Városliget

A Városligetnek majd hétszáz éves története van. Krónikáját az 1700-as évek végén kezdték el megírni, s előtte csupán egy mocsaras, elkerülendő területről beszélhetünk. Az 1241-es tatárjárás idején egy Ugrin nevű kalocsai érsek néhány száz főnyi csapatával kitört Pestről a mai Városliget irányába, de a mocsaras vidéken elakadva a tatár sereg könnyűszerrel lenyilazta őket. Ugrin nagy nehézségek árán tudott csak megmenekülni. Az ezt követő években IV. Béla kőből készült várakat és kolostorokat kezdett el építeni. Többek között a domonkosrendi apácáknak a Nyulak-szigetén (a mai Margitszigeten), akiket különféle kiváltságokkal ruházott fel.
 

AA Városliget akkori területe akkor került a rend birtokába, amikor a király az 1259-es alapítólevelében nekik ajándékozta a Pest körüli Nemus, Nogust, Ökörd nevű földeket, valamint a Sull (Süly) és Sinkota (Cinkota) falvakat is. Amikor a király 1270-ben elhunyt, a domonkosok és Pest városa között végtelennek tűnő pereskedések kezdődtek a földekért, ugyanis a pesti polgáron nem tudták elviselni az ő terhükre történő egyházi terjeszkedést.

A nádor 1374. április 2-i oklevele szerint az apácák Pest és Pilis vármegyék közgyűlése előtt tiltakoztak az ellen, hogy a pesti polgárok Jenő és Bécs nevű birtokaik határain belül területeket foglaltak.

A tárnokmester 1416. március 16-án kelt oklevele szerint a pesti polgárok az apácák Kisjenő nevű birtokán szőlőket és kerteket telepítettek és káposztát termeltek (per plantationem vinearum ac constructions ortorum seminationemque caulium).

A domonkosok még Zsigmond királynál is panaszt tettek 1432-ben, hogy Pest nem fizet jutalékot számukra az őket megillető vámból, s még a vámszedő házukat is elkobozták. A pereskedésből ekkor is vesztesen kerültek ki, holott a törvény elvileg őket támogatta.

Mátyás korában sem ért véget a pereskedés: a király 1467. április 26-án kelt oklevele szerint Újbécset ekkorra már egészen bekebelezték a város területébe a pesti polgárok (villam Wybech vocatam sibi ipsis incorporarunt), s foglalásaikat Jenő területére is kiterjesztették. 1474. február hó 1-én pedig a váci káptalan előtt tiltakoztak az apácák az ellen, hogy a pesti polgárok Jenő nevű birtokuk határain belül nagy területeket elfoglaltak.

A vita végére már csupán az Ökördűlő területe maradt a domonkosok kezén, amely ezen időkben marhalegelő volt. E területet egy szélesebb patak szelte ketté, s közepén egy dombocska magasodott, azon pedig egy erdő foglalt helyet.

(Az Ökördűlő után volt Rákos-mező, amely a középkori Magyarország számos országgyűlésének és hadra-keléseinek színhelye volt a XIV. század elejétől kezdve. A Katolikus Lexikon szerint 1289-ben úgy említették Rákos-mezőt, hogy az ország közepe. A terület a török korban elvesztette jelentőségét, és csupán a XVIII. lett jelentős ismét, amikor a fejlődő Pest elkezdte kitermelni az itteni erdőkből a fűtéshez és az építkezésekhez szükséges fát)

Az 1500-as évek közepére a környék erdői lassan eltűntek, s a talaj füves-homokos pusztasággá változott. Amikor 1541-ben a törökök elfoglalták Budát, a domonkosok Nagyváradra menekültek, hátuk mögött hagyva a Nyulak-szigetét és a még megmaradt Pest-környéki földjeiket. Mivel a margitszigeti apácák rendje idővel kihalt, Buda 1686-os felszabadítása után nem volt aki az egykori földjeiket kezelje. Így került királyi adományként a Margitsziget a klarisszákhoz, méghozzá olyan hivatkozással, hogy ők a domonkosok törvényes jogutódjai. A klarisszák ebből kifolyólag - hogy ők az örökösök - pert indítottak Pest városa ellen, visszakövetelendő Újbécs területét. A pert Pest városa 1752-ben megnyerte, immáron végleg.

