általános Kór- és Gyógytani Intézetéhez kapcsolódva, Hőgyes Endre igazgatásával megkezdte munkáját a budapesti Pasteur Intézet. Feladatuk a veszettség elleni szérum előállítása, az oltás és a beoltottak kezelése volt (emellett a Pasteur Chamberland Laboratórium budapesti fiókjának megindítása segítette a hazai oltóanyag termelést).

1892-ben megnyitották Pesten az első fertőtlenítő intézetet (Budapest Székesfőváros Központi Fertőtlenítő Intézete néven), az intézetet Bukovszky György, Budapest székesfőváros tiszti főorvosi hivatalának munkatársa szervezte meg, 1896-tól ő volt az intézet igazgatója. Az egyik fertőtlenítési módszer a gőzfertőtlenítés volt. Már működésük első évéről évkönyvet adtak ki.

1898-ban nyílt meg a második fővárosi fertőtlenítő intézet a Gyáli úton. Ettől az évtől kezdve jöttek létre azok a fertőtlenítő állomások, melyek feladata a fertőző betegek otthonainak és használati tárgyainak fertőtlenítése.

Ebben az évben Pesten a Bethlen Gábor téren kórházat alapítottak, amely 1895-től Ferencz József Kereskedelmi Kórház néven működött, ez bővült tovább (ma a Péterfy Sándor utcai Kórház).

Az 1892–1893. évi kolerajárvány során kifejtett hatósági tevékenység tapasztalatai nyomán ítélte a kormányzat halaszthatatlannak a kerületi elöljáróságok reformját, azok tagolt szakhivatallá szervezését, és a kerületekben addig egymástól függetlenül működő szaktisztviselőknek az elöljáró alá rendelését. Ekkor került sor a kerületek önálló tisztiorvosi szolgálatának megszervezésére, különválasztva a szegény betegek gyógyításával foglalkozó kerületi orvosi szolgálattól. A tisztiorvosoknak megtiltották a praktizálást, kizárólag a közegészségügyi szolgálattal foglalkozhattak.

1893-ban felépült Pesten a kétemeletes Grünwald-szanatórium.

A Grünwald-szanatórium épülete (kép: Darabanth)

A Bajza utca sarkán álló ingatlan egy 1892. február 22-én kelt adásvételi szerződés alapján dr. Grünwald Mór és neje, Stern Etelka tulajdonába került. Ezt követően 1892 és 1893 között itt épült fel dr. Grünwald Mór női magángyógyintézete, amely az 1890-es évek egyik legtermékenyebb neobarokk építésze, Schannen Ernő terve szerint valósult meg – részben kétemeletes formában.

A fasor páratlan oldalán már a 1880-as évek végétől megjelentek a „középületek”. A Dózsa György út sarki telekre még 1871/72-ben épült Weber Antal terve szerint Batizfalvi Sámuel gyógyintézete, 1886-ban a Városligeti fasor 11. számú telekre a Glück-féle szanatórium, ide a 13. számúra a Grünwald-szanatórium, 1893-1896-ban a 9. számúra a Herzl-szanatórium épült. Ezeket összevonva létesült 1945 után a fasorban a BM Korvin Ottó Kórház.

1893-ban átadták Budapesten a Szent László-kórházat, mint a fertőző betegek elkülönítésére alkalmas járványkórházat. Még ebben az évben megalakult a nemibetegségek elleni felvilágosítás és gyógykezelés céljából a Teleila Egyesület, melynek alapítója Feleky Hugó.

1896. január 16-án ismertette Klupathy Jenő a "Röntgen fotográfiáiról" címmel tartott előadásában a Tudományegyetemen végzett röntgenkísérleteket, Hőgyes Endre pedig jan. 18-án a budapesti Királyi Orvosegyesület előadótermében "Csontvázfotografálás testen keresztül Röntgen szerint" címen ismertette ezt a nagy fontosságú felfedezést.

Károly Iréneusz József premontrei szerzetesrendi tanár és Kornstein Lajos nagyváradi gyakorló orvos Röntgen felfedezésének bejelentése után azonnal felismerte az új sugárzás gyógyászati jelentőségét. Felkeresték Röntgent és megnézte a würzburgi laboratóriumban működő készüléket. Hazatérve a nagyváradi premontrei főgimnáziumban felépítették és üzembe helyezték a röntgengépet.

Ezen évben megkezdték a Káposztásmegyeri vízmű építését, koncepcióját Wein János dolgozta ki, kutas víztermelésre alapozottan. Megvalósítása 1896–1904 között az őt követő igazgató, Kajlinger Mihály érdeme.

1896 végén 45 épületben, 3113 beteg számára van férőhely, 90 orvossal és közel 400 ápolóval. A főváros közkórházainak 1874-ben még csak 20 ezer főnyi évi betegforgalma 1896-re megkétszereződött.

Magyar Vöröskereszt Erzsébet Királyné Kórháza, 1884.

Budapest városvezetése 1876-ban írt ki pályázatot a főváros első modern közkórházára. Ezt Hauszmann Alajos nyerte meg, aki a tervek elkészítése előtt európai tanulmányútra ment kollégájával, Dr. Gebhardt Lajossal, hogy megfigyelhessék a nyugati modern kórházak szerkezetét, beosztását és működését. Ekkor szűrték ki azon hibákat is, amelyeket a budapesti kórházak építésénél el kell kerülni.

Hauszmann tanulmányozta az épületek fűtését, szellőztetését és fertőtlenítését, amely utóbbinál például kitért a bútorok takarítására is. Az új kórház telkének kijelölésénél fontos szempont volt a környék adottságai, hogy az például mennyire szellős vagy milyen közel található a városközponthoz.

A tiszti pavilon 1884-ben

Az új kórházat eredetileg a Ludovika kertje mögött építették volna fel, de Hauszmann Alajos annak rossz talaja miatt új helyszínt javasolt. Budán meg is találták a jó telket, amely 13400 négyszögöles méretével igencsak impozánsnak mutatkozott. A kórház felépítését követően 1884. október 19-én került sor az avatásra.

A Vasárnapi Újság így ír a kórházalapításról:

"Már a magyar országos segélyző nőegylet feladatául tűzte ki a betegápolónői intézmény meghonosítását és népszerűvé tételét. E feladat szakértők véleménye szerint csak ugy oldható meg sikerrel, ha létesttitetik egy oly intézmény, melyben az ápolónők nemcsak elméleti, de gyakorlati oktatásban is részesülnek ; szükségesnek mutatkozott továbbá itt a fővárosban, hol annyi közlekedési vonal összefut, s hol háború esetén a sebesült katonák természetszerűleg összetorlódnak, gondoskodni kellő elhelyeztetésükről, s végre béke idején, különösen intelligens osztályú betegek részére, kik bármi okból otthon a gyöngéd ápolást föl nem találhatják, valódi jótétemény egy a modern orvosi vívmányoknak teljesen megfelelő minta-kórház berendezése. Ez okok összehatása folytán érlelődött meg az Erzsébet-kórház építésének eszméje, mely létét első sorban Ivánka Imre vörös-kereszt-egyleti gondnok buzgalmának, munkaerejének köszönheti"

A kórház névadója annak fővédnöke volt, Erzsébet királyné. Avatása külföldön is jelentős visszhangot kapott, amelyre Auguszta német császárné a következő levelet küldte Károlyi Gyulának, a Vöröskereszt magyarországi elnökének:

"A budapesti Erzsébet-kórház küszöbön álló megnyitásáról szóló tudósítása arra indít, hogy önnek őszinte köszönetet mondjak. E jótékony alapítvány keletkezése, mely alapítványhoz örömmel járultam, a mult és jelen oly fontos érdekeit érinti, hogy a magyarországi vörös-kereszt egyesület barátaira nézve a lélekemelő ünnepély valóságos örömünnep leend. Kérem, fogadja tőlem kiváló részvétem jeleként szent Erzsébetnek, Magyarország leányának képét az intézet számára, melyen Isten áldása legyen, valamint a szép országon is, melyben létesült. Baden-Baden, 1884. okt. Augusta s. k."

