A városegyesítés és az első világháború közötti időszakban a kapitalizálódás és az urbanizálódás következtében Budapest igazi nagyvárossá, az ország szellemi és gazdasági életének irányítójává vált. Ezekben az évtizedekben a főváros népességnövekedése 600 000-re tehető.

AJÁNLÓ

Pesten mindösszesen 5699 épület állt, és a statisztikák szerint 1872-ben összesen ebből 277 épületet emeltek, igaz lebontottak 51-et, és 1872-ben összesen 6873 szoba létesült. Pest összesen ekkor 83 ezer lakószobával rendelkezett, 1872-ben legtöbb új szoba Terézvárosban, a legkevesebb Kőbányán épült. A szegényebb családok általában egy szobában éltek, rosszabb esetben egy szobán több család is osztozott, tehát a szobaszám valójában fontosabb volt, mint az új lakások száma, igaz a fenti 6873 szobához épült 2987 konyha.

Kőrösi József statisztikus Az 1872. évi pesti építkezések című munkájában ezt nagyon plasztikusan írja le: "A szobáknak ezen nagymérvű szaporodása ép oly meglepő, mint örvendetes tünemény. Tanúságot teszen ez, vagy a város folyton tartó nagy szaporodásáról, vagy pedig a lakosság kényelmesebb és egészségesebb lakviszonyairól. Akik a helybeli körülményeket ismerik, alig lesznek hajlandók ez utóbbi eshetőségnek nagy valószínűséget tulajdonítani, sőt a mindennapi tapasztalat ép ellenkezőleg annak bevallására késztet, hogy lakviszonyaink évről-évre elviselhetlenebbekké, a lakbér pedig folyton drágábbá válik".

A nagyvárossá fejlődés teremtette munkaalkalmak óriási embertömegeket vonzottak a fővárosba, ugyanakkor maga a főváros nem tudott megfelelő számú és minőségű lakást biztosítani részükre. A korszak első évtizedének statisztikái (1906, 1909, 1911) és a korabeli sajtó, elsősorban a Városi Szemle 1908-1911 között megjelent számaiban több cikk elemezte Budapest lakásviszonyait, annak megoldatlanságát és tarthatatlanságát. A korabeli statisztikák szerint a lakosság fele élt egyszobás lakásban, és körülbelül 300 000 ember lakott négynél többedmagával, s ugyanennyire volt tehető az al- és ágybérlőként élők száma.

Építőanyag-telep a Nádor utca 80-as szám alatt 1890-ben

A tisztviselői, a kispolgári, az állam kisebb javadalmazású alkalmazottai és a munkásrétegek lakásigényei voltak a leginkább megoldásra várók. A tervszerű és határozott várospolitika Bárczy István nevéhez fűződött, aki hivatalba lépésétől (1906) fő feladatának tekintette a főváros lakáshelyzetének javítását. Modern szemléletű, szociális szempontú, radikális közigazgatási és urbanisztikai reformokat vezetett be. Lakásépítkezési programja keretében 1909 és 1913 között 6120 kislakás épült fel, ezek kisebb része bérházakban, nagyobb részük 17 kislakásos telepen; megépült még egy négyszáz lakost befogadó népszálló és egy száz lakosra tervezett népotthon. A kislakásos telepeket a fő közlekedési utak mentén, a város olcsó, külső telkein építették fel.

Az 1910-es évek lakásépítési programjait három modellen keresztül szeretném bemutatni. Mindháromban közös vonás, hogy telepek vagy legalábbis telepszemek, az akkori mértékek szerint lakótelepek.

Más és más társadalmi rétegeknek épültek, de az egyes telepeken belül viszonylag azonos társadalmi státusú emberek éltek. Azonos bennük továbbá, hogy az ott élőkben erősen élt egy bizonyos telepi tudat, a külvilággal, a nagyvárossal szemben a telephez tartozás tudata. A telepek sajátosan zárt világa, a benne élők magatartás- és szokásrendje, a kialakult telepi életforma gyökerei az egykori paraszti, falusi életmódban, szokásrendben, értékrendben találhatók, amelyek csak lassan adták át helyüket a városi, kispolgári-polgári értékrendnek, életmódmintáknak. Természetesen ez utóbbi megállapításaink legkevésbé érvényesek a telepszem villaépítészet esetében.

