A Magyar Nemzeti Múzeum történeti múzeum, amelynek feladata a magyar nép és Magyarország történetére vonatkozó tárgyi emlékanyag gyűjtése, őrzése, továbbá a gyűjteményanyag tudományos feldolgozása és a közönségnek való bemutatása. E múzeum a harmadik volt Európában, amely megnyitott. A magyar intézményt csak a British Museum és a Louvre előzte meg.
Széchényi Ferenc gróf, az ország egyik
legtekintélyesebb főura 1802-ben könyv-, térkép- és éremgyűjteményét
felajánlotta „drága hazájának" és a „közhaszonnak". A következő években
ebből az adományból fejlődött ki – Habsburg József főherceg nádor és az
országgyűlés pártfogásával – a Magyar Nemzeti Múzeum. Székhelyét,
Magyarország talán legszebb klasszicista épületét 1837-ben Pollack
Mihály tervei alapján kezdték el építeni. 1846-ban már kiállításokat
rendeztek falai között, 1848. március 15-én pedig lépcsőjéről hirdette
ki a forradalmi ifjúság azokat a szabadságeszményeket, amelyeken
Magyarország állami élete máig alapszik.
A Magyar Nemzeti Múzeum feladata, hogy tudományos módszerekkel gyűjtse,
megőrizze és bemutassa a Kárpát-medence tájai és lakói továbbá a magyar
nemzet történetére vonatkozó emlékeket az őskortól napjainkig.
Az 109×70 méteres, téglalap alakú épületnek két belső udvara van,
párkánymagassága 24 méter, beépített alapterülete 7894 négyzetméter. A
főbejárat az athéni Erekhteion mintáját követi, nyolc korinthoszi
oszlopos portikuszát felül timpanon zárja. Középen Pannónia nőalakja
trónol, két kezében babérkoszorúval, melyet jobbról a tudomány és
művészet, balról a történelem és a hírnév megszemélyesítőjének nyújt át.
A jobb sarokban fekvő alak a Dunát, a bal sarokban fekvő a Drávát
szimbolizálja. A főlépcsőház falait és mennyezetét 1875 óta Lotz Károly
és Than Mór allegorikus freskói díszítik.
A Nemzeti Múzeum és környéke (kép: Google)
A gyűjtés időbeli kutatásai az emberi történelem
legkorábbi korszakaitól napjainkig terjednek. A múzeum mai
feladatkörének kialakulása közel kétszáz esztendős történelmi folyamat
következménye. A múzeum alapítása egybeesett a magyar történelem
jelentős korszak-váltásával, az újkori nemzeti öntudat kialakulásának és
a polgári szabadságeszmék elterjedésének időszakával.
1802-ben gróf Széchényi Ferenc, a művelt arisztokrata I. Ferenc
császárhoz fordult engedélyért, hogy Magyarországra vonatkozó gazdag
gyűjteményét a nemzetnek ajándékozhassa. Az uralkodó hozzájárulását
adta, így ezt a dátumot tekinthetjük a Magyar Nemzeti Múzeum alapítási
évének: az alapító levelet Széchényi 1802. november 25-én nyújtotta be a
bécsi magyar udvari kancelláriához, amit másnap királyi oklevél hagyta
jóvá és erősítette meg. Bár az új intézmény a dokumentumban változó
nevekkel szerepelt (Nemzeti Könyvtár, Országos Múzeum, Nemzeti Múzeum),
a kor fogalmai szerint Széchényi gróf a magyar nemzeti könyvtárat
alapította meg.
A gyűjtemény ekkor 11.884 nyomtatványt, 1156 kéziratot, 142 kötet
térképet és rézmetszetet, 2019 db aranyérmét, továbbá régiségeket,
valamint néhány képmást tartalmazott. Az adomány pénzben kifejezett
értéke 160.000 forint volt, amely abban az időben igen komoly összegnek
számított. Ezek a tárgyak képezték tehát a Nemzeti Múzeum első
gyűjteményét, amely Európa harmadik ilyen jellegű nemzeti intézménye
volt.
A múzeum eme gyűjteményeinek végleges elhelyezése viszont már régóta
húzódott. Ideiglenes megoldásként, 1803 és 1806 között a volt pálos rend
pesti épületét kapták meg erre a célra. A legelső bemutatót itt
tartották meg 1803. december 10-én.
A napóleoni háborúk következtében a legértékesebb részlegeket Temesvárra
menekítették, de nem sokkal ezután a katolikus egyház igényt tartott az
épületre, amelyben a központi papnevelést kívánták megszervezni, így
ismét költöztetni kellett a gyűjteményt. József nádor ekkor az
uralkodóhoz fordult a tarthatatlan helyzet megoldása végett, minek után
I. Ferenc engedélyezte, hogy a pálos kolostor szomszédságában fekvő
egyetem háromemeletes épületét birtokba vegyék.
Az uralkodót Magyarországon képviselő József nádor főherceg 1806-ban
Miller Jakab Ferdinándot - Széchényi gyűjteményeinek őrét - olyan
előterjesztés kidolgozásával bízta meg, amely szerint a könyvtárat
múzeummal bővítik ki. A javaslat azt indítványozta, hogy a könyvtárhoz
kapcsolódóan állítsanak fel olyan művelődési intézetet, amely feltárná a
nemzet anyagi kultúráját, a múzeum - a könyvek, kéziratok és grafikai
művek mellett - a haza régészeti és történeti emlékeit, természeti
produktumait és műipari alkotásait gyűjtené.
A tervezet nyomán megszületett 1807. évi XXIV. törvénycikk “a
magyar országos Széchényi-könyvtárról” a nemzet tulajdonába vette az
új intézményt, kimondva: Széchényi gróf “a magyar nemzet
használatára” átadott adományaival “egy fölállítandó nemzeti
muzeum alapjait dicséretes buzgósággal lerakta”. Az országgyűlés egyúttal közadakozásra
szólította fel a nemzetet. Az adományozások közül az egyik
legjelentősebb volt az alapító feleségének, Festetics Juliannának
értékes ásvány-gyűjteménye, mellyel megvetette a későbbi
Természettudományi Múzeum alapját. Az ajándékozások mellett a gyarapodás
másik forrása a vásárlás volt, így jutottak hozzá Jankovich Miklós tudós
és műgyűjtő gazdag gyűjteményéhez.
A diéta a következő évben az 1808. évi VIII. törvényben gondoskodott a
Magyar Nemzeti Múzeum felállításáról és a vármegyék megajánlásai révén
az ehhez szükséges pénzügyi alap biztosításáról.
1811-ben megpróbáltak betörni az épületbe, de a teremőrök
megakadályozták a lopást. Ez már nem az első ilyen kísérlet volt,
úgyhogy következménye is lett az esetnek: 1811. január 10-től állandó
katonai őrizetet kapott a múzeum. Az intézmény hajléka ekkor még a régi
egyetemi épületben volt.
Az intézmény első igazgatója 1812-ben Miller Jakab Ferdinánd lett,
ekkoriban alakult ki a meglévő könyvtár után a természettár, majd a
régiségtár.
Azonban amint az a későbbiekben kiderült, az egyetemi helyszín nem volt
megfelelő, ugyanis a termekben zsúfoltság alakult ki és a fagerendás
szerkezet állandó túlterheltségnek volt kitéve. A tetőszerkezet sem volt
biztonságos, egyrészt beázott, másrészt tűzveszély is fennállt. A
legjobb megoldás egy új épület emelése lett volna, de erre a háborús
viszonyok miatt nem lehetett vállalkozni, így József nádor azonnal
megragadta az alkalmat, amikor Batthyány Antal eladásra kínálta az
akkori ún. Országúton (ma Múzeum körút), a Kecskeméti kapuval átellenben
található, nagy kerttel körülvett egyemeletes villáját.
A "Széna- és sertéskereskedők tere" (ma Kálvin tér) környéke 1810-ben
A török kiűzése után a mai Józsefváros beépítésére sokat kellett várni. Az első építményeket a XVIII. század közepén kezdték emelni, ekkor nyitották meg a mai Múzeum és a Bródy Sándor utcát is (lásd: Palotanegyed). Az így kialakult telken több ház is állt, ezek egyikét a kalocsai érsek, Klobusiczky Ferenc építtette valamikor 1751-1760 között.
A Batthyány-villa és -kert alaprajza
Ezt a villát
vásárolta meg Batthyány József esztergomi érsek (1776-1799), aki több
ízben fényes ünnepséget rendezett itt. A nagy műveltségű egyházfő
nevéhez számos épület (kalocsai székesegyház, pozsonyi prímási palota)
és gyűjtemény köthető. Ő kezdte el a pesti
Városliget kialakítását is.
Ugyanakkor az Országúton túli terület külvárosi jellege is megmaradt.
Erre utal a mai Kálvin térnél álló, a két pisztolyhoz címzett
vendégfogadó a maga "gyanús elemeivel együtt".
Az alaprajzon is látható épület utca felé néző frontja 76 méter, a kertre
néző két oldalszárnya 47-48 méter volt. Ez elengendőnek tűnt a régészeti
és természeti tár, a könyvtár és a személyzet elhelyezésére. A villa
állapota sok kívánnivalót hagyott maga után, ami komoly és elhúzódó
felújítási munkákhoz vezetett.