Összesen 21 épületet terveztek, de az avatásra csupán 16 készült el. Ezek a kor színvonalának megfelelően modernnek számítottak: a kórtermek 8 ágyasak voltak, s mindegyikhez külön fürdő tartozott, emellett komplett csatornázás és központi fűtés igazodott a kor követelményeihez. Mivel eleve hatalmas ablakokat terveztek, ezért a kórtermek világosak voltak.

Szerkezetében követte a Szent István Kórházat, vagyis pavilonkórház volt, a pavilonok között pedig parkot alakítottak ki. A kórház alapfeladata a sebesültek ellátása volt, ezért külön barakk-kórházak épültek a területén. Összesen 5 barakk-kórházat építettek.

A betegfelvételi épület

A pavilonok közötti szabad területet parkosították, ezt József főherceg, Károlyi Gyula és Zichy Lívia fizették, de a főváros is sok fát és bokrot adományozott.

Harminc évvel később, az I. világháború idején a kórház - hűen az alapításához - hadikórházként működött. Mivel a Vöröskereszt ekkor anyagilag kimerült és működésképtelenné vált, ezért bérbe adta az intézményt a Magyar Posta Betegbiztosító Intézetének, amely a kórházat felújította és a kor követelményeihez igazodva modernizálta.

Az ápolónői pavilon

A főépület

A II. világháborúban ismét hadikórházként működött, amikor is több bombatalálatot kapott. Az intézmény szerencsére megmaradt, s az 1949-es államosításáig a Vöröskereszt üzemeltette. Onnantól kezdve állami kórházként működött, majd az 1952-ben profilt váltott, s átalakult Országos Sportegészségügyi Intézetté. Az alapító okiratot 1977-ben módosították, az intézet neve ezután Országos Testnevelés- és Sportegészségügyi Intézet volt.

2017-ben a Sportkórház új komplexumba költözött, s a kórház egykori pavilonjait a Testnevelési Egyetem vette át.

A kórház pavilonjai napjainkban - XII. kerület, Alkotás út (kép: Google Earth)

AJÁNLÓ

Új Kórház (Szent István Kórház), 1885.

Az 1863-ban született Gerlóczy Zsigmond gyermekfővel láthatta apja mellett szépen növekvő fővárosunk szaporodó közéleti gondjait. A kiegyezés évétől Gerlóczy Károly volt Buda és Pest legfőbb középítkezési irányítója, majd 1873-tól az egyesült székhely alpolgármestere.

Budapest mai arculatának kialakításában múlhatatlan érdemeket szerzett. Mint az építkezési szakbizottmány elnöke, irányította közegészségügy terén mindazokat a munkálatokat, melyek Fodor József elképzeléseit szolgálták; így a vízvezeték- és csatornahálózat korszerűsítését, a szemételhordás megoldását, továbbá a meglévő kórházak modernizálását, valamint az Üllői úti klinikatelep felépítését.

Gerlóczy 1887-ben szerzett orvosi oklevelet. Két kedvenc professzora: Fodor József és Korányi Frigyes, tőlük tanulta az országra pusztító csapásként nehezedő fertőző betegségek járványtanát és klinikumát.

Trefort Ágoston világosan látta, hogy a "közegészség, közgazdaság, közoktatás" hármas jelszava lehet csak a kormányzati cselekvés vezérfonala. Tudta, hogy a közegészségügy és közoktatásügy egyszersmind gazdasági kérdés is, amely meghatározza a termelés egyik tényezőjének, az embernek testi és szellemi állapotát. Markusovszky és Trefort együttműködése korszakos jelentőségű a hazai orvosképzésben is. Gyakorlatiasabbá tette, új szigorlati rendszert vezetett be. Ekkor épült fel az Üllői úton a belső klinikai telep, amely napjainkig otthona intézményeinknek.

1885. augusztus 25-én megnyílt az Üllői úti "Új kórház", amelyet rövidesen első nagy királyunkról Szent István Kórházzá neveztek át.

1931-ben a Szent István-kórház idegbeteg osztályán egy Sclerosis multiplex kutató laboratóriumot, amely a kontinensen az első ilyen irányú vizsgáló állomás volt.

Az Orczy-kerttől délre eső területek 1884-ben jórészt még beépítetlenek voltak: a Közkórház és a Járványkórház körül legelő és hatalmas kiterjedésű faiskolák voltak

Szent László Kórház, 1893.
és Szent Gellért Kórház, 1895.

A szűkebb értelemben vett egészségügy, azaz az egyén gyógyító–megelőző ellátását szolgáló kapacitások részesedése a beruházásokból a vizsgált korszak egészében meglehetősen szerény, eltekintve két nagyobb kórházépítéstől. Az egyesülő főváros két közkórházzal rendelkezett. A Rókus fiókkórházával együtt körülbelül 1200, a budai Szent János kórház a városegyesítés után fiókkórházként hozzácsatolt óbudai kórodával együtt mintegy 300 beteget tudott befogadni.

Közvetlenül az egyesítés után három új, egyenként 600 ágyas kórház sürgős építésére születtek tervek,14 de több mint egy évtizedet kellett várni arra, hogy ezek közül egy, a későbbi Szent István Kórház 1885-ben elkészüljön.

Az 1890-es évek beruházási ciklusának eredménye volt az Új Szent János Kórház és a Szent Margit Kórház, a pesti oldalon pedig fertőző betegek elkülönítésére létesített Szent László Kórház és a Szent Gellért járványkórház. A Bárczy-korszak nagyszabású fejlesztési tervei jórészt papíron maradtak.

A higiénés viszonyok bár sokat fejlődtek a XIX. század végére, még közvetlen a századforduló előtt is vissza-visszatérő problémát jelentettek az olyan betegségek leküzdése, amelyek napjainkra már szerencsésen eltűntek. Ilyen volt a himlő, a kolera vagy a tífusz. Súlyosbította a problémát, hogy a megfertőződött emberek inkább választották az otthonuk kényelmét és a házi ápolást, mint a zsúfolt, kényelmetlen, fából készölt, ideiglenes barakkokat - amely érthető volt abból a szempontból, hogy hát ki akarna egy istálló-szerű barakkban gyógyulni.

A Kormány végül úgy döntött, hogy a betegek emberibb ellátása érdekében felépít egy modern és állandó járványkórházat az Üllői út - Haller utca kereszteződésében.

A telek kiválasztásánál fő szempont volt, hogy az a város szélén helyezkedjen el és könnyen megközelíthető legyen. A tervek elkészítésével Kauser Józsefet bízták meg, aki a már jól bevált pavilon-rendszer alapján tervezte meg a kórházat.

A Szent László Kórház egy barakkja (kép: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára)

A1892-ben indult meg az építkezés, majd egy múlva, 1893 őszén adták át az új Szent László Kórházat, mint a fertőző betegek elkülönítésére alkalmas kórházat (forrás: Magyar Közegészségügyi Kronológia, 1867-1896).
A nyolc pavilont fedett folyosó kötötte össze egymással és minden épület két 16 ágyas kórteremmel rendelkezett. A mai Albert Flórián út 5. szám alatt felépült Szent László Kórház eleinte 108 beteget tudott fogadni, illetve 16 hely volt fenntartva a tehetősebb páciensek részére. Mivel a kórház rendeltetése a járványok megfékezése, illetve a fertőzöttek ápolása volt, nagyon szigorú előírásokat alkalmaztak, illetve rendkívül komolyan vették a fertőtlenítést.

A Szent László Kórházban lakásokat és hálótermeket alakítottak ki az ott dolgozó orvosok, ápolónők és apácák részére, illetve tiltották az orvosoknak és az ápolónőknek a házasságkötést. Ezzel az volt a cél, hogy ne tudják kivinni a kórházból a fertőzést. Magát az épületkomplexumot egy háromméteres fal vette körül.

A szennyes ruhaneműket nem csak kimosták, hanem fertőtlenítették is, valamint a szennyvizet is csak egy előszűrést követően lehetett belevezetni a városi csatornarendszerbe.

Sajnos a kórház igen hamar zsúfolt lett, mivel túl sok volt a beteg. A korlátozott pénzügyi keretek ellenére a betegelhelyezés problémáját meg kellett oldani, ezért ideiglenes épületeket, barakkokat emeltek a Szent László Kórháztól délre, az Üllői út mentén. E barakkok felidézték - az új intézményekre egyébként már nem jellemző - a megelőző korszakok rettenetet keltő kórházképét. Az egyik ilyen "terjeszkedés" a Szent Gellért Kórház területét érintette, s a korabeli helyzetet jól tükrözik például a Szent László Kórházban uralkodó állapotok.