(A klarisszákat még IV. Béla telepítette be a tatárjárás után, a török hódoltságig Óbudán volt a legnagyobb kolostoruk, de a visszafoglalást követően a telek már beépült, így cserébe a budai várban kaptak építési telket Lipót király 1714-es visszatelepítési rendelete értelmében)

A Városliget ekkoriban egy homokos-füves pusztaság volt, amelynek közepén egy mocsaras résszel szegélyezett tó feküdt. Pest városának tanácsa 1755-ben elhatározta a mocsár kiszárítását, méghozzá oly módon, hogy fűzfaültetésbe kezdett a tó körül. Mivel a növények neveléséről és a terület karbantartásáról a város nem gondoskodott, ezért néhány éven belül a facsemeték kihaltak, ami pedig netán megmaradt, azt a szomszédos földekről idetévedt állatok taposták le.

1769. december 22-én jelent meg Mária Terézia erdészetre vonatkozó rendelete, amelyben benne foglaltatott, hogy mérjék fel az erdők területét, állapítsák meg fatömegüket, szabályozzák a fahasználatot, vezessenek be rendszerességet a fakitermelésbe, és gondoskodjanak az erdők számbavételéről és felújításáról, a használatok szabályozásáról, új erdők telepítéséről, biztosítsák az erdők védelmét. A rendelet kimondta, hogy ahol kevés a fa és a terület egyébként nem alkalmas sem gabona sem szőlő termesztésére, azt a területet fel kell szántani és oda fákat kell ültetni. Sőt, azokon a területeken ahol kiirtották a fákat, ott az erdőt újra kell telepíteni, s ezen új ültetéseket gondozását kötelezővé tette és megtiltotta rajtuk a legeltetést. Mivel Pest városának sem szakembere, sem pénze nem volt a rendelet végrehajtására, ezért azt nem tudták szakszerűen végrehajtani. Gondot okoztak a környék állattenyésztői is, mert az új telepítésekre vonatkozó legeltetési tilalom betartása megoldhatatlannak tűnő feladat elé állította a város vezetőit: mivel Pest környékén alig volt legeltetésre fogható alkalmas terület, ezért az erdőtörvényt folytonosan elszabotálták.

Pest és környékének mezőgazdasági térképe 1799. körül, egy kéziratos, vászonra vont, színezett papírtérképen
(kép: Budapest Főváros Levéltára)

Az újabb erdősítési hullámot II. József 1785-ös erdőtörvénye váltotta ki. E törvényben eltörölte az örökös jobbágyságot, és – többek között – a szabad költözködés és szakmaválasztás, illetőleg az ingó vagyon feletti rendelkezés jogának biztosításával igyekezett javítani a legalsó – és egyúttal legnépesebb – társadalmi rétegek életkörülményein. A pátens értelmében tehát az egykori jobbágyok ezentúl szabadon rendelkezhettek ingóságaikkal és zavartalanul használhatták telküket, ahonnan a földesúr törvényes indok nélkül már nem űzhette el őket.

II. József nemcsak megújította Mária Terézia erdőtörvényét, hanem annak végrehajtását szigorúan megkövetelte, sőt ellenőriztette is, újabb fásítások következtek, s ekkortól Új Városerdőnek kezdték nevezni a területet. Ettől az időszaktól beszélhetünk a Városligetről, mert ez a céltudatos telepítési akció tekinthető a mai Városliget megalapításának. Ebben az időben persze nem ezt a nevet viselte, mert a német lakosság saját anyanyelvén Stadtwald-nak, vagy Stadtwaldchennek nevezte.