A nagyjából a mai Múzeumkertet magában foglaló terület (fenti térképen a
27-es számmal jelölt utca fölötti rész) 1813. október 28-án került a
múzeum tulajdonába. A vételár 220 ezer forint volt. Az összeg
kifizetésére felhasználták azt a pénzt, amely a Hatvani utcában, a
ferencesek temploma mögött álló telek eladásából származott (amely
területet még Grassalkovich Antal herceg adományozta a Nemzeti
Múzeumnak).
A Batthyány családtól megvásárolt és 5 holdnyi kerttel körülvett villát
tehát berendezték múzeumnak. Az első feladatok közé a biztonság
megoldása tartozott, mivel rendszeresen fordultak elő lopások. Ennek
érdekében meg kellett erősíteni az udvar felé eső ajtót és az ablakokra
rácsokat szereltek fel. A tető új szerkezetet és cserepeket kapott, a
termekben több kályhát is felállítottak. Gyakran volt szükség üveges
munkájára is. Lassan kerülhetett sor a helyiségek bebútorozására, mivel
megfelelő szekrényeket kellett csináltatni, ami nagy költségekkel járt.
A múzeumtelken az őrködő katonaság számára kialakítottak egy őrházat is
(amelyet 1823-ban bővíteni kellett).
Miller Jakab Ferdinánd, a Magyar Nemzeti Múzeum első igazgatója sorra
küldte a további mesteremberek - kőművesek, lakatosok, kéményseprők,
kútfúrók - számláit a nádornak kifizetés végett. További problémát
jelentett a telkeken álló egyéb épületek rendezetlen tulajdonviszonya:
volt itt ugyanis egy istálló, majd ennek lebontása után egy lovardát
létesítettek. A Múzeum több levélben kérte megszüntetését, de a végső
döntés sokáig elhúzódott. Megoldhatatlan problémát jelentett a "körút"
porral és szeméttel való szennyezettsége is, amely miatt számos felirat
született a tisztítás ügyében.
Az 1835/36. évi országgyűlés elfogadta József nádor javaslatát egy új, a
régi villa mögött álló múzeumépület felépítésére. A tervezéssel Pollack
Mihályt bízták meg.
A nemzeti öntudat szempontjából korszakos jelentőségű esemény, hogy az
1832-36-os országgyűlés félmillió forintot szavazott meg a múzeum új,
önálló épületének felállítására. A parlament pénzügyi támogatása mellett
itt is figyelemre méltó a segítők és adományozók szerepe: például a
fentebb már említett Grassalkovich Antal herceg telekadománya.
A terepmunkákat is feltüntető térkép 1836-ból
A tereprendezési munkálatokat már abban az évben,
1836-ban megkezdték, majd ezen év második felében megindult az
építőanyag beszerzése is. Az eredeti elképzelés az volt, hogy amíg a
falak nem állnak, addig a gyűjtemények a villában maradnak.
Az
1838-as árvíz azonban keresztülhúzta a számításokat: a
Batthyány-villa sorsa a nevezetes árvíz során pecsételődött meg, amikor
a hömpölygő jeges ár oly mértékben rongálta meg az épületet, hogy a
gyűjteményeket ki kellett költöztetni. A földszinten elhelyezett
könyvtári állományt sikerült ugyan megmenteni, de a falakat annyira
alámosta a víz, hogy a villa bármelyik pillanatban összedőlhetett.
A nagy árvíz idején az őrkatonaság is segített a gyűjtemények
mentésében. A gyűjteményeket ekkor az Üllői úton már álló
Ludoviceumba
szállították át. A régi Batthyány-villa kiürítését 1838. november 4-én
fejezték be, s csupán néhány nehezen megmozdítható kőemlék maradt a
helyén. Ezek elvitele után felszámolták a megroggyant épületet és a
lebontásból származó építőanyagot eladták.
Az új múzeumépület tervezésével Pollack Mihályt bízták meg, a
magyarországi klasszicista építészet jelentős alakját, aki addigra már
komoly hírnevet szerzett több impozáns épület tervezésével. Az építkezés
1837-1847-ig tartott. A múzeum 109 x 70 méteres téglalap alakú teret
foglal el, két belső udvarral. Párkány magassága a felszíntől mérve 24
méter, beépített alapterülete 7894 m2, köbtartalma pedig 157.600 m3. A
nyolcoszlopos, római stílusú porticus 34,7 méter széles és 27,3 méterrel lép
ki a homlokfal elé.
A Nemzeti Múzeum 1847-ben (kép: Franz Weiss)
Az újonnan épült Nemzeti Múzeum körüli kert
fokozatosan alakult ki, melynek a szomszédos utcák felőli elhatárolása
egyre inkább inkább indokolttá vált, mivel azidőtájt a város szélén
feküdt és a Széna téren (a mai
Kálvin téren) és az Ország úton tartott
hetivásárokról a felhajtott marhák nemcsak a Múzeum közvetlen
környezetébe, hanem épületébe is be-betévedtek. A közelben található
"Két pisztoly" fogadó különösen kétes hírnévnek örvendett. Ezért is
övezték a területet 1847-ben elől vaskerítéssel, a fennmaradó részen
pedig deszkapalánkkal (Pollack Mihály kerítéstervében, amelyet a nádor
felkérésére készített, a főhomlokzaton kívül téglafallal övezték volna),
mely, nem kis visszatetszést okozva, még sokáig helyén maradt.
1847-ben egy kis ideiglenes őrházat is építettek a múzeumi őrségnek a
Sándor (ma Bródy Sándor) utca felől. Az igazgató, Kubinyi Ágoston ekkor
új rendszabályt hozott:
1. - Hogy az őrházat tisztán és rendbe tartsák, melyet minden nap meg
fog a kapus vizsgálni.
2. - Szükségöket az idegenek és lakók szemek láttára, minden botrány
kikerülése tekintetéből, a’ nekik szánt árnyékszékekbe végezzék.
3. - Fát az őr-szobában és folyóson ne hasgassanak.
4. - Este setétbe az őrálló katonák senkit a kabinetekbe, vagy padlásra
be ne eresszenek.
5. - A külső udvaron álló strázsák ne engedjék, hogy az idegenek
szükségöket az épület körül végezzék, s ehhez valami rossz szándékból,
talán fal bepiszkolás, vagy rontás, vagy épen ablakoni betörés végett,
közelítsenek.
6. - Rossz személyeket s idegen, kivált gyanús embereket, az őrházba be
ne eresszenek, s magokat illendően és csendesen tartsák.”
E házirendet magyar, német és olasz nyelven kifüggesztették az őrszobán.
Kossuth Lajos Kortesmenete 1847-ben
Kossuth nagy szerepet játszott abban, hogy 1847-ben megalakult az Ellenzéki Párt, melynek programját lényegében ő fogalmazta meg. Az 1847-48-as országgyűlésen, egy éles választási küzdelem után már Pest megye követeként vett részt. Az alsótáblán ő vezette az ellenzéket. Cikkeivel, szónoklataival, személyes beszélgetésekkel a nemesség elé tárta: az udvar megosztó politikájával szemben csak az addigi reformok összekapcsolásával, és egyszerre történő megvalósításával érhető el eredmény. Kossuth ugyanis, nem utolsósorban az 1846. évi galíciai felkelés tanulságai nyomán (a lengyel nemesek felkelését a fellázított ukrán parasztokkal verette le a bécsi udvar) rádöbbent: azonnali, érdemi előrelépés szükséges a jobbágykérdésben. Az örökváltság egyszerre történő megvalósítása viszont csak akkor lehetséges, ha az állam a kárpótlást magára vállalja. Az állam pedig csak akkor bírja ennek költségeit pénzügyileg, ha bevezetik a közteherviselést. A közteherviselés csak akkor elfogadható, ha Magyarország pénzügyi önállósága biztosított, az államjövedelmek nem folynak ki Bécsbe. Alkotmányos reformra (kormányfelelősségre) is szükség lesz tehát. Az azonnali örökváltság - állami kárpótlás - közadózás - pénzügyi önállóság - alkotmányos reform olyan egyszerre megvalósítandó programláncolatot alkot, amelyet még az 1847 végén kezdődő országgyűlésnek meg kell valósítania. A program készen állott. 1848 forradalma pedig lehetővé tette az érdemi áttörést. Az első felelős magyar országgyűlés alakulását megelőző 1848-as választásokon Pest szabad királyi város belvárosi kerületében indult, amit meg is nyert. (Forrás: Wikipédia) |
Az épület belső kiképzése a klasszicista stílusnak
megfelelő. A főlépcső falait és mennyezetét 1875 óta Lotz Károly és Than
Mór allegorikus freskói díszítik. A múzeum jelentős szerepet játszott az
1848-49-es forradalom és szabadságharc időszakában.
1848. március 15-én a homlokzat előtti téren játszódott le az a
tömeggyűlés, amely a forradalom legfőbb kezdő eseménye volt, s ekkor a
hagyomány szerint itt, a lépcsőn szavalta el Petőfi Sándor a Nemzeti
Dalt.