 

Százados úti városi kislakásos telep

A fővárosi lakásépítési program keretében épült meg 1908-1910 között a X. kerületi Százados úton. Akkori építési költsége 990 ezer korona volt, ez az alacsony ár a telek és az építési megoldások olcsóságából adódott. Eredetileg zöld léckerítéssel körülvett, önálló és zárt lakóterület volt. Belső tagoltságát 6-10 méter széles, fasorokkal szegélyezett két utca adta, négy földszintes házsortömbre osztva a telepet. Egy-egy lakótömb kilenc sorházból (pavilonból) állt, egy házsorban nyolc lakás épült, a telepen így 288 lakás volt. A lakások közül 36 kétszobás, a többi egyszobás lett: bellik 230 korona volt. Alapterületük 46 m2, ami nagyobb alapterületet jelentett, mint a bérházakban épült lakásoké. Szoba, konyha, kamra, és WC is volt mindegyik lakásban, továbbá folyóvíz és gáz-, majd villanyvilágítás. A fűtés hagyományos, szilárd tüzelésű volt. Közös használatú helyiségekként épültek fel a házsorok végében a mosókonyhák.

Az egyes lakások előtt tornácszerü, fedett előtér volt, amely egyben bejáratul is szolgált. A bejárattal szemben a széles közökben kiskertet alakítottak ki az ottlakók, virágokat, zöldségféléket, dísznövényeket nevelgettek. A telepen 12 üzlet működött: hentes és mészárszék, több vegyeskereskedés, pék, fodrász, kávémérés, cukrászda stb., s a közelben hetipiac is volt.

A legkorábbi lakók olyan sokgyermekes családok voltak, akiknél a szociális helyzet indokolta az önálló lakásba költözést. Sokan barakklakásokból, ágy- és albérletekből, tömegszállásokról kerültek a telepre. Lakáshoz jutni a telepen mindenképpen más minőségű lakáskörülményeket, egészségesebb, jobb életei jelentett. A gyári munkások mellett kisiparosok, kiskereskedők és alkalmazottak voltak a telep első lakói. Az alkalmazottak részben a városi közigazgatásban, részben a közlekedésben (MÁV), a Postánál vagy különböző vállalatoknál altisztként álltak alkalmazásban. A közszolgálati altisztek rétegét a modern polgári államapparátus, a közlekedés, a hírközlés teremtette meg. Se nem munkások, se nem tisztviselők, hanem a mindenkori hatalmi struktúra kiszolgálói, bizalmi alkalmazottak voltak. Munkájukban katonai (pl. egyenruha-viselés) és szolgai vonások keveredtek. Az altiszt függő helyzetű, szakképzetlen kispolgár, aki életvitelében, értékrendjében a polgárságot, az úri középosztályt tekintette példának, s igyekezett azt külsőségeiben utánozni.

Az óbudai Gázgyár kolóniái

A főváros közüzemeinek fokozatos kiépülésével jöttek létre nagyobb számban a kolóniák mint jellegzetesen fővárosi lakásépítési típusok. A nagyobb üzemek, gyárak, vállalatok munkás lakás-építkezéseinek, mint a Ganz-gyáré, a MÁV-é, a Mávagé, az Óbudai Gázgyár célja kimondva-kimondatlanul az volt, hogy a lakóhely megteremtésével állandó és megbízható munkásokat biztosítsanak a vállalatoknak.

Ilyen típusú kolónia az előbb említett Óbudai Gázgyár 1910 és 1913 között létrehozott munkás- és tisztviselőtelepe, amely magába foglalta a gyári tisztviselőknek, magas beosztású műszakiaknak épült belső telepet és a munkásoknak épült külső telepet. A belső telep vagy tisztviselőtelep 9 lakóházban 17 lakás volt: négy-, három- és kétszobásak, s egy ötszobás önálló ház a gyár vezetőjének. Minden lakáshoz fürdőszoba és mosókonyha is tartozott. Az itt lakóknak a gyár munkásai közül segítő személyzet, házicseléd is járt. Kertész által rendben tartott park vette köitil a lakóépületeket, s teniszpálya állt az itt élők rendelkezésére. Az építés költsége 799 523 korona volt.