1785-ben Lechner Tóbiás polgármestersége alatt kezdődött a futóhomok megkötése akácfákkal. Ennek kivitelezője Stolc János selyemtenyésztési felügyelő volt, aki Tréfa János erdőkerülővel eperfákat is ültetett.

Boráros János polgármester fejlesztési tervei számára 1794-ben megnyerte Batthyány József hercegprímást, s javasolta a területen egy városi vendéglő felépítését. Batthyány ezen évben 24 esztendőre bérbe vette a területet, és ugyan bérleti díjat nem kellett fizetnie, viszont vállalta a terület tervszerű fásítását és kiépítését. A város ugyanakkor vállalta, hogy az elkészült gazdasági épületeket és fogadókat a 24 év elteltével napi áron átveszi, továbbá azt is, hogy megépíti az Angol király nevű fogadótól a Városerdőbe vezető utat, annak két oldalát fasorrá képezi ki a hercegprímástól kapott fákkal, majd a fákat és az utat gondozza, karbantartja. Batthyány még bortermelési jogot is kieszközölt magának, amelynek alapanyagát a közeli szőlőföldekről biztosította.

A hercegprímás a bánáti német határőrezred földmérőjét, Witsch Rudolf mérnököt bízta meg a munkák irányításával, aki közel kétezer emberével látott neki a munkálatoknak. A mérnök hamarosan kialakított egy tavat, benne két szigettel.

A majdani Városliget környéke és tavai 1799. körül
(kép: Budapest Főváros Levéltára)

Batthyány József már nem élhette meg a főallé átadását, mert 1799-ben meghal, így a terület tulajdonjoga öccsére, Batthyány Tódorra szállt. Ő a vállalt feltételeknek nem tett eleget, így amikor Pest város tanácsa megelégelte a gróf viselt dolgait, az addigra Batthyány-erdőnek nevezett Városerdőt visszavette tőle. A gróf a döntést egy úgynevezett felségfolyamodvánnyal élt, de azt a kancellária elutasította.

1800-ban Pest városa a Városliget melletti földterületet telkekre osztva árverésen eladta, azon kikötéssel, hogy  a telektulajdonosok e sivár területet művelés alá vegyék. Rumbach Sebestyén 4 telket vásárolt meg, összesen 8313 négyszögöl terjedelemben s azokon az árverési feltételeknek megfelelően, szőlőt kezdett ültetni. Kútásás közben vasas forrásra bukkant, melynek gyógyhatásaitól indíttatva, fürdőház és szálló építésére határozta el magát, ami viszont az árverési feltételek szerint nem volt megengedve. Eleinte zavartalanul ment minden, mikor azonban 1806. június 28-án vendéglőtartási jogért folyamodott, a pestvárosi tanács betiltotta az építkezés folytatását azon indokolással, hogy a fürdőtartási jog kizárólag a várost illeti. Ez a betiltás annyira sértette Rumbach Sebestyént, hogy 1806. december 1-én tisztiorvosi állásáról is lemondott, jóllehet a helytartótanács 1806. szeptember 9-én kelt leiratával megengedte, hogy a megkezdett építkezést befejezhesse. A fürdő végül 1806 végén megnyílhatott, amely Pest első gyógyfürdője volt. A doktor hamarosan hírnevet szerzett magának: nem csak a szegény betegeket gyógyította ingyen, hanem a budai és pesti katonai kórházakban való szolgálatáért sem fogadott el tiszteletdíjat. Önzetlensége a rászoruló betegeken kívül kivívta az uralkodó elismerését is, melynek eredményeként - már mint tiszti orvos - nemesi címet kapott (később a tiszteletére utcát neveztek el róla Erzsébetvárosban).