Ettől az időszaktól kezdve a Nemzeti Múzeum épülete a magyarság számára
nem csupán a legfontosabb nemzeti gyűjtemény befogadóhelye, hanem az
emberi és nemzeti szabadság, a társadalmi progresszió jelképe is. Ezt a
jelképiséget fejezi ki, hogy nemzeti ünnepünkön a megemlékezést évről
évre a múzeum előtt tartjuk. A múzeum környékének esztétikus
kialakítására megtervezték a múzeumkertet, és koncerteket rendeztek,
hogy a szükséges anyagiakat összegyűjtsék. E koncertek előadóművészei
között szerepelt Liszt Ferenc és Erkel Ferenc is.
Petőfi Sándor a múzeum lépcsőjén szavalja a Nemzeti Dalt, 1848. március 15-én
1848. március 15. a pesti forradalom és egyszersmind
Petőfi napja. "Ezt a napot Petőfi napjának nevezze a magyar nép; mert
ezt a napot ő állítá meg az égen, hogy alatta végigküzdhesse a nemzet
hosszúra nyúlt harcát szabadsága ellenségeivel" - emlékezett Jókai. Az
eredetileg 19-ére tervezett nemzetgyűlést a bécsi forradalom hírére
hozták előre március 15-ére.
Petőfi szerepe, költeményének hatása ismétlődött március 16-án is, és a
Nemzeti dalt, mintegy a magyar Marseillaise-t rövid idő alatt százezrek
ismerték meg. Háromszor fordították németre, majd franciára, hat
dallamot is szereztek rá azon melegében, és Petőfi a népszerűség oly
magas pontján állt, hogy a pozsonyi országgyűlésen is némi megdöbbenést
okozott.
És ahogy minden történelmi sorsfordulóhoz, úgy az 1848-as forradalomhoz
és szabadságharchoz is számos legenda kötődik, közülük az egyik a Magyar
Nemzeti Múzeum lépcsőjéhez-párkányához.
Több mint száz éve hirdeti egy emléktábla a Nemzeti Múzeum lépcsőzete bal
mellvédjének falában, hogy Petőfi Sándor 1848. március 15-én "e helyről szavalta
el" a Nemzeti dalt. A Nemzeti dal múzeumkerti hagyománya szinte egyidős a
forradalommal, az aznapi valós történésekkel. Bár tévedésen alapul,
elmondhatjuk, hogy az idő folyamán szép és nemes hagyománnyá vált.
A korabeli újságok híradásaiból tudjuk, hogy az emléktábla-állítás 1898-ban, az
50. évfordulón merült fel. Az emléktábla költségeinek fedezésére a
Bölcsészhallgatók Segélyező Egyesülete indított gyűjtést. Az adományok azonban
lassan csordogálhattak, mert az aranyozott betűkkel kivésett márványtábla
ünnepélyes leleplezésére csak 1900. március 15-én kerülhetett sor. Az emléktábla
ötlete Beöthy Zsolt irodalomtörténész, akadémikus, egyetemi tanártól származott,
valószínűleg ő fogalmazta annak szövegét is.
A Petőfi-emléktábla avatásakor Ónody Jenő joghallgató szavalta el a megjelölt
mellvédről a Nemzeti Dalt, majd Vörös Béla bölcsészhallgató mondott ünnepi
beszédet. Ezt követően került sor az emléktábla leleplezésére. A Budapesti
Hírlap tudósítása szerint: "A tábla láttára percekig tartó éljenzés hangzott
föl". A tetszésnyilvánítás után Hanzséros Bálint szavalta el erre az
alkalomra írt ódáját.
Ez az emléktábla is jól tükrözi a korabeli köztudatot, amelyet akkor nem cáfolt
meg a történetírás sem. A történettudomány 1848-ról szóló szakmunkáin kívül a
népszerű kalendáriumok és a különböző napilapok március tizenötödikei számai is
erősítették a közvéleményben már meglévő tévhitet. Ez aztán olyannyira
meggyökeresedett, hogy tulajdonképpen mind a mai napig tartja magát, noha évek
óta minden ünnepi közvetítés kapcsán elhangzik a médiában, hogy Petőfi a Nemzeti
Múzeum előtt nem szavalta el a Nemzeti dalt.
A Nemzeti dalt a költő két nappal a forradalom előtt
írta - eredetileg a tervbe vett József-napi népgyűlésre. A forradalom
versét a Landerer-Heckenast nyomdában nyomtatták ki (a Szép utca és a
Kossuth Lajos utca sarkán ma is álló épületben) a Tizenkét ponttal
együtt, mégpedig úgy, hogy Petőfi emlékezetből vetette papírra az egyes
versszakokat, mivel a költemény eredeti kéziratát otthon felejtette. A "magyar
sajtónak censura által meg nem fertőztetett ágyából az első törvényes
testvérpárt" (Kléh István) fél tizenkettőkor kezdték nyomtatni és
ahogy elkészültek, már szét is osztották az akkorra már szép számmal
megjelent pesti polgárok között.
A Tizenkét pontot német nyelven is kinyomtatták a pesti német ajkú
polgárság számára. A Nemzeti dal először 1848. március 18-án jelent meg
német nyelven, Zerffi Gusztáv fordításában, a Pesten kiadott Spiegelben.
Egy óra tájban a forradalom "szervezői" kihirdették, hogy délután 3
órakor a Nemzeti Múzeum udvarán folytatódik a népgyűlés és ott osztják
szét majd az addig elkészülő nyomtatványokat. Ezeket egyébként
kiragasztották az utcasarkokra is, sokan így olvasták először.
A délutáni, múzeum előtti népgyűléssel kapcsolatosan Petőfi a
következőket jegyezte naplójába: "A szakadó eső dacára mintegy
tízezer ember gyűlt a múzeum elé. A szabad téren, szabad ég alatt vész
előtt zúgó tengernek látszék felülről a sokaság".
Petőfi tehát felülről, a múzeumlépcsőről, illetve a lépcső
oldalpárkányáról látta az egybegyűlteket és egy rövid beszédet biztosan
mondott. Ennek a népgyűlésnek több szónoka is volt: Petőfi mellett
Vasvári Pál és Irinyi József.
A Petőfi beszédről van egykorú forrás, de hogy a költő elszavalta-e a
Nemzeti dalt a múzeum előtt nem tudjuk a választ. Sem naplója, sem a
márciusi ifjak visszaemlékezései alapján nem adatolható, de az 1848
márciusában megjelenő és a nagy nap eseményeiről szóló hírlapi
beszámolókban sem olvashatunk erről. Pedig az egykorú tudósítások minden
egyes helyen megemlítik, hogy Petőfi március idusán hol szavalta el
híres költeményét. Ezekből biztosan kiderül, hogy elszavalta a Pilvax
kávéházban, majd az orvostanhallgatók és harmadszor a joghallgatók előtt
is. Este a Nemzeti Színházban Egressy Gábor adta elő a verset.
A múzeum udvarán tartott népgyűlésen tehát Petőfi Sándor nem szavalt,
hanem csak egy rövid buzdító beszédet tartott, lehetséges, hogy a
jelenlevők közül számosan emiatt gondolhatták (messzebb állva, nem
hallva őt), hogy a Talpra magyart szavalja. Egy ilyen szemtanú volt gróf
Zichy Jenő, aki 14 évesen egy, a múzeummal szemközti házból látta
Petőfit "szavalni". Zichy 68 évesen, 1904-ben emlékezett vissza, amikor
már az utókor emlékezetébe élesen bevésődött a múzeum mellvédjén szavaló
Petőfi alakja: "Gyermek voltam, de ma is úgy hallom, fülembe cseng,
hogy ébredj magyar".
Zichy láthatta Petőfit, de hallani, legalábbis tisztán aligha hallhatta
őt (hangosítás hiányában). Mindenesetre az "ébredj magyar" felszólítás
eljuthatott a szemközti házból figyelő Zichy füléig, igaz ilyen
felszólítás a Nemzeti dalban nem szerepel (Petőfi beszédében azonban
szerepelhetett). A tévedés, illetve a hagyomány születéséhez mégis a
leginkább talán az a grafikai ábrázolás járulhatott hozzá, amely a Vahot
Imre szerkesztette Pesti Divatlap 1848. április 22-i számának
mellékletében szerepelt. A melléklet a Kálózdi János által megzenésített
Nemzeti dal kottáját tartalmazta, a kotta címlapján az oldalpárkányon
szavaló (beszédet mondó) Petőfi ábrázolásával (Ez az ábrázolás aztán
másolatokban és különböző variációkban terjedt el).
Mi történt akkor valójában 1848. március 15-én a Nemzeti Múzeum előtti
tágas téren? Először is kiosztották az időközben kinyomtatott Tizenkét
pont és Nemzeti dal példányait, amelyre Birányi Ákos, az egyik "márciusi
ifjú" így emlékszik vissza: "...a nyomtatvány-kiosztók ezeket előbb
egyenkint adogatni kezdték, de csakhamar ostromolt várkint rohantatván
meg, csomókint magasra feldobták, s úgy szórták a nép közé. Ezer kéz
viaskodott a légben utánok, és százat meg százat összetéptek, csakhogy
még rongyait is szerencsések lehessenek birni...".