1917-ben ugyanis a fővárosi tanács a Szent László és Szent Gellért Kórházat jogilag is egyesítette, s még 1921-ben önálló kórházzá minősítette. Korábban mindkettő a Szent Rókus Kórház kihelyezett osztályaként működött, s az egyesített intézménynek a Szent László Kórház nevet adta.

Az új barakkokra az 1918-1919. évi spanyolnátha pandémia miatt nagy szükség volt, ugyanakkor az idő hiánya és a pénztelenség meghatározta azok minőségét. A betegeket lábukkal az ablakok felé kellett elhelyezni, a szimpla ablakokon besüvített a szél, befújta a havat, de még ez sem védte meg a betegeket a tetőn át becsöpögő, olykor befolyó hólétől, esőtől.

A Gellért Kórház pavilonjai

A Gellért Kórház gazdasági épülete Popper Péter tervei szerint

A Gellért Kórház egyik betegszobája

A Gellért Kórház szennyvíztisztítója

Az I. világháború idején a kórház-vonatokon - mióta az állam a katonákat megfigyelő 14 kórházat létesítette - csak valamely megfigyelő-kórházban megfigyelt, fertőtlenített és a tetvektől megtisztított sebesülteket és beteg katonákat volt szabad szállítani, azonban mégsem volt kizárható a lehetősége annak, hogy egyesek a megfigyelő kórházakban vagy szállítás közben fertőződhetnek és ezúton a fertőzés a budapesti hadikórházakba bekerül. A fertőző betegségeknek elterjedése a hadikórházak útján a közönség között kézenfekvő lévén, ezt mindenáron meg kellett akadályozni és a fenti eljárás erre a legalkalmasabbnak mutatkozott. A főváros a fertőző betegek elhelyezésére a Szent László és Szent Gellért kórházakat tartja fenn, amelyek a háború folyamán kibővítettek.

A gyanús betegek nem szállíttattak a város belsejében lévő hadikórházakba, hanem a fertőző, vagy valamely fertőzésre gyanús betegeket a székesfővárosi fertőtlenítő intézetekbe szállították. Az ázsiai kolera szempontjából mindenki, aki a megérkezése előtti időben hasmenésről panaszkodott, gyanús volt, s ezen réven igen sok kolerás beteg vagy bacilusgazda szállíttatott a Szent Gellért kórházba. A kórházba elhelyezett betegeken, szükség esetén a székesfővárosi bakteriológiai intézet által végzett vizsgálat állapította meg a betegség nemét különösen, amikor koleragyanúról volt szó. Az 1931 katona közül 278 bizonyult ázsiai kolerásnak.

A barakkokban a villanyvilágítást is csak az 1920-as évek közepére vezették be, s az orvosok esténként és éjszakánként gázfények mellett dolgoztak. Röntgenkészüléket csak 1928-ban kapott a kórház, de rendszeres röntgen vizsgálatokról még ekkor sem lehetett szó, mert az egyébként mai szemmel nézve életveszélyes masinát a sebész-főorvos szívességből működtette.

Ezek a barakkok egészen az 1930-as évekig fennálltak, és bár ekkor többnyire már nem a betegellátás céljait szolgálták, időnként mégis igénybe kellett venni arra azokat.

1957-ben és 1959-ben két nagy gyermekbénulás járvány volt, amelyek egyenként mintegy 2000 paralízises beteget eredményeztek. Az esetek harmada szorult lélegeztetésre. A kórház 6 részleget szervezett, ahol 150 lélegeztető géppel kezelték a paralizált betegeket a járvány csúcsidőszakában.

1961 és 1980 között, a kötelező védőoltásokkal a klasszikus fertőző betegségek járványos előfordulása megszűnt. A leggyakoribb esetek a skarlát, hasmenés, influenza és a járványos májgyulladás voltak.

Új Szent János Kórház, 1897.

Az 1873-as városegyesítés nem csak a pesti oldalra volt jelentős hatással. Buda lakossága is gyors növekedésnek indult, amelynek az igényeit már nem tudta kielégíteni a Margit körút és Hattyú utca torkolatánál álló régi Szent János Kórház. Noha próbáltak megfelelni a társadalmi igényeknek: az 1848-1849-es szabadságharc óta volt műtője, illetve 1873 után az ágyak száma 100-ról 234-re emelkedett, illetve már külön igazgatója is volt a kórháznak. De ez nem volt elég, valamint nem is illett egy kiépülőben lévő világvároshoz.

Ezért 1887-ben a Fővárosi Közgyűlés határozatot fogadott el egy új, 300 ágyas kórház építésről, amely a későbbiekben az új Szent János Kórház nevet fogja kapni. Az építkezés megkezdését hosszas vita előzte meg, mivel nem tudtak dűlőre jutni a kórház helyét illetően. A választás végül a Diósárok dűlőre esett. Itt korábban szőlőültetvény volt, ám azt kipusztította a filoxériajárvány.

Az új Szent János Kórház

Darányi Ignác kerületi képviselő javaslatára az új kórházat pavilonrendszerben építették. Az új Szent János Kórházat 1898. augusztus 3-án ünnepélyes keretek között nyitották meg, 420 ággyal. A Margit-körúti öreg közkórházat ettől kezdve "régi Szent János-kórháznak" nevezték, megkülönböztetésül, amely szegényházként funkcionált a második világháború végéig.

Az új kórház eleinte öt osztállyal kezdte meg a működését: sebészet, belbeteg, gyermekbeteg, bőr-, illetve bujakóros betegek osztálya. A későbbiekben létrehozták a szembeteg osztályt, a szülő- és nőbeteg osztályt, valamint a gyermekragály és egy vegyes osztályt is. 1903-ban egy gazdag üzletember, Wodiáner Albert vagyona egy részét a kórházra hagyta, hogy a pénzből felépítsenek egy új pavilont a lábadozó betegek részére. A fejlődés tovább folytatódott a következő évtizedben is: 1910-ben röntgenlaboratóriumot, 1917-ben központi laboratóriumot, 1918-ban pedig az ország első ortopéd sebészeti osztályát állították fel.

Szent Margit Kórház, 1897.

1889-ben határozat mondta ki, hogy az akkor már 33 ezer lakosú Óbuda, illetve a környező pilisi térség lakosai számára egy állandó közkórházat kell építeni. A választás egy 2803 négyszögöl nagyságú telekre esett a Bécsi út mentén, amelynek építésére 240000 forintot szántak. A Bécsi út 132. alatt felépítendő épületek terveit a fővárosi főmérnöki hivatal készítette el.

Ezek szerint a leendő kórház homlokzatának és kapujának a Bécsi útra kellett néznie. A helyiek is kivették a részüket az építési költségekből: a kiadások jelentős részét a téglajegyekből befolyt összeggel fedezték. Végül az elkészült Szent Margit Kórházat 1897. október 31-án avatták fel.

Az új közkórházban 12-14 ágyas kórtermeket, illetve két különszobát alakítottak ki. Továbbá egy műtőterem, orvosi szobák (amelyekben aludtak), orvosi ebédlő, hivatali helyiségek és egy könyvtár is volt a Szent Margit Kórházban. A 100 ágyas kórház betegeit eleinte 4 orvos és 10 vincés nővér (apáca) látta el. Ám hamar kiderült, hogy a száz ágy nem elég. Ennek ellenére a kórház és a dolgozói sikeresen vették az időközben felmerülő kihívásokat és problémákat.

Budai Helyőrségi Kórház, 1872.
Helyőrségi 16. számú Kórház, 1872.

A városegyesítéssel egy időben épült meg az egykori Budai Helyőrségi Kórház. 1870-ben döntött úgy a katonai Kincstár, hogy XVII. számmal helyőrségi kórházat épít. Ezt a Budaörs felé vezető út mellett szándékoztak létrehozni, amely terület akkoriban nagyrészt lakatlan volt, s csupán a Déli vasút pályaudvara állt vele szemben.