A külső telep vagy munkástelep egyemeletes, igényes, a korszak építészeti stílusjegyeit magán viselő épületeiben 78 kétszobás, 14 egyszobás, 4 háromszobás (fürdőszobás) lakás és 4 padlásszoba volt víz, angol WC, gáz-, majd villanyvilágítás, a konyhákban minden lakáshoz gáztűzhely tartozott. A fürdőházban közös kád és zuhanyfürdő állt minden lakó rendelkezésére, ugyanígy közös volt a mosókonyha. A lakásokhoz elkerített kiskertek tartoztak, ahová gyümölcsfákat, virágokat ültettek. A külső telepen szolgáltató és szociális létesítmények is épültek, hogy a legfontosabb szolgáltatásokat helyben találják meg a kolónia lakói: vendéglő, fűszerüzlet, élelmiszerüzlet, borbélyműhely, orvosi rendelő, ahol ingyenes orvosi ellátást biztosítottak minden munkásnak, továbbá legényszálló és a munkástelep gyerekei részére egy korszerűen felszerelt óvoda. A legényszállóban nőtlen munkások részére 32 hálófülkét, ételmelegítőt, ebédlőt, olvasót, társalgót építettek, hasonlóan az akkor már működő Aréna úti Népszállóhoz.

A munkástelep építési költsége 1.610.294 korona volt, ünnepélyes átadásakor, 1914-ben Bárczy István polgármester a munkás-lakótelep, mint szociális intézmény mintaszerűségét, követendő példáját hangsúlyozta.

A két telep közötti valóságos és szimbolikus különbségek minden ittlakó számára egyértelműek és többé-kevéssé elfogadottak voltak: a kolónia csak a külső világ felé jelentett egységet, belül szigorú társadalmi, vagyoni különbségek választották el egymástól a kolónia családjait, munkás-dinasztiáit, tisztviselőit. Életvitelben, mentalitásban, életminőségben jól tapintható különbség húzódott segédmunkás és szakmunkás között, szakmunkás és tisztviselő között. A munkahelyi hierarchiában elfoglalt helyzetet tükrözte és alátámasztotta a kolóniai lakáshelyzet, egyáltalán a lakáshoz jutás ténye, a kiérdemelt szolgálati lakás, s ezen túl a lakáskomfort és a lakásméret különbözősége.

Ugyanakkor a gyár vezetői - demonstrálandó a kolónia és a munkahely egységét - a lakhatáson túl az itt élők szellemi-testi szükségletét, jó közérzetét is biztosítani akarták: ún. „jólléti épületeket" építettek amatőr és hivatásos színházi előadások megtartására, kiegészítő juttatásokban részesítették a rászorulókat stb. Cserébe maradéktalan helytállást, megbízhatóságot, a vállalati érdek mindenek fölé helyezését várták el.

A kolóniát is - a fent már leírt telephez hasonlóan - más települési-társadalmi egységtől megkülönbözteti egy sajátos kolóniahagyomány és egy jól érzékelhető „gázos öntudat". Míg korábban a kolónián élők falusias jellegű közösségében megtalálhatók voltak mindazok a faluról hozott társadalmi és kulturális minták, amelyek az életmódot alakították, később ehhez még hozzájárult egyfajta irányított és manipulált közösségteremtés is a maga szervezeti formáival, mint pl. az önképzőkör, a dalárda, az olvasókör és bizonyos sporttevékenységek.

Bírák és ügyészek villatelepe

1910-ben az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület kezdeményezte a Kis-Svábhegy délkeleti lejtőjén villatelep megépítését. Elképzelésüket támogatta és finanszírozta a Pesti Hazai Takarékpénztár és a Magyar Jelzáloghitelbank. A főváros polgármestere, Bárczy István és a Közmunkatanács is támogatta az ötletet: ez utóbbi a parcellázás, a telekosztás megkönnyítésével segített. A 10 000 négyszögölnyi területet két részre osztották: alsó- és felsőtelepre. Az alsótelep 15, kb. 300 négyszögöles telekből állt, a felsőtelep 31, átlag 150 négyszögölesből. A 37, zömmel egyemeletes villa mellett egy egyesületi bérházat és egy internátust is építettek. A bérház 15 lakását bírák és ügyészek vehették bérbe, az átlagosnál 30 százalékkal olcsóbb bérért. A lakások itt általában 4 szoba-hall-cselédszobásak voltak. A bérház földszintjén 3 bolt működött: tejcsarnok, hentesüzlet és borbélyüzlet. Az internátus vidéki bírák és ügyészek fővárosban tanuló fiai számára épült. A 80 fős internátus mintaszerűen volt felszerelve, társalgó, étkező, könyvtár, játszó-, zene- és tornaterem, s a parkban sporttelep és kerti játszótér tartozott hozzá.

Az építkezés 1911 augusztusában kezdődött, és az első beköltözések már 1912 májusában megtörténtek. Az internátus és a bérház 1912 tavaszától novemberéig épült meg! A teljes beruházás összege 2 millió korona volt.