A Nemzeti dal egyik nyomtatott példányát maga Petőfi adta át
ünnepélyesen Kubinyi Ágoston múzeumigazgatónak, amelyre saját kezűleg a
következőket írta: "Az 1848diki marczius 15kén kivívott
sajtószabadság után legeslegelőször nyomtatott példány, s így a magyar
szabadság első lélekzete" (e példányt ma is őrzi az Országos
Széchényi Könyvtár). Petőfi, Vasvári és Irinyi említett beszédein kívül
még egy említésre méltó esemény történt: a népgyűlés elhatározta, hogy a
pesti Városháza elé vonul és képviselői útján a Tizenkét pont
elfogadását követeli a tanácsnokoktól. Közfelkiáltással a küldöttség
tagjává választották Jókain, Irinyin, Vasvárin, Irányin és Egressyn
kívül természetesen Petőfit is.
1848. március 21-én Kubinyi Ágoston igazgató István nádorhoz fordult,
hogy "a Museum homloképülete két szegletére állitandó ugyanannyi
őrbutykának készittetése cs. k. Fenséged magas jóváhagyása mellett
minélelőb eszközöltessék, minthogy azok az épület körül járandó öröknek
zivataros idők alatt menedékhelyül szolgálandnak".
Miután a nádor jóváhagyta az őrbódék tervét, azokat 1848 tavaszán fel is
állították a múzeum sarkaihoz. A készítők, Feszl Ferenc ács és Fischer
Frigyes festő májusban meg is kapták értük a 40 és 12 forintos
fizetséget.
Új őrbódék Hauszmann 1872-es festményén (részlet)
1848. március 16-tól a múzeum főkapuit a Nemzetőrség
őrizte. A Nemzetőrség ekkor toborzó- és gyakorlóhelyként használta a
múzeum kertjét. Ekkor a múzeum dísztermében ülésezett az 1848-as
népképviseleti országgyűlés felsőháza, s később, az Országház
megépültéig a felsőház.
1849. január elején, amikor a császári csapatok megszállták Pestet és
Budát, a múzeumi őrbódékat átfestették sárgára, s a magyar címer is
lekerült róluk.
Az igazgató már a megszállás első napjaiban azonnal felkereste Alfred
Windischgrätz herceget, a császári sereg főparancsnokát és sikerült
menlevelet szereznie a Nemzeti Múzeum számára, hogy a gyűjteményeket
megóvja a katonaság esetleges rablásától, de a biztonság kedvéért a
legértékesebb múzeumi tárgyakat elfalazták az épület pincéjében.
Windischgrätz horvát katonákat is küldött a múzeum biztosítására, de ők
nem sokáig maradtak, s 1849 februárjától egy-egy rövid időszaktól
eltekintve nem őrizte senki a múzeumépületet.
A szabadságharc leverése után újra katonák vették őrizetük alá a
múzeumot.
1854 elején állt be változás, amikor is felsőbb rendeletre visszahívták
a katonaságot a Múzeumból és ettől kezdve polgári éjjeli őröket
alkalmazott az intézmény.
1856-tól nagy változást jelentett, hogy ettől kezdve a múzeum
hadastyánokat, azaz veterán honvédeket alkalmazhatott a kert és a
kiállítások nappali őrzésére. Ettől kezdve voltak tehát a múzeumban
teremőrök és parkőrök. Az őrbódék a fényképek tanúsága szerint még
1888-ban is a helyükön álltak.
A lóvasút indulása Újpest felé 1866. augusztus 1-én, a Nemzeti Múzeum
elött
A Nemzeti Múzeum az 1880-as években (Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és
képben című könyvből)
(kép: Digitális Képarchívum)
1883 májusában leplezték le a körút felé néző oldalon
Stróbl Alajos alkotását, Arany János ülőszobrát, és 1890-ben került sor
Petőfi Sándor emléktáblájának elhelyezésére a lépcső jobb oldali
mellvédfalán.
A múlt század második felében olyan kiváló régészek és tudósok fejtették
ki e falak közt alkotótevékenységüket, mint Kubinyi Ágoston, Rómer
Flóris, Hampel József és Pulszky Ferenc, aki 1869-tol a múzeum igazgatói
tisztét is betöltötte. A dinamikusan fejlődő gyűjtemények már ekkor
kinőtték az intézmény falait. Emellett a nemzetközi muzeológia fejlődése
is a szakosodás, a szakmúzeumok kialakítása irányába mutatott. Így vált
önálló intézménnyé - a nemzeti múzeumi gyűjtemény egy részének
leválásával - 1872-ben az Iparművészeti Múzeum, 1896-ban pedig, a képtár
egy részéből, a Szépművészeti Múzeum.
Az idők folyamán nemcsak az újságírók és a képviselők keresték fel
előszeretettel a Múzeum-kertet, hanem valóságos gyermeksereg is. Egy
1884-es leírás ilyen képet fest a kertről:
"(…) mikor tavasz jöttén első rügye fakad az orgonabokornak,
benépesül a Múzeum udvara is, melynek épp úgy megvan a maga rendes
társasága, mint a Széchenyi térnek, vagy a József téri szerény
sétahelynek. Míg a Széchenyi téren aszkóros, fonnyadt ábrázatú,
fénytelen szemű betegek ülnek hallgató kesergés közt a Buchwald-féle
padokon, addig a Múzeumkertben (mégis csak jobban esik, ha kertnek
nevezem) hangos vidámsággal üde arcú gyermeksereg üt lármás tanyát. (…)
A Múzeum hatalmas épülete mögött, ahova melegebben tűz délfelé a tavaszi
napsugár, odagyűl a játszó sereg. (...) A kert fala mentén hosszú
padon ülnek a bonne-ok. Sebesen motollálják ujjaik közt a kötőtűt, de
még sebesebben pergetik a nyelvöket, hazai genfi dialektus mellett
társalogva egymással, miközben gondosan vigyáznak, hogy kár ne essék az
apróságban"
A Múzeum-kertben tehát napszaktól függően a fővárosi, mindenekelőtt a
pesti lakosság széles spektruma jelenik meg, de a környék
mágnásnegyedében élő gyermekektől eltekintve csak a középosztálytól
lefelé.
1890. május 30-án így ír Pulszky Ferenc igazgató Szalay Imrének, aki
ekkor vallás- és közoktatásügyi minisztérium múzeumi ügyekért is felelős
tanácsosa címen a múzeum fenntartója volt: "Nagyon kérnélek
intézkednél az épitésztöknél, hogy az ör számára a kapu mellett a
rácsnál a rég elhatározott házikó tervét készitse el, mert addig a
skandolózus fa köpenyeget nem távolithatom el, melybe esös idöbe az ör
éjjel behúzódik, nappal pedig a gyerekek tele pisálják. Igazi botrány,
de addig míg a házikó el nem készül nem segithetek rajta...”
Az őrház a levél ellenére sem készült el, mert arra még mintegy hét évet
kellett várni. Ekkor már az említett Szalay volt az igazgató, akit 1894.
december 26-án neveztek ki a múzeum élére.
1897-ben épültek a Múzeum körúti nagy kerti bejárati kapuk mellett álló
őrházikók, melyeket ifjabb Wagner János tervezett. Ezekben a pici, 1,95
m2-es belső területű házikókban katonák látták el a szolgálatot. Az
épületek anyaga sóskúti mészkő volt, amelyre neoklasszicista nyeregtető
került, sarkaira pedig dór falpillérek kerültek, északi és déli
homlokzatukat egy-egy timpanon zárja. A munkálatokat ezen év március hó
végén fejezték be.
A Kálvin tér és a Nemzeti Múzeum 1885-ben (kép: Molnár József)
A XIX. század második felében olyan kiváló tudósok fejtették ki e falak között tevékenységüket, mint Kubinyi Ágoston, Rómer Flóris, Hampel József és Pulszky Ferenc. A dinamikusan fejlődő gyűjtemények már ekkor kinőtték az intézmény falait. Emellett a nemzetközi muzeológia fejlődése is a szakosodás, a szakmúzeumok kialakítása irányába mutatott. Így vált önálló intézménnyé - a nemzeti múzeumi gyűjtemény egy részének leválásával - 1872-ben az Iparművészeti Múzeum, 1896-ban pedig - a képtár egy részéből - a Szépművészeti Múzeum.
A timpanon szobordíszei Raffael Monti milánói szobrász alkotása: középen Pannónia nőalakja trónol, kezében egy-egy babérkoszorúval, melyet jobbról a tudomány és művészet, balról a történelem és a hírnév megszemélyesítőjének nyújt át. A jobb sarokban lévő alak a Dunát, a bal sarokban lévő a Drávát szimbolizálja.