A katonai kórház területe 1884-ben

A kórház 1872-re épült fel, de nem az ekkor divatos pavilonos rendszerben, hanem tömbösített, folyosókkal összekötött zárt formában. Mindez harmincezer négyzetméteres területet foglalt el, amely közel hétszáz beteg befogadására volt alkalmas. Személyzete a katonaság soraiból került ki.

A második világháború végi nyilas uralom idején a kórház személyzete számos jelentős személyiséget bújtatott, köztük Karinthy Frigyest, Latabár Kálmánt, Egri Istvánt és Básti Lajost. A kórház környéke a háború alatt komoly harcok színhelye volt. Az ekkori bombázások következtében semmisült meg például a szomszédos Déli pályaudvar udvari csarnoka, de ekkor dőlt romba az eredeti kórházépület, sőt az új szárny is jelentősen megsérült (a visszaemlékezők két bombatámadásról számoltak be, melyek a volt tiszti épületben és a déli szárny első emeletében tettek kárt). A helyőrségi kórházhoz tartozó kápolna az egyetlen épületrész, amely eredeti külsejében vészelte át az elmúlt időket.

A Helyőrségi Kórház tervrajza Wilhelm Doderer által

A Vasárnapi Újság illusztrációja

Városiasodás

A trianoni békeszerződés után az ország 9 millió lakosának 60%-a élt az Alföldön (Budapestet is ide számítva), 25%-a a Dunántúlon, 15%-a az északi területeken. A lakosság száma az utóbbi területen nem, a többi területen az átlagon felül nőtt. Bár a lakosság területi elhelyezkedésében végbement változások elsősorban a városiasodás következményei voltak, ez a folyamat egészében igen lassan haladt előre.

Az ország több mint 3400 helységéből 227 volt 5–20 ezer lakosú, 42 város lakossága mozgott 20–100 ezer között, Szeged és Debrecené meghaladta a 100 ezret, Budapest pedig az 1 milliót. A népesség települése szempontjából
feltűnő a tanyai és a pusztai vagy külterületi lakosság nagy száma (kb. 20%), ami a trianoni magyar állam városiasodásának gyengeségére utal.

A városiasodás gyengeségét mutatja, hogy csak Budapest és környékén következett be hirtelen gyarapodás, más városok stagnáltak vagy esetleg hanyatlottak. Igaz, Magyaróvár, Győr, Miskolc, Vác stb. azt bizonyította, hogy az elcsatolt területeken maradt fejlett ipari városok szerepét kívánták átvenni a két világháború közötti magyar gazdaságban. A foglalkozási megoszlás alapján Magyarország a közepesen fejlett agráripari országok kategóriájába tartozott.

A Trianon előtti, de a mai magyar állam területén 7,9 millió ember élt, amelyhez kb. 1–1,1 millió magyar anyanyelvű menekült csatlakozott, akik főleg Erdélyből, a délvidékről, kisebb arányban a Felvidékről érkeztek. Egy oldalról – éppen anyanyelvük miatt – könnyen integrálható, másrészről – foglalkozásukat tekintve (tisztviselő, alkalmazott stb.) – nehezen kezelhető tömeget képeztek. Kritikus volt a főváros környéke, ahol ideiglenes táborokban, vasúti kocsikban és barakkokban laktak.

Szociális program

A kormányzat e nehéz szociális és anyagi kérdést komoly erőfeszítések árán igyekezett orvosolni, amit összekötött egy általános szociális programmal: ekkor épült Budapesten az Auguszta-, a Valéria- és a Wekerle-telep, természetesen mindez nem tudta megoldani az összes hajléktalan elhelyezését. A települések vonatkozásában következetesen végrehajtották, elsősorban Budapest vonatkozásában a víz- és csatornahálózat kiépítését, az ipar- és munkaegészségügy vonatkozásában az alapkövetelmények betartását, szélesítették a biztosítási rendszert, de a figyelem elsősorban a vidék megoldatlan egészségügyi viszonyainak rendezése felé fordult. A közel 1,5 milliót kitevő agrárproletárok, félproletárok életkörülményeit a középkori elmaradottság, az éhezés és a méltatlan életkörülmények jellemezték.

A városi lakosság

A városi lakosság körében még élesebbé vált a közép- és kispolgári réteg elkülönülése a munkás-alkalmazotti rétegtől, bár ezek életkörülményei, lakásviszonyai javultak, a munkásság 50%-a saját lakással rendelkezett, bár ezek többségében még nem volt villany, de volt bevezetett folyóvíz és saját WC. A faluról feláramlott falusi proletárrétegek viszont ágyrajárók, barakklakások lakói voltak, de továbbra is tragikus helyzetben voltak a munkanélküliek, a különböző menekültrétegek.

Jelentős fejlődés volt tapasztalható a vidéki városok és nagyobb települések kommunális helyzetében: Győr, Mosonmagyaróvár, Székesfehérvár, Pécs, Kaposvár, Veszprém, Vác, Salgótarján, Miskolc, Diósgyőr, Debrecen, Szeged, Kecskemét stb. vezetékes ivóvízellátása, szennyvízelvezetése 60%-ban megoldottá vált, elsősorban ezen városok belső területén, külterületeiken kevésbé. Budapest esetében a Dunába ömlő szennyvizet szűrték és tisztították, a víz minősége olyannak minősült, hogy dunai uszodákat lehetett működtetni.

A „beteg falu”

Az 1930-as évek falukutató irodalma, a szociográfiai felmérések döbbenetes képet mutattak. A legszegényebb falusi néprétegek úgyszólván nem ismerték a születésszabályozást, a nyomorúság kiterjedt, nagy lélekszámú családokat sújtott. Az átlag családi létszám 6 fő volt, vályogviskókban, istállókban laktak. A gyerekek egészségi állapota tragikus volt, a kutatások joggal beszéltek a magyar falu biológiai tragédiájáról. A legtragikusabb helyzetben a cselédség volt. E falusi rétegben volt a legnagyobb a csecsemő- és gyermekhalandóság, a járványok száma stb. Különben a falu más rétegei, a kis- és középparasztság, de a módos nagyparasztság körében is elképesztő hygiéniás kulturálatlanság, a felvilágosítás teljes hiánya uralkodott. Orvost inkább az állathoz, mint a beteg családtaghoz hívtak, az önkéntes betegbiztosítás – a legnagyobb propaganda ellenére is – minimális volt.

Az 1930-as években, a „beteg falu” felélesztésére kormányprogramot dolgoztak ki, amelynek célja a falvak artézi kutas vízzel történő ellátása, a szennyvizek elvezetése, emberhez méltó cselédlakások felépítésének támogatása volt.

Átalakulóban volt a hagyományos család is, csökkent a családokban a gyerekek száma, a falusi közösségből történt kilépés után megszűnt a két-három generáció együttélése.

Nagyobb gondot jelentett az idősek gondozása, amit eddig az együtt élő család oldott meg. Kitolódtak a házasságkötések időpontjai, a férfiak egy jelentős része később nősült, ugyanekkor csökkent a válások száma is. Meghosszabbodott az átlagéletkor, csökkentek a járványok, illetve az ebből eredő halálokok.

Betegségek, orvosellátottság, kórházépítés, biztosításügy

Az első világháború előbb a halálesetek 20%-a gümőkórból eredt, 1940-ben ez 13%-ra esett vissza, bár az ipari és külvárosi körzetekben még igen magas arányokat öltött. A szív- és keringési betegségekből eredő halálozások viszont 5%-ról 17%-ra emelkedtek, 2%-ról 9%-ra pedig a daganatos (rákos) halálok aránya. Az előbbi a modern kor tipikus városi betegsége lett, míg az utóbbinál nemcsak az átlagéletkor kitolódása volt az ok, hanem elég számottevő volt az ipari (foglalkozási) ártalomból eredő rákosok száma.

Az életviszonyok normalizálódásához hozzájárult az orvosi kezelés, kórházi ápolás kiterjedése is. 1913-ban 100 ezer lakosra 13 orvos jutott, de ez az orvoslétszám 1921-ben a mai országhatárokon belül működött, így ekkor 100 ezer lakosra már 56 orvost számoltak. Ez a szám 1930-ban megkétszereződött, így orvosellátottság szempontjából Magyarország az európai átlagot elérte.