Nebbien legfőbb törekvése az volt, hogy a Városliget 133 holdas területe, a tájképfestészet eszköztárának felhasználásával, hűségesen tükrözze az idealizált táj, a természeti tér attribútumait. Ennek érdekében több, önmagában is lényeges egységre tagolta a parkot, melyek külön-külön és összességükben is hivatottak voltak megteremteni az embert városi létből kiemelő, zöld sziget illúzióját. Nebbien gyakorlatilag két részre osztotta a népkertet: az ekkor még félig-meddig mocsaras tóra és környezetére (ez a mai tó környéke és az Állatkert, Cirkusz Vidámpark által határolt terület), illetve egy inkább homokos, fákkal beültetett részre (ez a mai Ajtósi Dürer sorig húzódó terület). A városligeti fasort, ami az urbánus környezetből a Ligetbe torkolló forgalom fő tengelye volt, Nebbien az ide tervezett érkező-térrel (rondó) zárta le és a kert széleit magas növésű, a szelet és a port felfogó fákkal ültette körbe.

(Érdekes, hogy a kor nagy utazója, Schams Ferenc a korabeli viszonyokhoz képest drágának számítja a dr. Rumbach-féle vasfürdőt (németül Eisenbad). Elmondja, hogy a fürdő vizének erős szénsavgáz-tartalma van, amely egy rész vasat old fel. A fürdőt reumatizmus, hemorroid-panaszok és idegbetegség esetén használták, és egy órára 1 forintba került, tehát igen drága volt, hiszen a budai hévízfürdőkben egy óra fürdés a közös medencében mindössze 2 krajcárba került.

Dr. Rumbach Sebestyénről és annak fürdőjéről dr. Gárdonyi Albert, Budapest székesfőváros főlevéltárosa "Pest város első gyógyfürdője" cím alatt rövid megemlékezést közölt az azóta sajnálatosan megszűnt História című gyűjteményes kiadványnak "Pest-budai Emléklapok" sorozatában:

"Schams 1821-ben kiadott "Beschreibung der Freystadt Pest" című művében nagy elismeréssel emlékezett meg dr. Rumbach Sebestyén pesti vasas fürdőjéről (Eisenbad), amely szerinte Pest városa első és egyetlen gyógyfürdője volt. A fürdőt Rumbach Sebestyén 1806-ban alapította, a kevéssel előbb életre hívott Városliget és a tüzérségi szertár közötti területen, s a maga idejében élénk keresletnek örvendett. A tüzérségi szertár emlékét legalább a Lőportár-dűlő elnevezés őrizte meg számunkra, Rumbach Sebestyén vasas fürdőjének azonban még a nyoma is elveszett, mert a későbbi Podmaniczky utcát éppen a fürdő területén át vezették. Pedig díszes fürdőépület lehetett, mert Schams szerint 18 fürdőszobán kívül lakószobákkal és vendéglővel is fel volt szerelve, hogy a fürdőzők igényeinek minden tekintetben megfelelhessen".

Minthogy Dr. Rumbach leányai Bécsbe mentek férjhez, feleségének 1835-ben bekövetkezett halála után maga is Bécsbe költözött s itt is halt meg 1844-ben, 83 esztendős korában)

1806-ban a városi tanács javaslatára a városligeti tó vízszintjét szabályozó csatornát átépítették, amelynek két lefolyási irányt adtak meg: északnak és délnek is egy-egy csatorna vezetett ki a tóból.

József nádor 1808 októberében (hét évnyi előkészület és huzavona után), végre meg tudta alapítani a Királyi Szépítő Bizottmányt, amelynek szervezésében 1813-ban pályázatot írtak ki "a város minden osztálya" számára egyaránt hasznos és kellemes mulatóhely megtervezésére (lásd: Egy nemzetközi tervpályázat). A beérkezett pályázatok közül Heinrich Nebbien (a magyarban Nebbien Henrik) műkertész elképzeléseit fogadták el. Nebbien valódi népkertet kívánt teremteni, és ennek tervein közel három évig dolgozott.