Arany János szobra a múzeum előtti parkban (kép: Varga Máté)
A múzeum timpanonjának egy részlete Arany János
szobra mögött (kép: Varga Máté)
1926-27-ben került sor az épület teljes felújítására. Lechner Ödön
tervei alapján pedig sikerült az épületen belül a tetőtérben új
helyiségeket nyerni, így a raktározási gondok némileg enyhültek.
A második világháború hatalmas károkat okozott. 1948-ra állították
helyre az épületet. Az 1949-es múzeumi törvény kimondta a Néprajzi és a
Természettudományi Múzeum különválását és a Széchényi Könyvtár
önállósodását. Az 1960-as években néhány kiemelkedő történelmi
épületegyüttes a Nemzeti Múzeum szakmai irányítása alá került, mint az
intézmény vidéki filiáléja, ezzel mintegy országos jelentőségüket
hangsúlyozva: a visegrádi Mátyás Király Múzeum, a sárospataki Rákóczi
Múzeum és a monoki Kossuth Múzeum, 1985-től pedig az esztergomi
Vármúzeum.
Az őrházak: |
1969. január 20-án egy óra után néhány perccel a Nemzeti Múzeum kertjében Bauer Sándor (1952–1969) autószerelő-tanuló elővette a táskájába rejtett benzines palackot, lelocsolta, majd felgyújtotta magát. Miközben teste lángolt, két kis nemzeti színű zászlót lobogtatott. A Múzeumkertben hamarosan többszáz ember gyűlt össze, az ott-tartózkodók közül egy orvostanhallgató, Bihari Sándor próbálta megmenteni az életét. Mikor a szemtanúk kérdőre vonták, hogy miért tette, azt válaszolta, hogy hazaszeretetből, tiltakozásból az orosz megszállók ellen, illetve Jan Palachra is hivatkozott: "a cseh testvér is megtette".
Bauer Sándort a testfelületének 15%-ára kiterjedő
másod- és harmadfokú égési sérülésekkel szállították be a Központi
Honvéd Kórház égési osztályára. A kórtermet rendőrök őrizték és csak
szüleinek és nagybátyjának engedték meg hogy látogassák. Kihallgatása
naponta több órán keresztül folyt, a rendőrség elkobozta szüleinek és
barátainak írt búcsúlevelét.
A sajtó a következőket írta az esetről: "Bauer Sándor 17 éves
budapesti ipari tanuló, aki már 1967-ben, 15 éves korában sikertelen
öngyilkosságot kísérelt meg, hétfőn a Nemzeti Múzeum kertjében ruháját
leöntötte benzinnel, majd meggyújtotta, ily módon öngyilkosságot
kísérelt meg. Súlyos égési sebekkel szállították kórházba, állapota
válságos".
Bauer Sándor életét nem tudták megmenteni, január 23-án, az angyalföldi
Honvéd Kórházban elhunyt.
A Szent Korona 1978. évi múzeumi
elhelyezése idején nagyban növelték az épületnek és környékének
a védelmét. A múzeum biztonságát ettől fogva éveken át a rendőrség
állandó jelenléte is szavatolta: az URH-s rendőrautó és a kutyás rendőr
mindennapi látvány volt a Múzeumkertben. Ekkor zárták végleg be a Múzeum
utcai kaput (amit 2000-ben el is bontottak) és a két Pollack Mihály tér
felé nyíló kerti kaput is.
2005. augusztusában látott napvilágot a Magyar Nemzeti Múzeum épülete
alatt húzódó pincerendszer híre. A feltárást vezető régész, Buzás
Gergely szerint annak a majorsági épületnek a maradványaira bukkantak
rá, amelyet 1810 után vásárolt meg a nem sokkal korábban megalakult
Nemzeti Múzeum Batthyány Antal Józseftől.
Ahhoz, hogy az Magyar Nemzeti Múzeum meg tudjon felelni a
látogatóközönség XXI. századi igényeinek, szükségessé vált a 200 évvel
ezelőtti látogatószámra tervezett víz- és csatornahálózat megújítása. Ez
érintette az Múzeum főlépcsője előtt 2004-ben előkerült Batthyány-villa
pincéjét is. Az Arany János szobor északi oldalán található, a Múzeum
körút alá kifutó félköríves dongaboltozatú pince 5 m széles és 31 m
hosszú, a Múzeum körút felőli része elfalazott. A pince boltozatát a mai
felszíntől mérve 100 cm mélyen egy sor tégla alkotja, szerencsére kiváló
állapotban maradt meg. A Batthyány Lajos által a XVIII. század első
felében emelt palotát/villát, fia Batthyány Tivadar 1767-ben építette
át.
A múzeum vezetése a pince megtartása mellett foglalt állást, s bár
anyagi források híján bemutatásra/látogathatóvá tételére jelen felújítás
során nem kerül sor, a jövőben, a pince állagmegóvásával nyitva áll ez a
lehetőség is.
A pince környezetében és betöltésében talált XVIII-XIX. századi leletek,
díszkerámiák és konyhai kerámiák hulladékának egy része valószínűleg
magának a Batthyány-villának a konyhájából származhat. A későbbi,
XIX-XX. századra keltezhető darabok pedig a 2. világháborúig a múzeum
földszintjén működő szolgálati lakások használati tárgyai lehetnek.
Jellegzetesebb darabok: konyhai kerámia, mázas fazekak/lábasok, alt-Wien
étkészlet darabjai, ásványvizes palackok töredékei, tintásüvegek. Egyik
legszebb leletünk egy XVIII. századi jó minőségű, barokkos, aranyozással
díszített balerinát ábrázoló porcelánfigura töredéke.
2013. október 19-én a Nemzeti Múzeum bepillantást engedett olyan
helyekre is, amelyek eddig elzárva voltak a látogatók elől. Mindent a
sétán résztvevők sem láthattak, de különleges helyszínekre nyerhettek
bepillantást. A séta a biztonsági szobából indult, ahol megismerhetővé
vált a múzeum biztonsági rendszere: a félkörívben elhelyezett monitorfal
előtt biztonsági emberek pásztázták a kiállító helyiségeket. Innen a
pincébe vezetett a séta, amelynek falain több ezer éves római köveket
tárolnak. A részvevők bepillantást nyerhettek a restaurátori szobába,
ahol a tárgyak helyrehozatalát, a csomagolási, tárolási, jegyzetelési
munkálatok folyamatait figyelhették meg. Ezután következett az
éremraktár: itt őrzik például Szent-Györgyi Albert Nobel-díját is. A
díjat Szent-Györgyi annak idején eladta, hogy az árából a Téli háború
finn szenvedőit segíthesse, amit aztán egy finn gyáros az új
tulajdonosától megvásárolt és a Nemzeti Múzeumnak adományozta. A raktár
gyűjteménye jelenleg 350 ezer darabos; ez 1802-ben, a múzeum
megnyitásakor csupán 2500 volt. A séta közben kiderült, hogy amit a
látogatók a múzeumban láthatnak, a teljes gyűjteménynek csupán a 6%-a.
2019. október 17-én emléktáblát avattak a Nemzeti Múzeum kertjében H. H.
Bandholtz tábornok tiszteletére, ahol köszöntőt mondott David B.
Cornstein, az USA magyarországi nagykövete, Dr. Pacsay-Tomassich Orsolya
államtitkár, valamint Varga Benedek, a Magyar Nemzeti Múzeum
főigazgatója.
Bandholtz tábornok tiszteletére elhelyezett emléktábla avatóünnepsége
a Múzeumkertben 2019. október 17-én(Kép: MTI / Máthé Zoltán)
A Tanácsköztársaság bukása után, 1919-ben az ország
nagy részét, így Budapestet is román csapatok szállták meg a győztes
nagyhatalmak jóváhagyása nélkül. A nagyhatalmak a román hadsereg
ellenőrzése és a nemzetközi hadijog betartatása érdekében egy nemzetközi
bizottságot küldtek, amely amerikai, francia, angol és olasz tagokból
állt. Ennek a tagja volt az amerikai Harry Hill Bandholtz tábornok is.
A román hadvezetés úgy döntött, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum
közgyűjteményéből elvisznek mindent, ami Erdélyhez köthető. A román
csapatok 1919. október 5-én körbevették a múzeumot és a tárgyak
elszállításához 14 teherautót állítottak.
Bandholtz tábornok egy amerikai ezredessel a múzeumhoz ment és személyes
fellépésével megakadályozta, hogy kipakolják a Nemzeti Múzeumot. A
főbejáratra egy közleményt helyezett el és azt lepecsételte, ezután
magával vitte a múzeum kulcsait.
A tábornok egész alakos bronzszobrát a kor híres szobrászművésze, Ligeti
Miklós alkotta 1936-ban. A szobrot 1936. szeptember 23-án állították fel
a Szabadság téren. A szobor 1949-ig a helyén maradt, majd „restaurálás”
címen elszállították egy szobortemetőbe. Nem került vissza, sőt 1951-ben
a talapzatot is elbontották. Raktárban őrizték a szobrot 1985-ig, amikor
is az amerikai nagykövetség zugligeti rezidenciájának udvarán ismét
felállították. Az Egyesült Államok akkori elnöke, idősebb George Bush
magyarországi látogatása kapcsán 1989-ben az amerikai nagykövetség
kezdeményezte a szobor visszaállítását, azóta a Szabadság téren áll az
alkotás.