A legjelentősebb kórházépítési program keretében 113 kórház épült, a kórházi ágyak száma megkétszereződött. Viszont továbbra is egyenetlen volt az orvosellátás, hiszen az orvosok egyharmada Budapesten élt, további egyharmad vidéki városokban, így a vidéki orvosellátás igen alacsony szinten volt. A városok civilizációs és szociális fejlődésével egyre élesebb, kiáltóbb ellentmondásba került a falu teljes megrekedése. Az európai szintű városi orvosi ellátás, szociálhygiéniai viszonyokkal szemben falura még alig jutott orvos (illetve a vidéki biztosítás elmaradása miatt nem is kerülhetett), a tbc, általános visszaszorulása ellenére falun továbbra is pusztított, adta az akkor javulást jelentő 13%-os országos arány 90%-át.

Kiterjedt a társadalombiztosítás, 1927-ben megalakult az OTI, amely már 1 millió biztosítottal foglalkozott, viszont más biztosító társaságokhoz (MÁV, MABI, OTBA stb.) további 3,8 millió biztosított tartozott. Az ország lakosságának 50%-a valamiféle szervezett biztosítással rendelkezett, a többi legfeljebb balesetre vagy arra sem volt biztosítva, életveszély esetén kerülhetett gondozásba.

Kórházépítések 1930. után

Az egészségügy 1932-es belügyminisztériumi hatáskörbe való visszahelyezésének idejére esett az úgynevezett második kórházépítési program. Az 1930 és 1938 között eltelt időszakban további 9.000 férőhellyel bővült a hazai kórházi ágyak száma, vagyis majdnem ugyanannyival, mint amennyi a megelőző évtized során végbement. 1932-re felépült a már említett Horthy Miklós Kórház, 1933-ra az OTBA kórháza (ma a SOTE Gyakorló Kórháza), a MABI Kórháza (ma Péterfy Sándor utcai Kórház) és a Tétényi úti Szent Imre Kórház első szakasza, valamint 1936-ra a Magdolna Baleseti Kórház (ma Országos Traumatológiai Intézet). Újjáépült az Új Szent János kórház is. UUgyanezen periódus alatt a különböző felekezetek szintén jelentős mértékben növelték gyógyintézeteik számát, közülük is kiemelkedett a Református Egyház Bethesda Gyermekkórháza, az Irgalmas Rend budai kórháza (a mai ORFI), valamint több, a zsidó felekezethez tartozó kórház.

A biztosítóintézetek is mind nagyobb mértékben bekapcsolódtak a kórházlétesítésbe, ugyanakkor a kórházépítési program a kórházhálózat bővítése mellett a kórházak felújítására, felszereltségük javítására is nagy gondot fordított. A századelő lehangoló kórházi állapotai a húszas évek végére, a harmincas évek elejére ígéretesen feljavultak.75 A fejlődés tehát jelentősnek mondható, különösképpen, ha figyelembe vesszük, hogy az ezután kialakuló gazdasági válság Magyarországon jobban elhúzódott, mint Nyugat-Európában, így e növekedés fenti, második periódusa gyakorlatilag 5-6 év alatt ment végbe.

A harmincas évek közepén évi 90.000-140.000 pengőt fordítottak az állami kórházak bővítésére és fejlesztésére, hogy majd azután, 1938-1939-ben egy időre újra eltűnjenek a költségvetésből a kórházi beruházások.

A székesfővárosi közkórházak jelentőségét nagyban emelte az a körülmény, hogy Budapesten a 168 beteg befogadására alkalmas szemkórházon kívül más állami közkórház nem volt, s az előzőekben már említett közkórházak sem az állam, hanem a főváros kezelésében álltak. Állami kezelésben voltak, s így a Belügyminisztérium hatáskörébe tartozott továbbá az Angyalföldi Magyar Királyi Állami Elme- és Ideggyógyintézet, a Lipótmezei Magyar Királyi Állami Elme- és Ideggyógyintézet és a Hárshegyi Magyar Királyi Ideggyógyintézet. Ha viszont a főváros által fenntartott intézmények nem lettek volna, akkor a lakosság csak a klinikák és magánkórházak szolgáltatásait vehették volna jóval drágábban igénybe.

A 2.118 férőhellyel rendelkező egyetemi klinikák azonban így is tehermentesítették valamelyest a fővárosi közkórházakat, amelyek egyébként fejlődésüknek megfelelően két területen helyezkedtek el. A belső klinikai telepet az Üllői út, a Szentkirályi utca, a Baross utca és a Mária utcák határolták, míg a külső klinikai telepet a régi Fűvészkert területéből hasították ki, az Üllői út, a Ludoviceum, a Szigony, a Balassa és a Tömő utcák környékén.

Az egyetemi klinikák, a Pasteur-intézet és kórház, továbbá a Bábaképző Intézet, szintén állami kezelésben voltak, azonban ellentétben a fenti intézményekkel, nem a Belügyminisztérium, hanem a vallás és közoktatásügyi miniszter fennhatósága alá tartoztak.

A fentieken kívül a fővárosnak az Alsó erdősor utcában volt egy 557 ágyas magánkórháza is. A rászorulók gyors és zavartalan ellátása érdekében, a kor színvonalának megfelelő és meglehetősen modern kórházrendszer állt fel a Horthy-rendszer megszilárdulását követően. A székesfőváros a kórházakat csoportosította, az egyes kórházcsoportok élére igazgatófőorvosokat rendelt, akiket a kórházcsoportokat összefogó központi igazgató felügyelt.

A központi igazgató irodája a Szent Rókus kórházban volt, fennhatósága alá tartozott a még az első világháborús állapotok következtében, 1917-ben létrehozott, s továbbiakban is működtetett Központi Ágynyilvántartó, amely a kórházak üresedő ágyait a naponta kétszer beérkező jelentések alapján tartotta nyilván, irányította a betegek szétosztását és a megüresedő helyekről tájékoztatta a sérülteket és betegeket beszállító Budapesti Önkéntes Mentőegyesületet (BÖME).

A kórházcsoportok függetlensége jelentősen megnőtt, teljesen önállóan intézték saját ügyeiket, még ha külön pénztárat nem is kaptak. A Szent Rókus Központi Közkórház-csoporthoz tartozott az úgynevezett Régi Dologházi fiókkórház, a Kunutcai fiókkórház, a Gyöngyösi úti szülészeti osztály, 1929-től az újonnan átadott és felszerelt Madarász-utcai csecsemő- és gyermekkórház, az Alföldi utcai Szülő- és Nőbeteg Osztály, valamint később az Eötvös Loránd Röntgen és Rádium Intézet is. A Szent János-közkórház csoportban működött a Szent Margit közkórház, a Szent István-közkórház csoportban pedig a Szent László-közkórház és 1932-től a Horthy Miklós közkórház. A Szent István közkórház kórházcsoportjába sorolták továbbá a Bakáts téri szülészeti osztályt is egészen annak Eötvös Loránd Röntgen és Rádium Intézetté való átalakulásáig, amikor is az átkerült a Szent Rókus
Központi Közkórház-csoporthoz.

A kórházak szükségleteit is központilag elégítették ki, a Községi Műszerüzem, a Kórházi Anyagszertár és a Községi Élelmiszerüzem gondoskodott a működési feltételek biztosításáról.

A gyógyszerekkel való ellátásért 1921-től a főváros által működtetett Központi Gyógyszerüzem felelt, amely egy központi raktárból, és egy laboratóriumból, valamint a Szent Rókus-, a Szent István-, a Szent László- és az Új Szent
János közkórházakban felállított négy nagy gyógyszertárból állt.

1931-ben és 1932-ben a népjóléti és munkaügyi miniszter új rendeleteket adott ki a kórházak igazgatására vonatkozóan, amelynek következtében átalakították a kórházminősítési rendszert is. A 6000/1931 NMM és az annak végrehajtási utasítását képező 1300/1932 NMM rendeletek értelmében a kórházalapítást továbbra is a belügyminiszternek kellett engedélyeznie, azonban az alapítási kérelemhez a kórháznak pontos műszaki leírást, tulajdonjogot igazoló iratokat és előzetes tiszti főorvosi véleményt kellett csatolnia. A rendelet értelmében a gyógyintézeteket három csoportba sorolták: közkórházak, magánkórházak és gyógyintézetek, orvosi rendelőintézetek.