A villatelepnek nagy előnye volt, hogy közel feküdt a városhoz, de mégis igazi zöldövezetben volt. A korábbi kis-svábhegyi dűlőutak és szőlőskertek helyén makadámköves utakat, csatornahálózatot, vízvezetékrendszert és villanyvilágítást építettek ki. Az utcákat a bírói kar tagjairól nevezték el: Székács Ferenc, Csemegi Károly, Karap Ferenc, Ráth György, Tóth Lőrinc nevét viselő utcák alkották a telepet.

Az 1911-1913 között megépült villák Budapest első szervezetten épült villatelepét alkották. Az Árkay Aladár tervezte és kivitelezte, az angol családi ház mintáját követő villák a szecesszió, az erdélyi népi építészet, a felvidéki pártázatos reneszánsz és a finn építészet stílusjegyeit viselték magukon. A telep összes villáját tervező Árkay Aladár az európai szintű villaépítés sok (külső) egyedi megoldása mellett általánosan egyemeletes, jól funkcionáló belső téralakítása, angol rendszerű házmodellt valósított meg.

Egyediségük a szerkezeti megoldások mellett az ornamentika, a díszítőelemek sokféleségének volt köszönhető: majolika és deszkaborítás, vakolatdíszek, sgraffitók, festeti motívumok váltakoztak az épületeken. A villák alaprajzainál 2-3 típust variált a tervező - a megrendelő igényét is figyelembe véve -, egyszerű, tiszta tagolású, tágas, jól elkülönülő szobákat és tereket hozott létre. Az alagsorba cselédszobát, kamrát, mosókonyhát, szenespincét; a földszintre 2-3 szobát, ebédlőt, nappalit, zárt vagy nyitott verandát, télikertet, konyhát és WC-t, az emeletre pedig hálószobákat és fürdőszobát tervezett.

A jómódú polgári középosztály ízlésének és igényeinek feleltek meg ezek a villák, tükrözve a középosztály mentalitásbeli változását, amely a lakáskultúrán keresztül egész életmódjára, értékrendjére kihatott.

A modern polgári életvitel új lakástervezési szempontokat eredményezett: ilyen a higiénia szempontjának előtérbe kerülése, az egészséges lakás, a fény, a jó levegő, a kényelem fontossága, a mindennapi tárgyi környezet racionális megszervezései továbbá a családélet, s ezen belül az egyén, az individuum felértékelődése: a lakás egyes helyiségeinek funkciója a család tagjainak igénye szerint alakult.

Mindez kifejezte a privát szféra fontosságát a nyilvánossággal szemben."' Ezeket a szemléletbeli változásokat tükrözték Árkay Aladár villái és családi házai, amelyek a korszak polgáriotthon-ideáljának megvalósulásai voltak, s egyben a polgári lét új minőségének feltételeit és kereteit adták.

Ez a magasabb igényszint az egyedi tervezésű, de egységes stílusú villák mellett a telep egészének külső megjelenésében is megnyilvánult. Az utcai támfalak és a házak lábazata egységesen kváderkőből készültek; a házakat léckerítés választotta el egymástól, tehát nem volt átjárható a villatelep. Az utcai kerítés kváderkő-alapra rakott léckerítés volt ötletes elrendezéssel, változatos, az erdélyi népi építészet és fafaragás mintakincséből átvett motívumokkal. A bejárati ajtók, a tornácszerű kapuzatok díszítése is az erdélyi népi díszítőművészet hatását tükrözték.

A Ráth György utca - 1913-ban még Birsalma utcának nevezték - már megépülésekor is a villanegyed főutcája volt: elején állt a Bírói Egyesület Bérháza és az internátus a maga impozáns szépségében, utána következtek a páros oldalon a telep legszebb villái. Az 56-os szám alatti villa zárterkély-díszítése a villatelep egészének szimbóluma lehetett volna: a háromalakos sgraffito közepén a bíró mint az igazságszolgáltatás megtestesítője volt látható, jobb oldalán a gyilkos, balján a tolvaj állt, így ábrázolták szimbolikusan az igazságszolgáltatás lényegét, s egyben a telep lakói, a bírák és az ügyészek foglalkozását.

A villákhoz saját kertek, a bérházhoz és az internátushoz nagy park tartozott teniszpályával, kuglipályával, gyermekjátszóval: ezen kívül a villatelepnek közös parkja nem volt. A villanytelep értékét növelte, hogy nyugodt, csendes, zöldterületi fekvése mellett mindenhez közel volt: vasúti és közlekedési útvonalakhoz éppúgy, mint üzletekhez, piachoz, egészségügyi, oktatási és egyházi intézményekhez. Az egységes stílusú, de egyedi tervezésű építészeti karakter, az utcaszerkezet, a telekosztás, a beépítési mód hordozták a villatelep igazi értékeit.