A szobor előlapján az eredeti szöveg olvasható: „Harry Hill Bandholtz a
hőslelkű amerikai tábornok az igazság nemes bajnoka dicső emlékére a
hálás magyar nemzet 1919” Alatta – egy idézet a tábornoktól: „I simply
carried out the instructions of my Government as I understood them as an
officer and gentleman of the U. S. Army – Harry Hill Bandholtz.” (Csupán
kormányom utasításait teljesítettem úgy, ahogyan azokat, mint az
Egyesült Államok hadseregének tisztje és állampolgára értelmeztem.)
A Magyar Nemzeti Múzeum őrzi Bandholtz tábornok magyarországi
tevékenysége során írt három kötetes naplójának eredeti példányát –
amely 1933-ban jelent meg –, valamint híres lovaglóostorát. A naplót
1991-ben magyar nyelven is kiadták, Napló nem diplomata módra címmel.
Bandholtz tábornokhoz kötődő emléktárgyakat a Nemzeti Múzeum az épület
rotundájában mutatja be vasárnapig.
A Múzeumkert
Az emlékkert-hagyomány folytatójának tekinthető
Múzeum-kert valójában csak „másodlagosan” keletkezett, hiszen
létrehozásával méltó környezetet kívántak teremteni az intézménynek. A
későbbiekben azonban az intézmény épülete mellett olyan országos
jelentőségű események színhelye volt, mint a március 15-i megemlékezések
kiindulópontja, vagy 1904-ben Jókai Mór ravatala.
A Magyar Nemzeti Múzeum kertjének története a XVIII. század derekára
nyúlik vissza, amikor Klobusiczky Ferenc (1707-1760) kalocsai érsek a
mai múzeumtelken városi palotát építtetett miután 1751-ben a
Hétszemélyes Tábla ülnöke lett. A legfőbb bírói szerv tagjaként
Klobusiczky idejének jelentős részét nem érseki székhelyén, hanem Pesten
töltötte, ezért volt szüksége egy itteni rezidenciára.
Az érseki lak a külvárosban, a városfallal szemben lévő telek nyugati
oldalán állt, egészen az Országút (a mai Múzeum körút) szélén. A nem
szabályos négyszög alakú, aszimmetrikus alaprajzú egyemeletes palota
homlokzata az utca felé hetvenhat méter hosszú volt, oldalai pedig
negyvenhét-negyvennyolc méter szélesek lehettek (az épület pinceszintje
valószínűleg a föld alatt ma is megvan, legalábbis erre utal az az ága,
amely 2005-ben a múzeumlépcső felújításakor teljes épségben előkerült).
Az épület és a hozzá tartozó terület Klobusiczky érsek halála után
utóda, gróf Batthyány József (1727-1799) kezére került, aki később,
1776-ban esztergomi érsek lett. Az ő birtoklása idejéből ismeretesek
azok az első pontos várostérképek, amelyeken jól látszik a későbbi
múzeumtelek is.
Franz Neuheuser 1793-ból származó várostérképén nagyon szépen látható a
palota vagy villa mögötti barokk (francia) kert. Ezt még lehetséges,
hogy Klobusiczky érsek alakíttatta ki a kor ízlése szerint. A telek e
déli (nagyobbik) részéhez kapcsolódott egy északi, amelyen számos épület
és egy nagy köztes terület, minden bizonnyal lovaglótér volt kialakítva.
A II. Lipótot és Ferenc királyt megkoronázó Batthyány hercegprímás sok
fényes ünnepséget rendezett itt, ismert közülük, hogy az 1790. évi
országgyűlés alatt, majd 1792 nyarán, Ferenc király nejének
koronázásakor, valamint 1798-ban József nádor neve napján zenére
koreografált lovasbemutatókat tartottak. Az érsek 1799-ben bekövetkezett
halálával véget ért egy virágzó korszak a terület történetében, ami szó
szerint igaz lehetett, hiszen Lipszky János 1810-es várostérképén már az
egykori franciakertnek csak egy átalakított, egyszerűbb és kisebb
területen megvalósuló változata látható.
A telket gróf Batthyány Antal József (1762-1828), a hercegprímás
unokaöccse örökölte, aki szinte állandóan külföldön tartózkodott: a
pesti Országút mentén fekvő ötholdas birtokból kisebb-nagyobb telkeket
hasított ki és adott el. A terület korábbi egysége nem sokkal később
mégis helyreállt, ami annak volt köszönhető, hogy a Magyar Nemzeti
Múzeum gyűjteményei számára a döntéshozók a Batthyány-telket látták
megfelelőnek. Ezért aztán a kincstár 1813-ban kétszázezer váltó
forintért megvásárolta azt Antal gróftól, közben megszerezve a már
korábban elidegenített telekrészeket is. A cél már ekkor az volt, hogy a
területre egy reprezentatív múzeumpalota épüljön.
Addig is a múzeum kincseit a telken található, egyre több javítást
igénylő villaépületben helyezték el. Negyedszázadon keresztül itt
tekinthették meg az első nemzeti közgyűjteményt az érdeklődő látogatók.
Az intézmény számos szükséglete, otthona folyamatos karbantartása
mellett a környezetére már nem juthatott kellő figyelem és pénz. Erre
utal Karacs Teréznek, a magyar nőnevelés nagy alakjának visszaemlékezése
is, amelyben fiatal kora azon momentumát idézi, amikor rendszeresen a
múzeum telkén keresztül járt iskolába.
Az 1820-as évekre vonatkozóan a következőket írta: "A múzeumi épület
körüli nagy tér gyepes s óriás cserfákkal árnyékolt vala".
Ezt az állapotot láthatjuk Pest-Buda-Óbuda 1823-ban készült katonai célú
várostérképén is, legalábbis a telek déli kerti részén. Az északi rész
jellege, amelyen egykor a lovas bemutatókat tartották, nem sokat
változott.
Pet 1823-ban
Egy idő után vissza is tért oda az aktív lovas élet,
hiszen gróf Wenckheim József kezdeményezésére 1827-től egy évtizeden át
itt működött a Nemzeti Lóiskola.
A lovas világnak akkor lett itt vége, amikor megindultak az új
múzeumpalota építésének munkálatai. Ekkor a telek építési területté
vált, a Batthyány-kert még meglévő fáinak zömét is ekkor vághatták ki. A
nevezetes, 1838-as nagy pesti árvíz további károkat okozott a terület
növényzetében, a múzeum megrongálódott hajlékát pedig idő előtt le
kellett bontani.
A Nemzeti Múzeum gyönyörű klasszicista palotájáról 1847 januárjában
került le az állványzat, jelezve, hogy véget ért a majd egy évtizedig
tartó nagy építkezés. Következhetett a környezet rendezése, a
parkosítás. A múzeumpalotát tervező Pollack Mihálynak a Nemzeti Múzeum
körüli sivár terület rendezésére vonatkozóan is megvoltak az
elképzelései, amelyeket 1847. október 4-én kelt levelében ismertetett a
nádornak: az épületet három oldalról vaskerítéssel kívánta körbevenni, a
ma róla elnevezett tér oldalára pedig árkádos lapidáriumot tervezett a
régi kőemlékek számára, valamint kétoldalt, a mai Bródy Sándor és Múzeum
utcákra nyílóan, a kapuk tengelyében egy-egy kisebb épületet akart
emelni, amelyek bejáratul és az udvaros szolgák lakásául szolgáltak
volna. Magát a kertet angolparkszerűen - mint írja - fákkal és alacsonyabb
cserjékkel szándékozott beültetni.
Valószínűleg ezt az elképzelést
követte Muszely Károly pesti műkertész, amikor 1848 elején elkészítette
a múzeum külső udvarának parkosítási tervét. A mai napig ismeretlen
tervből nem lett valóság. A múzeum környezete még egy ideig maradt
olyan, amilyen volt, amilyennek Mátray Gábor, a múzeum könyvtárának őre,
vezetője leírta: "A küludvar terét homokbuczkák, dudva, kóró és
vadnövények undokíták”.
A szomorú látványt a területet övező kerítés
állapota csak fokozta, hiszen az csak a homlokzat előtt, az Országút
mentén készült el a tervezett módon (1847), a másik három oldalon az
építkezésből maradt hulladékfából összetákolt deszkapalánk éktelenkedett
1865-ig. Tovább rontották a terület képét a mai Kálvin téren tartott
heti vásárokból "elszabadult marhák és baromfik”, amelyek nemegyszer a
múzeum körül legelésztek és futkároztak.
A szabadságharc leverése után Kubinyi Ágoston (1799-1873) múzeumigazgató
közadakozásból és a díszteremben tartott hangversenyek jövedelméből
teremtette meg a parkosítás pénzügyi alapját.