A közkórházakra vonatkozóan az 1932-es rendelet a következőket mondta ki: „A közkórházak két csoportba tartoznak:

a) Az állami kórházak, tudományegyetemi klinikák, állami bábaképző intézetek és egyéb állami gyógyintézetek, amelyeknek kormányhatóságtól megállapított saját szervezetük van, s ehhez képest reájuk mind a betegek felvétele, mind a belső igazgatás tekintetében csak az illető kormányhatóság külön rendelkezései irányadók.

b) A közkórházi jelleggel felruházott intézetek.” Az állami kórházakat a rendelet értelmében minden külön eljárás nélkül közkórházaknak kellett tekinteni, a nem állami kórházak esetében viszont komoly feltételekhez kötötték a minősítés megadását. A közkórházak ápolási költségeit a felügyelő hatóság állapította meg, ugyanezt a magánkórházak azonban maguk szabhatták meg.

A fentiekből következően is látható, hogy a közkórházak fenntartása súlyos áldozatot kívánt a fenntartó hatóságtól, jelen esetben a fővárostól, aminek az a költséghiány volt az oka, amely a főváros által felterjesztett közkórházi költségvetések és az állam által szándékosan alacsony összegűre leszállított napi ápolási költségek között mutatkozott. A törvény értelmében ugyanis a kórházak fenntartási költségeit teljes egészükben azokból az ápolási díjakból kellett volna fedezni, amit a kórház és a fenntartó közösen állapít meg, de a kormánynak kell jóváhagynia.

Jogos igényként merült tehát fel, hogy már a költségvetés előkészítő munkáiba be kellene vonni a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium szakembereit.

A kérés meghallgatásra talált, s már az 1928-as költségirányzat-tervezet összeállításánál a közegészségügyi ügyosztály igénybe vette a minisztérium szakembereinek közreműködését. Az így összeállított 1928. évi költségelőirányzatot és az abban kimutatott ápolási költséget azonban a minisztérium nem hagyta jóvá, s így például az 1928-as évre is csak az 1926/1927. évi költségvetés során megállapított napi 5 pengő ápolási díj volt szedhető.

Az ápolási költség nem kielégítő mértékben történt megállapítása következtében az 1920-as évek folyamán a közkórházi alap hiányai változóan évi 1,2 és 2,6 millió pengőre rúgtak. A kórházfenntartót ugyanis a törvény értelmében csak a felépítés és az első berendezés költségei terhelték, a fenntartást a napi ápolási költségekből kellett volna fedezni, amelyeket azonban alacsonyabb összegben állapítottak meg, mint a kórház valós költségei. A fenntartási költség, és így a hiány csökkentése tehát csak a színvonal leszállítása útján lett volna elérhető, ez ellen azonban mindenki, a kórházak és a minisztérium is tiltakozott. A főváros ismételten felterjesztéssel fordult a népjóléti- és munkaügyi miniszterhez, amelyben kérte, hogy a napi ápolási díjat a költségvetésben kimutatott összegben állapítsa meg. Véleményük szerint nem terhelhetik a székesfőváros háztartását az ápolási díjak önkényes és az idevágó törvényes rendelkezések figyelmen kívül hagyása mellett történt megállapítása folytán előálló hiányok, mert ezek a hiányok nem az engedélyezett hitelek túllépéséből keletkeztek, hanem kizárólag abból, hogy az ápolási költségek – a kórházak tényleges szükségleteinek ellenére – nem oly mértékben állapíttattak meg, amint ez a fennálló törvényes rendelkezések szerint készített költségvetés alapján indokolt és szükséges lett volna.

Az előterjesztésekre a miniszter leiratban válaszolt, amelyben arról értesítette Budapest székesfőváros polgármesterét, hogy a székesfővárosi kórházak 1927. évi II. félévi, 1928., 1929. és 1930. évi napi ápolási díjait további intézkedésig továbbra is 5 pengőben állapítja meg, amelyet azonban még így is sok esetben nem térített meg. Ugyanakkor felhatalmazta a fővárost, hogy 1930. január 1-jétől kezdődőleg a magánfizető betegek napi ápolási díját a felmerülő szükség szerint saját hatáskörében maga állapítsa meg, mert a keletkezett különbözetet nem fogja amúgy is kimerült tárcája terhére átvenni.

Vagyis a kormány az adott szociális körülmények közepette nem tartotta megengedhetőnek a napi ápolási díjak – mai szóhasználattal élve – piaci liberalizálását, így a közkórházak által szedett napi ápolási díjak, és a ténylegesen felmerülő költségek között keletkező különbözet egy részét áthárította a tehetősebb rétegekre. Nem lehet azt mondani az intézkedésre, hogy szociális érzéketlenségre vallott volna, vagy akár csak igazságtalan lett volna, a problémát azonban nem oldotta meg, mert a tehetősebb rétegek által térített összeg nem volt akkora, amely fedezte volna a különbözetet. Így továbbra is egy megoldás maradt: a kórházfenntartónak, vagyis a fővárosnak kellett évről-évre beavatkoznia, s forrásátcsoportosításokkal, elvonásokkal és a főváros adózó lakosságától beszedett betegápolási pótadóval orvosolták azt az állam által Budapestre ráterhelt meg-megújuló hiányt, amely 1921-től az 1929. év végéig meghaladta a 14 millió pengőt.

A főváros kilátásba helyezte, hogy amennyiben az állam az ápolási díjakat nem megfelelő mértékben állapítja meg, valamint nem téríti meg az ennek folyamán előállt hiányt, úgy a főváros a Közigazgatási Bírósághoz fog fordulni. A Budapest Angyalföldi Állami Elme- és Ideggyógyintézet 1933-ban kiadott emlékkönyve például így ír az 1920-as évek első felében kialakult állapotokról: „…a rendszeres gazdálkodást igen megnehezítették az inflációs idők:…az anyagárak szinte napról-napra emelkedtek, aminek természetes következménye volt, hogy az intézet részére kiutalt javadalom a valóságos szükségleteknek csupán egy hányadát fedezte, tehát csak folytonos póthitelek igénybevételével lehetett az intézet működését fenntartani…az intézet mind belső felszerelés, mind külső kép tekintetében teljesen le volt rongyolódva.”

Általános problémaként jelentkezett továbbá, hogy a kórház által az élelmezésre felvett hitelösszeg sem volt elegendő, s ami ennél is sokkal komolyabb feladatnak tűnt, az a kórházi épületek fenntartásának finanszírozása volt. Nem szorul bővebb magyarázatra, hogy a fenntartás és a karbantartás között igen nagy a különbség, a fenntartás voltaképpen csak annyit jelentett, hogy a legszükségesebb kiadásokat teljesítették. Ez volt a helyzet az első világháború alatt és az azt követő időkben, aminek az épületek és berendezések teljes leromlása lett a következménye. Tovább nehezítette a helyzetet az élelmezési cikkek, a gyógyszerek és kötszerek, a kórházi berendezési tárgyak, a tűzifa első világháborút követő egy évtized alatti 20-140%-os drágulása és a vámemelés, s az áremelkedéshez hozzá lehet venni még az orvostudomány fejlődéséből (szerológiai és laboratóriumi vizsgálatok) és a gyógymódok specializálódásából (röntgen, kvarc, speciális műtétek) keletkező költségtöbbletet is. Ha ezeket a halmozottan jelentkező problémákat figyelembe vesszük – amelyeket az első világháború öröksége tovább súlyosbított – akkor értékelhető véleményem szerint igazán – a visszásságokat, valamint az állam és a főváros között dúló harcot is figyelembe véve – a kormányzat erőfeszítése az egészségügyi viszonyok javítása érdekében. Vizsgáljunk meg egy, a kórházi ágyak kapcsán jelentkező másik, de összetett problémát is.