(Nebbien aprólékosan feltérképezte az akkor 1.161.729 m²-es területet, talajmintákat gyűjtött, felmérte a Liget fáit és bokrait. Tanulmányában vázolja a korszerű kertművészet követelményeit, ismerteti a Városliget adottságait, és a kertészeti kiképzés részletes tervét a talajminőség és a vízellátás alapján állítja össze. Nebbien annyira hitt abban, hogy itt valami maradandót alkothat, hogy a pályadíjat azon nyomban felajánlotta a terv megvalósítására, egyben díjazás nélkül elvállalta a munkálatok igazgatását és felügyeletét. Elképzelései túlzóaknak tűntek – a teljes kiépítés 700 000 koronába került volna, és ennyi pénze se a városnak, se a Bizottmánynak nem volt. Ezért a nélkülözhetőnek tűnő látványelemek (amfiteátrum, díszes főbejárat) elhagyásával a költségvetést 300 000 koronára csökkentették. A Liget rekonstrukcióját 10 évre nyújtották el, majd József nádor adakozásra szólította fel a város polgárait és a magyar főurakat, de mindössze 45 000 koronát sikerült összekalapoznia; ezt is úgy, hogy 6000-et ő maga adott. Az adomány nagyobbik részét, mintegy 30 000 koronát a polgárság adta; a nagyobb arisztokrata családok – a Batthyányak, Pálffyak és a Grassalkovichok – nem áldoztak erre a közösségi célra. Ezért a városi tanács az első évre 10 000, a második évre 20 000 korona kölcsönt vett fel, amit a liget várható jövedelméből (a halászat, csónakáztatás, a kocsma bérlete, a mutatványosok bérleti díjai, valamint a Városliget melletti telkek értékesítése) kívánt visszafizetni. Ehhez kellő alapot adott az a tény, hogy a város belső részeiről az építkezések miatt kiszoruló mutatványosok olyan helyet kerestek maguknak, ahol felverhetik sátrukat – és erre mi sem lehetett alkalmasabb az egyre kedveltebb kirándulóhellyé váló Városligetnél)

A Nebbien terveiben szereplő Dedrona-kapu a rondó felől nézve
(tetejét Dedrona alakja ékesítette volna, aki a koncepció szerint a római mitológia virág-, és tavaszistennőjének, Flórának a lánya, és a fák úrnője)

A liget bejáratának kapuzata anyagi okok miatt sosem készült el, de a kialakításra szánt hely megmaradt. Viszont kialakították a rondót, amely egy 100 öl átmérőjű gyepkör volt, s amelyet egy hármas útrendszer ölelt körül. A sávok mindegyike kettéosztott, jobbra tartó haladási irányú volt, és a kapuzat beléptetési logikáját követte: a legbelső kör a gyalogosoké, a középső a fogatoké, míg a legszélső a lovasoké volt.

1810-ben Grossinger (vagy Grosser) Leopold mutatványos érkezett először: 400 forint befizetése után két évre borkimérési jogot kapott, így megnyithatta a liget első kocsmáját a "Stokvájdliban" (ez a Városliget német nevének, a Stadtwaltnak gúnyneve volt). A kocsma mellett - évi 50 forint adó terhe mellett - egy lovakkal hajtott körhintát (akkori nevén "forgókát") is üzemeltetett. Levéltári források szerint Grossinger nevéhez fűződik a Vurstli alapjainak megteremtése.

Őt követve egyre másra telepedtek meg az újabbnál-újabb mutatványosok a ligetben: 1811. június 3-án, a Városerdőben került sor az első olyan léggömbrepülésre, amely már embert is szállított. Fedélzetén két bécsi fizikus utazott: dr. Kraskowitz és dr. Männer. A selyemhálóval bevont textil-léggömböt hidrogénnel töltötték meg, s egészen Gyöngyösig repültek vele.