A Heu Markt (ma Kálvin tér) rendezési térképe 1830-ból
(bal szélen a Zwey Pistolen és a Museum)
A Nemzeti Múzeum sétányának kialakítása valóságos
nemzeti üggyé vált. Kubinyi Ágoston, aki 1843 óta töltötte be a Múzeum
igazgatói posztját már 1850-ben napirendre tűzte az épülethez képest
másodlagos szerepet játszó, de az intézménynek mégis méltó környezetet
teremteni hivatott kert kialakítását. Kubinyi Ferenc, Kubinyi Ágoston
bátyja, a neves paleontológus eredetileg a Pesti Naplóban, majd a Pester
Lloyd-ban megjelent, a Múzeum parkjáról írt cikkében a kert kialakítását
sürgette, mely esztétikai, egészségügyi okokból egyaránt nem volt
halogatható. Cikkében egy olyan kert képét vázolta fel, mely szellemi és
testi nyugalmat és szórakozást egyaránt kínálna, de emellett nem csupán
a nagyközönség, hanem a bel- és külföld, valamint a tudós világ
érdeklődésére is számot tarthatna. Nagy hangsúlyt fektetett a hazai
növényfajok bemutatására.
Kubinyi Ferenc elgondolása szerint a kert nem csupán botanikai, hanem
egyben geológiai és történelmi "tanösvény" képét öltötte volna. A hazai
növényzet bemutatása mellett, így pl. hegyaljai szőlővel befuttatott, a
hazai tájakat megjelenítő két sziklacsoportban olyan grottákat
alakítottak volna ki, amelyekben szobrokat illetve olyan történelmi
emlékeket helyeztek volna el, mint pl. a székesfehérvári szarkofágok és
csontmaradványok egy részét, valamint a pannóniai római uralmat idéző
emlékeket. A kertben magyar költők szobrainak is helyet biztosított
volna.
A nagyszabású terv szellemében végül a szoborkert és a szabadtéri kőtár
valósult meg. Kubinyi Ágoston a Kertalap kezelésére életrehívott egy
bizottmányt, mely 1852 és 1857 között állt fenn. A kert kialakítása
érdekében a számos hangverseny, kiállítás, előadás megrendezésére került
sor, Pesten és vidéken egyaránt. Nem csupán a kertre, hanem
szobordíszeire is hamarosan gyűjtés indult.
Az első fák 1855. novemberi ünnepélyes elültetése után a következő év
tavaszán indult meg a nagyarányú telepítés az Orczy-kert főkertészének,
Petz Ármin tervei alapján, s végül 1857 tavaszán készült el Kallina
Henriknek, a múzeum első kertészének a vezetésével. Erről az örömteljes tényről, de egyúttal
felhívásként a még hátralévő munkálatok elvégzése céljából, a Hölgyfutár
így számolt be: "A múzeumi park nem kegyes óhajtás többé. Már a hó
végén egészen kész leend, s most az épület mögötti tér beültetésén
munkálkodnak. A legszebb hársfákat b. Sina S. szállíttatá gödöllői
erdőségeiből (…). Maholnap a múzeumi parkban nem lesz más hiány, mint a
nyugvó padkák és a vasrácsozat hiánya. Ezek azonban oly nagy hiányok,
miken ismét csak a közönség áldozatkészségének kell segíteni".
Hamarosan emlékműveket is elhelyeztek a kertben, amint erről Áldor Imre
is beszámolt:
"A Szénatérről felfelé tekintve a Múzeum roppant épülete tárul szemünk
elébe, melyről megemlítjük, hogy szép zöld kertje, mely örökké, s kivált
nyáron el van lepve a sétálók nagy seregétől, a legutóbbi hónapokban
díszes vas-rácsozattal lőn körülvéve, s a virág-ágyak és zöld lombok
közül néhány jelesünk szobra látszik. Kazinczy Ferenc, Kisfaludy Sándor
és Berzsenyi Dániel emlékét tartják fönn".
A fásítás egyrészt pénz, másrészt facsemeték adományozása
által valósulhatott meg. Utóbbiban elöl járt István nádor (József nádor
fia), aki a
Margitszigetről küldött fákat, báró Sina Simon pedig a gödöllői
uradalmából indított útra gyönyörű hársfákat, amelyek kiegészültek az
ország más részéből jövő természetbeni felajánlásokkal. A legtöbb
facsemete Egressy Sámuel kiskunlacházi birtokáról érkezett tizenkét
szekéren.
A Kertalap számára indított gyűjtés során számos hangversenyre is sor került, amelyekben olyan neves személyiségek is közreműködtek, mint Erkel
Ferenc, majd Liszt Ferenc, aki 1858. április 11-én maga vezényelte
Esztergomi miséjét.
A múzeum telkének parkosítása után azt a múzeum alkalmazásában
álló kertész gondozta, aki a múzeum épülete mögötti, még 1852-ben Wagner
János építőmester által tervezett kertészházban lakott (az utolsó
múzeumkerti főkertészt Bezdek Ferencnek hívták, ő még az 1950-es évek
elején is a kis dór oszlopos épületben élt családjával. 1953
szeptemberében aztán a Múzeumkert kezelését a Fővárosi Parkfenntartó
Vállalat vette át, amelynek jogutódja, a Főkert ma is ellátja ezt a
munkát).
A Múzeumkert 1855 és 1857 közötti kialakítása után, 1880-ban Weber
Gusztáv műkertész cége végzett átalakításokat a kertben, amelyre
elsősorban azért volt szükség, mert a Múzeum körút kiszélesítése miatt a
kert elejéből (nyugati végéből) 264 négyszögöl területet kihasítottak az
úttest, illetve a járda számára. Ekkor sok olyan fát, cserjét kellett
kivágni, amelyet a park huszonöt évvel korábbi telepítésekor ültettek. A
múzeum környezete ettől kezdve évtizedekig nem sokat változott,
legfeljebb az időközben felállított szobrok idéztek elő kisebb
változásokat. Emellett maga az idő hozta meg azt, amennyiben a bokrok és
a fák, köztük a zöld juharok, a magas kőrisek, a csörgőfák, a hegyi
szilfák, a fekete diófák, a bálványfák és a japán akácok egyre
nagyobbak, dúsabbak lettek, egyre több árnyékot adva a kertben
pihenőknek.
A Múzeumkert érdekes példáját nyújtja a parkok, kertek szerepének a
pest-budai, de egyben a hazai társas életben is, hiszen nem csupán annak
teréül szolgált, hanem már létrehozása, rendezése érdekében is jelentős
társasági eseményekre került sor: többek között hangversenyekre,
színházi előadásokra és bálokra, amelyeknek bevételét a Kertalap kapta
meg.
Az első feladat a leendő kert elhatárolása volt közvetlen környezetétől,
amely a vásárok és a közeli "Két pisztoly” fogadó miatt különösen
sürgető kérdéssé vált. 1847-ben elől vaskerítéssel, a fennmaradó részen
pedig deszkapalánkkal való elhatárolása azonban nem kínált kielégítő
megoldást, elhanyagolt volta számos kritikára adott
okot.
A kert
hiányosságainak pótlására 1865-ben került sor, Rómer Flóris, a Múzeum
akkori igazgatójának beszámolója nyomán. Az uralkodó által adományozott,
gesztusértékű 50.000 forint biztosította, hogy Ybl Miklós vezetésével
sor kerülhetett az épület javítására, díszítésére és a három oldalát
övező deszkapalánk lebontásával a vaskerítés felállítására. A kert
kialakítása 1865-ben fejeződött be, bár átalakításokra, díszeinek
bővítésére a későbbiekben is sor került.
A kertben elhelyezett régi római kőemlékek és szarkofágok mellett
emlékszobrokkal is gazdagodott, ezáltal egy sajátos panteon képződött.
Már a Múzeum építője, Pollack Mihály is panteon megalkotását tervezte a
díszterem előtt található körelőcsarnokban egy szoborgyűjtemény
elhelyezésével, ami végül nem valósult meg. Ezt volt hivatott pótolni a
Múzeum-kertben létrehozott szabadtéri "szoborcsarnok".
Nem csupán a kert kialakítása, de szobordíszeinek megalkotása is nemzeti
üggyé vált, amelynek érdekében magánkezdemények is születtek. Példát
kívánt teremteni a Vasárnapi Újság által 1856-ban egy Borsod megyei
jószágbérlőnek, Reményik Imrének tulajdonított kezdeményezés. A
szerkesztőséghez eljuttatott levelében a balatonfüredi Széchenyi-emlék
felállításának gondolatán felbuzdult hazafi inkább a Múzeum kertjét
találta erre a célra alkalmasabbnak. Frappánsan indokolta elgondolását,
a kert és a benne felállítandó szoboremlékek ("a két nagy Hunyadi,
szigetvári hős Zrinyi, Kazinczy Ferenc, Vörösmarty, Szécsenyi, s a többi
sok érdemes”) hivatását:
"Hogy pedig inkább itt óhajtom, mint Füreden, vagy
a hazának bármely más pontján, úgy hiszem, nem
kell egyéb magyarázat, csak az, hogy az emléket kell, hogy célja szerint
minél többen, minden rangú és
korúak lássák, mi sehol úgy el nem érhető, mint itt; hol e mellett
díszes helyen is áll, de díszt is
kölcsönöz, teljes reményben lévén, hogy a múzeum udvara jobbjaink
részvéte által, mint megkezdetett,
szép kertté fog alakulni".