A kor általános szakmai felfogása szerint ipari jellegű területeken 4-6, mezőgazdasági jellegűeken 3 betegágy elegendő ezer lakosra.89 1930-ban Budapesten összesen 18.588 ágy állt a betegek elhelyezése céljából rendelkezésre, ezekbe azonban bennfoglaltatattak a katonai kórházak, szanatóriumok és ideggyógyintézetek férőhelyei is. Ha az utóbbiakat levonjuk, akkor is kereken 13.000 ágy állt a milliós lakosú főváros betegeinek rendelkezésére, vagyis minden ezer lakosra 13, ami több mint kétszerese az ipari jellegű területekkel kapcsolatosan fent említett korabeli elvárásoknak.

A kórházi férőhelyek számának elegendőnek kellett volna lenniük, a gyakorlat azonban egészen mást mutatott, aminek fő oka a vidék viszonylagos elmaradottsága volt a fővárossal szemben. Ugyanis az 1920-as években a kórházi ágyak számának jóval több mint fele Budapesten állt a betegek rendelkezésére90, holott a fővárosban az ország népességének mindössze 12%-a élt, miközben az ország betegeinek több, mint 50%-a Budapest kórházaiban keresett gyógyulást, különösképpen a súlyosabb betegek tömege. Ezzel összefüggésben a legtöbb orvosi szakma területén is a főváros ellátottsága több mint kétszerese, ágyszám tekintetében pedig közel háromszorosa volt az országos átlagnak. Vagyis a budapesti kórházak ágyhiányát a vidékről a fővárosba özönlő betegek nagy száma okozta, amin a kórházi férőhelyek számának növelése csak valamelyest tudott segíteni, hiszen ez a megnövekedett betegforgalommal nem állt arányban. Ráadásul szinte csak a fővárosban működött gyermeksebészet, fog- és szájsebészet, illetve urológia.

Ha ebben a vonatkozásban a későbbi Nagy-Budapesthez csatolt külső részeket is vizsgáljuk – amelyek szinte már ekkor is a fővároshoz tartoztak –, akkor további jellemző tény volt még az agglomeráció gyógyintézetekkel való gyér ellátottsága. Huszonkét község közül mindösszesen csak nyolc településen volt egyáltalán valamilyen gyógyintézet, de a legnagyobb lélekszámú Pesterzsébeten például semmiféle kórház sem volt. Ahol mégis valamilyen intézmény a betegek rendelkezésére állt, ott is hiányoztak alapvető klinikus szakmák, így bizonyos betegségek esetén nem maradt más megoldás, mint a páciensnek fővárosi kórházakba való beutalása.

A megyei városok közül Rákospalotán egy magánkórház, Kispesten két magánkórház és Budafokon egy, a szociális biztosítás birtokában lévő kórház volt csak üzemben. Aránylag legkedvezőbb helyzetben Újpest volt, ahol 1932-ben létesült a városi kórház, amelyhez egy tüdőbeteg-szanatórium is kapcsolódott, valamint önálló szülőotthon is működött, továbbá a lakosság rendelkezésére állt az Újpesti Szegénygyermekkórház-Egylet Gyermekkórháza és az Újpesti Stefánia Szövetség Csecsemőkórháza is.

Rákospalotán, Sashalmon és Kispesten csak egy-egy kórház működött, míg Csepelen a Weiss Manfréd gyár tartott fenn egy gyógyintézetet, Budafokon pedig a Magyar Királyi Posta betegségi biztosító intézete létesített 1926-ban egy tüdőbeteg kórházat.

Pestújhelyen egyáltalán nem volt kórház, Pesthidegkúton viszont 1925-ben az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) létesített egy belgyógyászati intézetet. Mindezekből egyértelműen látszódik, hogy a főváros szomszédságában lévő községek népességének kórházakkal való ellátása végtelenül hiányos volt, az agglomeráció betegei a fővárosba tódultak, a környék egészségügyi igazgatása a székesfővároshoz mérve valójában primitív volt.

A fővárosban kezelt vidéki betegek 66,84%-át Pest vármegye lakói szolgáltatták – ami a fővároshoz való közelség miatt egyáltalán nem meglepő –, ezt követte Fejér és JászNagykun-Szolnok megye 3,54%-kal, a fennmaradó 26,08%-on pedig a többi megyék osztoztak.

Ezek a számok önmagukban is bizonyítják, hogy Budapest civilizációs és szociális fejlődésével egyre kiáltóbb ellentmondásba került az agglomeráció, valamint a vidéki városok jelentős lemaradását is, de ennél sokkal súlyosabb volt a magyar falu teljes megrekedése.

Tovább rontotta a statisztikát, hogy a kórházi férőhelyek gyarapodását a szanatóriumok – amelyek többnyire magánkézben voltak – és klinikák ágyszámának növekedése is fokozta, amelyek azonban funkciójukból kifolyólag más módon vettek részt a gyógyításban, illetve a drágább ápolási díjak miatt nem mindenki számára voltak megfizethetőek.

1912-ben, az első világháború előtt két évvel 12.372 kórházi ágy állt Budapesten a betegek rendelkezésére, ez a szám 1924-ben már 15.732, 1927-ben 16.180, 1930-ban pedig 18.588 volt.94 Vagyis a kórházi férőhelyek gyarapodása arányaiban nézve meghaladta a fővárosi népesség szaporodását, ennek ellenére a fenti okokból kifolyólag állandó volt a férőhelyek hiánya.

A budapesti egészségügyi és szociális helyzetet súlyosbították a főváros környékén ideiglenes táborokban, vasúti kocsikban és barakkokban lakó, a trianoni diktátum miatt Magyarországra menekültek ezrei is, hiszen a barakktelepek akkori állapotukban az egész főváros lakosságának egészségét veszélyeztették, a fertőző betegségek valóságos melegágyának számítottak.95 A kialakult férőhelyhiányt fokozta, hogy az egészségügyi intézmények leromlott állapota miatt a kórházi ágyak egy része – becslések szerint mintegy 10%-a – kihasználatlan maradt. A kihasználatlansághoz – szinte azt tovább generáló tényként – egyébként a társadalombiztosítás bizonyos hiányosságai is hozzájárultak, hiszen sokan fedezet hiányában képtelenek voltak igénybe venni a kórházi szolgáltatásokat, a fizetőképes betegek pedig inkább a jobb szolgáltatást nyújtó magánintézményeket
preferálták.

Ugyanakkor bizonyos, leginkább a belgyógyászati és sebészeti osztályokra jellemzően nem a férőhelyek kihasználatlansága, hanem a zsúfoltság okozott problémát. Még 1940-ben is a főváros területén lévő közkórházak 13 belgyógyászati osztálya közül 4 betegosztályon 108,3-126,4%-os, a sebészeti osztályok közül 8 osztályon 96-109%-os volt a betegágyak kihasználtsága.

A kórházi ágyak gyarapodása egyébként nem volt arányban a kórházak számának növekedésével, ugyanis nagyobb ágylétszámú intézmények épültek, mint a megelőző korszakban. Míg a kórházak szaporodása 27,2%-os volt, addig a kórházi férőhelyeké 50,6%-os. 100.000 lélekre 1921-ben is, és 1931-ben is két kórház jutott, viszont a kórházi ágyak indexe 330-ról 457-re, azaz 38,5%-kal növekedett. A betegforgalom ezen tíz esztendő leforgása alatt 76,4%-kal emelkedett. A halálozási arányszám lényeges javulását mutatja, hogy míg 1921-ben az ápoltak 8%-a halt meg a kórházakban, addig 1930-ban már csak 4,1%-a.

A kórházaknak orvosokkal és ápolókkal való ellátottságát illetőleg rendszeres adatgyűjtés nem folyt, így tájékoztatást csak Johan Béla 1928-as adatösszeírása szolgáltat. Eszerint a Magyarország területén lévő 33 klinikára és 114 kórházra összesen 1655 orvos jutott, akik közül a közkórházakban 982 orvos teljesített szolgálatot. A klinikákon 6,7 ágyra, a kórházakban 27,3 ágyra jutott egy-egy orvos, ami alapján megállapítható, hogy a kórházak orvosi ellátottsága nem maradt el az európai átlagtól, hiszen például Németországban ugyanebben az időben ez a viszonyszám 33 volt. Budapesten így átlagosan a közkórházak tekintetében 21,8 ágyra jutott egy-egy orvos, vagyis a főváros ellátottsága az országos átlaghoz képest magasabb színvonalat képviselt. A statisztikát tovább javítja, ha figyelembe vesszük a klinikákon és szanatóriumokban az egy betegágyra jutó orvosok számát is. Így ebben az esetben 1927-ben 15,3, 1930-ban pedig 15,4 betegágyra jut egy-egy orvos, ami az 1912-es 19,9 és az 1924-es 17,4-es viszonyszámokhoz mérten szintén a javulás tendenciáit tükrözi.