Árkay Aladár villatelepe az akkori mértékek szerint lakótelepnek épült, jómódú, azonos társadalmi státusú és foglalkozású lakók részére. A telepen megépült bérházban a kevésbé tehetős bírósági alkalmazottak béreltek lakást, a villákba pedig módos polgárok és családjaik költöztek. Ezen a villatelepen azonban - főként az általános (társadalmi, vagyoni) adottságok miatt - nem alakult ki nyomon követhető telepi, közösségi tudat. A polgári lét elsősorban individuális, s ezt tükrözte a villatelepen élők életfomiája. Az emberek tisztelettel és távolságot tartva érintkeztek egymással, holott többeket foglalkozási, munkahelyi és társadalmi kapcsolatok is összehoztak. A társasági életet, az összejöveteleket, szórakozási és sportolási alkalmakat nem a lakóhely kohéziója teremtette meg.

AJÁNLÓ

Összefoglalás

Mindhárom említett modell, a kislakásos telep, a kolónia és a villatelep, de különösen az első két lakóhelytípus mind az épített környezet, mind az életvitel és a mentalitás, mind pedig az életmód és az életminőség tekintetében különbözik a falutól éppúgy, mint a kisvárostól, a kerülettől éppúgy, mint a városrésztől. Mindhárom „telep" lakói területi alapon szerveződő közösségben éltek - ez talán csak részben igaz a villatelep lakóira -, amelyet inkább egy-egy társadalmi réteghez tartozó és hasonló foglalkozású emberek alkottak. A különféle telepek mint lakóhelyek keretei és alakítói voltak az ott élők életmódjának, meghatározói az életminőségnek.

A lakás önmagában elsőrendű szükséglet mindenki számára, de egyben fizikai kerete is különféle élettevékenységeknek, biológiaiaknak, társadalmiaknak, szimbolikusaknak. A korszerűen felszerelt és berendezett lakás iránti igény, a kényelem, a tisztaság, a higiénia fontosságának előtérbe kerülése, az otthonon belüli individuális elkülönülés igénye, a gyerekszoba térhódítása mind a lakással kapcsolatos, jellegzetesen a századforduló első évtizedeiben, a polgárság által megfogalmazott igények és elvárások. A lakáskultúra minőségi változását az urbanizáció különféle vívmányai, a csatornázás, a folyóvíz bevezetése, a vízöblítéses WC, a korszerű fürdőszoba, az elektromos világítás, a fűtőberendezések modernizálása, a háztartás gépesítése stb. idézték elő.

Mint a fentiekben láttuk, ezek a technikai „kellékek" mindhárom ismertetett telepen más és más mértékben és színvonalon voltak meg az egyes lakásokban, így különböző életminőségekről beszélhetünk az egyes telepek esetében, nagyjából az ismertetés sorrendjében.

Nem felejthetjük el azonban, hogy az említett telepek lakói számára az egyik alapvető életminőség-meghatározó, a lakás mint az anyagi lét egyik legfontosabb tényezője eleve adott volt! Természetesen ezt az „adottságot" tovább differenciálják az életkörülmények, a jövedelem nagysága stb., amelyhez további szubjektív tényezők, mint pl. egészség, jó közérzet, megelégedettség járulhatnak, mint az életminőség egészének meghatározói.

Ez utóbbi szubjektív tényezőket bizonyos mértékig meghatározta az a körülmény is, hogy az aktuális életviszonyok - esetünkben a telepi életforma és életmód - mennyiben feleltek meg a korábbi, megszokott és elfogadott, zömmel falusi értékrendnek és életmódnak. A telepen lakók többsége a tradicionális paraszti mentalitás, normarendszer, hagyománytisztelő viselkedés és magatartásminták, cselekvési és döntési stratégiák alapjáról kiindulva értékelte és fogadta el vagy utasította vissza az őt körülvevő környezet szellemi és tárgyi világát, a lakás- és tárgykultúrát, a nagyváros kínálta életmódmodelleket és mintákat.

Bizonyosra vehetjük, hogy az 1910-es években épült mindhárom telepen az életminőség más és más szinten fejeződött ki, s mást és mást jelentett. Azt viszont megállapíthatjuk, hogy a közösség életminősége magas volt a kislakásos telepen, s még magasabb a kolónián: az egyéni életminőség pedig a Bírák és ügyészek villatelepén volt a legmagasabb.

 

AJÁNLÓ