A textilből készült léggömböt, amelynek selyemháló burkolata volt, hidrogénnel töltötték meg. A léggömb nemcsak embert szállított, hanem állatokat is, a kis selyem ernyőkkel ellátott háziállatok a nézők ámulatára sértetlenül ereszkedtek le a földre. A budapesti Városligetből felbocsátott léggömb egészen Gyöngyösig repült, s ott utasaival simán földet ért.

Szintén Pestről érkezett a ligetbe a tiroli Aloys Schmidt, aki 1815 áprilisában kért engedélyt ahhoz, hogy a Városligetben mutatványai számára házikót építhessen. A saját tervezésű mutatványos bódéjában bemutatott műsor négy részből állt: az elsőben felesége természeti ritkaságokat mutatott be (krokodilust, kardhalat, fókát, lófejű disznót, valamint a színét váltó „néger kígyót”), a másodikban maga Aloys Schmidt lépett fel a számolni tudó csoda lóval, amelyik "patájával ki tudta dobbantani hány óra van, vagy pedig hány éves valaki". Ezután egyensúlyozó és gólyalábas produkciók következtek. A műsor fénypontja a "Levegőképek" bemutatója volt.

Grossinger és Schmidt mellett és után egyre másra vertek tanyát mutatványosok és csepűrágók a Városligetben. Központjuk az István út (ma Ajtósi Dürer sor) és Aréna út (ma Dózsa György út) által közbezárt sarkon volt. Azért itt, mert ez a hely közel volt a Nebbien tervei szerint elkészült Rondóhoz), a Városliget ekkor legrendezettebb részéhez.

A városligeti Rondó és környezete Erhárd Ágost 1847-es térképén (kép: Budapest Főváros Levéltára)
(felette kör alakú épület a körhinta "Ringel-Spiel", mellette jobbra a kocsma "Grosser Wirtshaus" néven)

A jelenleg álló legöregebb platánokat 1818 és 1830 között telepítették át a Városligetbe József nádor alcsúti arborétumából. A fákat télen, havas úton, ökrös szánokkal szállították mostani helyükre.

1826-ban Anton Frigyes bécsi szitásmester építette meg 5978 forintért a Városliget első műszaki alkotását, a Páva-szigetet a szárazfölddel összekötő hidat. Ez volt az első, vas tartószerkezetű híd Pesten: 22 méter távot hidalt át, szélessége 1,8 méter volt. A függesztő-műves szerkezet fapadlós pályáját kétoldalt két-két drótkötélre függesztették; innen kapta a Dróthíd nevet.

A Drót-szigeti híd korabeli képeslapon
(a hidat Anton Frigyes tervezte és építette, amit 1865-ben bontottak le)

A tó és szigetei a drótból készült híddal

(A nagyobbik sziget (a Páva-sziget, később József nádor emlékére: Nádor-sziget) a XX. századra eltűnt, hiszen a tavat az Ezredéves Kiállítás miatt részlegesen betemették és elvesztette sziget jellegét: a mai Felső-tó és a mai Széchenyi fürdő között helyezkedett el. A kisebbik sziget első neve Drót-sziget volt, később ezt változtatták Széchenyi-szigetre, ezen áll ma a Vajdahunyad-vár (a Drót név abból eredt, hogy a kis szigetre 1826-tól 1865-ig egy 22 méter hosszú drót szerkezetű híd vezetett))

1827-ben a Szépítő Bizottmány részére összefoglalót ír Dorffinger József András kamarai tisztviselő a Városerdőt érintő tervek végrehajtásáról. A 24 pontos összefoglalót végül azzal értékelte, hogy az "részben teljesítve" van.

1830 nyarán már céllövölde és csúszda is működött, itt láthatták az emberek Antóniót a kardnyelőt és itt állt ki bárki ellen birkózni Horánszky, az erőművész.