A Múzeumkertbe tervezett első szobor Kisfaludy
Károlynak állított emléket. A kertben felállított első szobor mégsem az
övé, hanem Berzsenyi Dánielé volt. Kisfaludy Sándor szobrának
talapzatára gyűjtött pénzmaradványt egy újabb gyűjtéssel egészítve ki,
Kubinyi Ágoston, a Múzeum akkori igazgatója a befolyt összeget Berzsenyi
Dániel szobrának elkészítésére fordította. A báró Vay Miklós által
díjtalanul megmintázott szobor eredetileg a Nemzeti Kaszinó könyvtárát
díszítette - a kert délnyugati részén, az előkertben való felállítására
1860. május 29-én került sor nagytitokban: "Régóta emlegették a
lapok, hogy a hatalmas ódák lánglelkű költőjének, Berzsenyi Dánielnek
mellszobra, mely ércbe öntve a lefolyt télen a nemzeti kaszinó
könyvtárában volt ideiglenesen elhelyezve, folyó évi május hónapban fog
a múzeum-téren ünnepélyesen felállíttatni. – Jelenthetjük olvasóinknak,
hogy az ünnepélyesség elmaradt ugyan, de a felállítás megtörtént május
29-én hajnalban. A múzeumi park reggeli sétálói meglepve nézték az
észrevétlenül oda szállott vendéget. Az ünnepély elmaradásának okát nem
vizsgáljuk; ahelyett örömmel üdvözöljük a Múzeum szép terén az első
szobrot, egy első rangú magyar költő szobrát, s óhajtjuk, hogy a tervben
levő többi szobor mielőbb foglalja el itt a neki szánt helyet!".
A Berzsenyi szoborral párt alkotva, a kert ellentétes, északnyugati
részén, az előkertben 1861. március 16-án állították fel Kazinczy Ferenc
mellszobrát, melyet eredetileg a Múzeum szobortermébe szántak.
Az 1859-ben, a Múzeum dísztermében ünnepelt Kazinczy centenáriumot
követően 1860-ra több szobortervezet is született, mivel azonban ezek
nem voltak kivitelezhetőek, a felkérést végül báró Vay Miklós kapta.
Az 1860-as években a meglévő nagy zöldterületek elhanyagoltságáról
számolnak be a kortársak. A Sürgöny 1866-os számában a Buda-Pest
közsétányairól szóló cikk szerzője így összegzi a helyzetet: "Szóval
semmi sincs úgy elhagyatva városunkban, mint a nyilvános nagy sétányok
ügye”.
A Városliget esetében elsősorban a fák kiszáradása jelentett gondot, a
Margitsziget egykor festői angolparkja már a múlté: "Ma már e ligetek
elvadultak, a fáknak egy része kiveszett, az utak elhanyagolvák, s a
pesti partokat a hullámzó Duna mindig beljebb-beljebb mossa".
Az Orczy-kert még elhanyagoltabb képet mutatott: az Illés-kút épülete
romos állapotban, összetört díszek, a tó tisztítatlan - az egykori
pompás kert csupán árnyéka önmagának. A nagyobb zöldfelületek
elhanyagoltsága mellett azonban a jövőre nézve három kisebb sétány, a
Széchenyi-liget, az Új tér (Erzsébet tér) és a Múzeum-kert sikeres
kialakítása, fejlődése adhatott lendületet a további munkának: "Pedig
amit ellenvetésül szoktak felhozni, hogy Pest talaja nem igen kedvező a
faültetésre - a város keblében újabban nekibokrosodott három sétány ezt
cáfolja meg. A Széchenyi-liget még csak húszéves. 1846. március 3-ikán
avatták föl, (...) a hajdani homoksüppedék helyén (...).
Az Új tér ültetvényei tizenöt évesek, s jól emlékezünk rá, midőn e
négyszög tért, melyet most sűrű lombozat és kellemes árnyak hűsítenek,
oly vékony plánták szegélyezték, mint valami tréfából ledugdosott és
szintén tréfából egy pár levelet hajtott ostornyelek. - A Múzeum kertje
pedig 1853 óta egy fűzfából, mely a kút mellett szomorkodott, lett nagy
parkká a tüdők javára, a szemek gyönyörére és Kubinyi Ágoston ő maga nem
kis érdemére".
Kisfaludy Károly, a reformkor jelentős írója, irodalom- és
művészetszervezője szobrának felállítására rögtön halálát követően, már 1830-ban megindult a gyűjtés. 1835-ben Ferenczy Istvánt bízták meg a
szobor elkészítésével. 1836-ban azonban, amikor a mű már készen állt, a
talapzatához szükséges köveket a székesfehérvári káptalan ajánlotta fel.
Felállítását eredetileg a Városliget kis szigetén tervezték, mivel nem
találtak olyan alkalmas középületet, amely méltó lett volna
elhelyezésére. Ferenczy István ekkor vetette fel azt az ötletet, hogy a
Múzeum kertjében állítsák fel, mivel "mind a hely méltóságával, mind
a hely csendességével és kert karakterével megegyezne". A kert
elkészülte, a politikai jóváhagyás, majd a hiányzó részek pótlását
követően 1875. szeptemberében állították fel a szobrot, amely a művész
egyetlen köztéren álló szobra.
Arany János szobra azon meggondolásból került a Múzeum-kertbe, a Múzeum
épülete elé, mert egy jól látható, de a visszavonultan élő költő emlékét
tiszteletben tartva csendesnek vélt, zárt helyet kerestek az alkotásnak.
A többi elhelyezési lehetőség elvetését követően a Múzeum előtt kapott
helyet Strobl Alajos alkotása, melyet 1893. május 14-én lepleztek le. Az
egész országra szóló ünnepségen minden jelentős közéleti személyiség
megjelent.
"Az ünnepély berekesztéséül a budai dalárda a Szózatot énekelte. A
meghívott közönség erre szétoszlott, de a kapuk felnyitása után sok ezer
néző özönlött újra a Múzeumkertbe, s a szobornak egész napon át tömérdek
bámulója akadt".
A Múzeumkertnek római szarkofágokkal, szoboremlékekkel egy csoportba
tartozó, szobra, a belvederei Apolló mása a szoborállító mecénásnak,
Tomori Anasztáznak köszönhető. Arany János egykori tanártársa a
nagykőrösi református gimnáziumban, családi örökség révén jutott
hatalmas vagyonhoz, amelynek hála számos irodalmi és képzőművészeti
alkotás megvalósítását támogatta. A szobor a nagylelkű mecénás
végrendeletének értelmében került a kertbe: Tomori Anasztáz 1894-ben a
Nemzeti Múzeumnak adományozta azzal a kikötéssel, hogy a kertben
állítsák fel.
A Múzeumalapító Széchenyi Ferenc Istók János által megmintázott
bronzszobrát a Múzeum alapításának centenáriuma alkalmából rendezett
ünnepségek keretében leplezték le 1892. november 26-án.
Kisfaludy Károly bátyja, Kisfaludy Sándor, a neves költő szobrát 1903.
szeptember 22-én állították fel ugyancsak a Múzeum-kertben. A már
1848-ban elkészült szobor míg megfelelő talapzatot nem nyert, a Múzeum
régiségtárában illetve a könyvtár bejáratánál kapott helyet.
Széchenyi Ferenc szobrán kívül ugyancsak az intézményhez kötődik a Rómer
Flóris, Pulszky Ferenc és Hampel József alakját megörökítő, 1916-ban
felállított hármas emlékmű. A római sírkövek mintáját követő, Hült Dezső
és Damkó József által készített Háromrégész emléke Fraknói Vilmos
adományából készült.
A viruló növényzetet a történelem viharai többször is megtépázták a
kertet,
leginkább Budapest 1945-ös ostroma idején, amikor is a közkertből, a békés
pihenőhelyből hadállás és temetőhely lett. A sírokat később
felszámolták, kivitték a halottakat a temetőbe, a kertet pedig a múzeum
alapításának százötvenedik évfordulójára rendbe tették.
Az új állami berendezkedés jellegét hangsúlyozva nemcsak a
múzeumpalotán, hanem a kertben, az Arany János-szobor két oldalán lévő
növényszigetek közepén is megjelent egy-egy vörös csillag.
Az 1956-os "csillaghullás” után néhány nappal a szovjet csapatok harci
járművei újra felszántották a Múzeumkertet, a múzeumépület déli
szárnyának jó része pedig kiégett. A legszükségesebb kertrendezési
munkálatok után a park utolsó nagy átalakítása az 1970-es évek elején
történt meg Csorba Vera (Fővárosi Parkfenntartó Vállalat) tervei
alapján. A park ekkor vesztette el - főként a Múzeum utca felőli részén
- az eredeti, Petz-féle angolkerti beosztását. Egykori arculata és
hangulata azonban az 1990-es években kezdődő nagyrekonstrukció
alkalmával tűnt el végleg, amikor a kert déli fele felvonulási,
építkezési területté és parkolóhellyé változott, amelyből az utóbbi
funkció az építkezések után is megmaradt.