Johan ugyanezen adatgyűjtése szerint 1928 végén összesen 3828 ápolónő volt alkalmazásban, tehát a klinikákon 6,3 ágyra, a közkórházakban 8,6 ágyra jutott egy-egy ápolónő. Az ápolónők közül 1104 (28,8%) volt egyházi, a többi világi. Megdöbbentő, hogy 2265 ápolónőnek (60%) semmiféle előképzettsége sem volt.99 Irracionalitás mutatkozott az egészségügyre fordított pénzek elosztásában is, hiszen hiába költött a Belügyminisztérium anyagi erejéhez mérten nagy összeget a kórházak fenntartására és támogatására, a prevenció költségei – Keresztes-Fischer Ferenc utólag, de az 1930-as évek elejére vonatkozóan hangoztatott és már idézett álláspontja ellenére sem volt elegendő – ennek töredékét tették volna ki, s a betegségmegelőzés már az akkori szakemberek véleménye szerint is olcsóbb és célravezetőbb lett volna.

Ugyanilyen megoldatlannak tűnő problémát okozott, hogy a közkórházakban aránytalanul sok helyet foglaltak el a gyógyíthatatlan betegek és a gyógyításra nem szoruló elaggottak, vagyis a közkórházak tehermentesítésének kulcsa a helytelenül beutalt beteganyag megfelelő intézményekbe való utalása lett volna. Ilyen mérvű intézményi fejlődésre azonban nem volt mód, a szeretetotthonok férőhelyeinek száma meg se közelítette gyarapodás tekintetében a kórházi ágyak szaporodását, aminek eredményeként az egészségügyi intézmények tele voltak gyógyíthatatlan betegekkel, akik az akut, gyógyítható betegek elől vonták el a férőhelyeket. A megállapítás kegyetlenül hangzik, a probléma azonban valós volt.

Jelentős mérvű növekedés mutatkozott a budapesti kórházak betegforgalmát tekintve. Míg 1912-ben összesen 136.785 beteg fordult meg a főváros összes gyógyintézetében, ez a szám 1924-re 157.831-re, 1927-ben 180.301-re, 1930-ra pedig 229.256-ra módosult.

A fejlődés leginkább az alapján mérhető, hogy míg a betegforgalom jelentős mértékben növekedett, addig a kórházakban elhaltak aránya, illetve az egy betegre jutó ápolási napok száma csökkent. 1912-ben 7618-an, 1924-ben 9399-en, 1927-ben 9503-an 1930-ban pedig 9873-an haltak meg a főváros különböző gyógyintézményeiben. Az 1921 és 1930 között eltelt egy évtized alatt közel felére, 8%-ról 4,1%-ra csökkent a kórházban elhunytak száma.

A fővárosi statisztikát azonban befolyásolta, hogy mivel sok vidéki beteg budapesti kórházakban kezeltette magát, így az elhunytak számát ők is befolyásolták, ami körülbelül a számok 1/5-ét tehette ki. Az egy betegre jutó ápolási napok száma ugyanezen, fent említett időpontokban 29,6, 25,1, 25,8 és 24 volt. Ugyanígy csökkenő tendenciát mutatott az 1930-as év kivételévelaz egy orvosra jutó betegek száma is. 1912-ben 220, 1924-ben 175, 1927-ben 170, de 1930-ban 190 beteget kezelt átlagosan évente egy-egy fővárosi orvos.

A kórházak mellett, a betegek ellátása és a kórházak tehermentesítése szempontjából jelentős intézmények – leginkább a mai orvosi rendelőkhöz hasonlítható – akkori szóhasználattal élve, úgynevezett ambulatóriumok is működtek. Budapesten 31 ilyen, a járóbetegek szakorvosi tömegellátását biztosító intézmény volt, amelyek közül 19-et szociális biztosítóintézetek tartottak fenn. Végül a betegek ellátásában résztvevő székesfővárosi egészségügyi segédszemélyzethez kell még számítanunk a Budapesten működő 98 fogászt, az akkor „fogművesként” említett 333 fogtechnikust – akik azonban kizárólag technikai munkát végezhettek –, valamint azt a 190 szülésznőt is, akiknek száma évről-évre fogyott, hiszen a szülések 95-96%-a már szülőintézetekben folyt le. A lakosság gyógyszerszükségletét pedig 173 gyógyszertár 649 gyógyszerésze elégített ki.

A fővárosi kórházak kapcsán végül meg kell említeni azt is, hogy a két világháború közötti időszakban az állami és fővárosi tulajdonban vagy kezelésben lévő kórházak mellett Budapesten működtek történeti egyházak által fenntartott felekezeti kórházak is, köztük tizenegy zsidó egészségügyi intézmény. Ezek közé tartozott a Bíró Dániel kórház (Városmajor u. 64-66.), a Budai Chevra Kadisha kórháza (Maros u. 16.), a Budai Chevra Kadisha Gyógyintézet (Zugligeti út 19.), az Orthodox Izraelita Hitközség Ambulatorium (Kertész u. 32.), a Pesti Chevra Kadisha Szeretetkórháza (ma az Amerikai úti Agysebészet, Amerikai út 55.), a Pesti Izraelita Hitközség Magánkórháza (ma Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem, Szabolcs u. 33.), a Bródy Zsigmond és Adél Gyermekkórház (Bókay tér 1.), a Kaszab Aladár és Józsa Poliklinika (Vágány u. 2.), a Weiss Alice Nőgyógyászati és Szülészeti Magánkórház (Bókay tér 4.), a Budai Izraelita Hitközség Nyilvános Rendelőintézete Szegény Betegeknek (Batthyány u. 1.) és végül a Menedékház (ma Szeretetkórház, Amerikai út 57.).

A fentiek alapján összességében, a kórház-igazgatási rendszer hibái, valamint a kórházak egyéb problémái ellenére is megállapítható, hogy Magyarország kórházügye a XX. század első felében komoly lendületet vett. Akár a kórházak, akár a közkórházak számát tesszük a vizsgálat tárgyává, egyértelműen megállapítható a hálózat bővülése, a kórházzal való ellátottsági arány emelkedése. A mennyiségi és minőségi javulás nagymértékben az állam fokozódó érdeklődésének és a kórházügyre jutó állami források bővülésének köszönhető. A kórház a század közepére hazánkban is modern egészségügyi üzemmé vált, működése egyre professzionálisabb lett, irányításának elveit egyre inkább a szakszerűség és az üzemszerűség kívánalmai határozták meg – állapította meg Kiss László.

Az 1921. és 1938. évek közötti statisztikai adatok azt mutatják, hogy míg a betegágyak száma ezen idő alatt 84,8%-kal, az ápolási napoké 74,4%-kal növekedett, addig az ápolt betegek számában 161,4%-os emelkedés mutatkozott. Ez a feltűnő különbség az egy betegre eső ápolási idő jelentékeny megrövidülését jelentette, míg ugyanis 1921-ben 33,6 volt az ápolási napok átlaga, 1940-ben már csak 22 nap.106 Vagyis az eltelt durván húsz esztendő alatt a gyógyítóeljárások tökéletesebbé válása, a nem kórházba való, inkább csak szociális gondozásra szoruló betegeknek a kórházakból történő fokozatos kiszorulása és a betegágyak mennyiségi növekedése az ápolási idő jelentékeny megrövidülését okozta, amely lehetővé tette, hogy adott időszak alatt minél több beteget gyógyítsanak meg. Ez a végbement fejlődés talán legjobb fokmérője. A számokban is megmutatkozó javulás azonban nem mehetett volna végbe a székesfőváros egészségügyi szakrendszerének átszervezése nélkül, amely a korszak egyik legjelentősebb egészségügyre vonatkozó intézkedéssorozatának eredménye volt.