1830-ban, a rendkívül hideg télben József nádor engedélyt adott a Fasor fáinak kivágására, hogy Pest lakossága azzal fűthesse házait. Ezen a télen 99 napon keresztül, december 9. és március 19. között folyamatosan be volt állva a jég Pest-Budán. A Pressburger Zeitunk írja: "irtóztató nálunk a tél keménysége, a hó a városban is térdig ér, az utasok elakadnak, nem tsuda, hogy reggelenként embereket találnak megfagyva, ami a vidéki utakon még gyakrabban megesik".

1834-ben láthatta először a város közönsége Ernst Mensen norvég gyorsfutót, aki azzal kápráztatta el az embereket, hogy a Városliget elején lévő tisztást ("rét-kör"-t, azaz a Rondót) háromszor futotta körbe gólyalábakon, egy-egy kört négy perc alatt téve meg. Rövid pihenő után újabb futószám következett: 45 perc alatt 15-ször futotta körbe a tisztást, most már gólyalábak nélkül, 15 perccel kevesebb idő alatt, mint azt előzetesen ígérte. Korabeli sajtóhírek szerint "a számtalan nép, mely tetszése szerint fizetett, mennyit akart, s a futás útját körülfogta, harsogó éljennel köszönté meg pálya végén ezen futóvendéget".

1832. július elsején indította útjára Pest első omnibuszjáratát Kratochwill János vendéglős, amelynek egyik végállomása a ligeti Páva-szigeten volt.

A pesti omnibusz korabeli ábrázoláson

1835-ben települtek a Ligetbe Scalabrini József kötéltáncosai, majd 1837-ben a Szépítő Bizottmány engedélyezte Tauber Fülöpnek, hogy tánchelyiséget építsen. Az első állandónak szánt mutatványos bódét 1838-ban építtette Wexlehner Sebestyén.

Az 1838-as pesti árvíz idején több ezer, a városból kiszorult ember menekült a Városligetbe, ahol a dombokon, buckákon dideregve várták több napig, hogy az ár levonuljon. A jeges ár néhány háztömbnyire állt meg a liget határaitól.

1840-ben nyílt meg Ivanovics András homeopatikus által a második gyógyfürdő a ligetben, Pesti Vízgyógy és Edző Intézet néven. Az intézmény 24 szobát bocsátott a betegek részére. Az Orvosi Hírlap írta: "az izzadás különös, csupán erre szánt szobákban és nyoszolyákban fog történni és az üres idő zongorával és hírlapokkal ellátott különös ebédlőben lesz lerövidíthető". A vendéglőben a nők és férfiak együtt lehettek jelen, míg fürdőzéskor - a kor szokása szerint - szét voltak választva. A fürdő néhány év múltán veszteségesé vált, így kénytelen volt bezárni.

1842-ben elhunyt József nádor leánya, Hermina Amália Mária főhercegnő. Ezután a város négy tekintélyes polgára megkérte a Szépítő Bizottmányt, engedjék meg nekik, hogy önkéntes adakozásból kápolnát állítsanak a főhercegnő emlékére – kedvenc sétahelyére, a Városerdő keleti oldalára. A Hermina-kápolnát Hild József tervezte, és alapjait már 1842-ben lerakták. A kezdeti lendület után azonban az adományok lassacskán gyűltek, így az építkezés lelassult, majd a szabadságharc idején le is állt.

Franz Josef Sandmann litográfiája Rudolf Alt festménye nyomán (1845)

Az 1849-es tavaszi hadjáratban Heinrich Hentzi, a budai vár parancsnoka május 5-én ágyúztatni kezdte Pestet, miután a magyar csapatok megkezdték Buda ostromát. Az ágyútűz alá vett területek lakosai a Városligetbe menekültek, és ahogy az ostrom elhúzódott, kialakult a városligeti menekültváros. Schöpf-Merei Ágost ide költöztette ki a Pesti Kisded Kórházat is. Május 20. után az emberek visszaköltöztek otthonukba.

A szabadságharc bukása után sokáig nem nyúltak hozzá, de végül 1854-ben folytatták a Hermina-kápolna építését, mivel addigra újabb adományok érkeztek az alapba. A városi tanács 9500 forintot szavazott meg erre a célra. A kápolnát végül 1856. szeptember 8-án szentelte fel Scitovszky János hercegprímás. A felszenteléskor Liszt Ferenc vezényelte a férfikórust.

1855-ben Adolf Fischhof vízgyógyintézetet rendezett be a liget mellett. Ő volt az 1848-as forradalmi mozgalom egyik vezetője, a bécsi diákok légióinak parancsnoka és a Közbiztonsági Bizottság elnöke. A Kremsier Parlament 1849. március 7-i feloszlását követően Fischhofot letartóztatták, lázadással és árulással vádolták, de 9 hónapos börtönbüntetést követően felmentették. 1875-ig szentelte magát az orvosi gyakorlatnak, amikor is a romló egészsége miatt kénytelen volt visszavonulni.

A Városliget sarkában, a Hermina út és a mai Ajtósi Dürer sor találkozásánál működött a Fischhof hidegvíz-gyógyintézet. A szanatórium specialitása a hideg vizes borogatás alkalmazása volt.
Ezen a telken működik ma a Teleki Blanka Gimnázium és a Vakok Intézete.

Fischhof Vilmos a Priessnitz-féle hidroterápiás gyógymóddal kezelte az ehhez elég gazdagok képzelt vagy valódi nyavalyáit. Tornácos, svájci stílusban épült, az akkori körülményekhez képest minden kényelemmel felszerelt gyógyintézetét a mai Teleki Blanka Gimnázium és a Vakok Intézete helyén építtette fel. Az épületben ülőfürdők és izzasztószobák várták a gyógyulni vágyókat. Fischhof intézetében gyógyulni nem volt olcsó mulatság: egy havi kúra áráért külföldön 3-4 hónapos kezelést lehetett venni.

A liget tulajdonjoga 1861-ben visszaszállt a városra. 1863-ban Petz Ármin főkertész vezetése alatt újraszabályozták a tavat, és újabb növényeket telepítettek.

Az Állatkert gondolatát Rómer Flóris, Kubinyi Ágoston, Rottenbiller Lipót és Szabó József vetették fel először, míg nem 1865-ben megalakították az Állatkert Részvénytársulatot, amelyekhez az épületeket Skalniczky Antal és Koch Henrik tervezték, a növényeket Xantus János és Gerenday József gyűjtötték össze. A városi tanács a hatalmas területet mindössze évi egy arany bérleti díj fejében adta át a Társaságnak állatkert építése céljából, harminc évre. Petz Ármin és Reitter Ferenc csatornázási mérnök tervei szerint, 1866-ban alakították ki az állatkerti Nagy-tavat (ami mai formáját 1912-ben nyerte el).

A városligeti tó és az Állatkert 1866-ban (háttérben a budai hegyek, a bagolyvár és a fácánház)

A majomház

A kert 1866-ban nyílt meg 31 hold területen. 1907 és 1912 között átépítették, az épületterveket Kós Károly, Neuschloss-Knüsli Kornél és Zrumeczky Dezső készítették. A kis- és nagyszikla építését olasz mesterek végezték a Földtani Intézet irányításával. Az Állatkertben szórványosan megtelepedett mutatványosokból alakult ki később az Angol Park, majd 1950-től Vidámpark, amely 2013-ban zárt be végleg.

Az Angolpark története a bajor származású Meinhard testvérekkel kezdődött. A vurstli vállalkozóiként több sikeres mutatványt üzemeltettek, amelyek közül kétségkívül a sárkányvasút volt a legnépszerűbb. A siker nyomán annyi tőkére tettek szert, hogy abból meg tudták venni a Hermina út túloldalán található három telket, hogy azt egybenyitva egy egységes szórakoztató parkot hozzanak létre. Azért, hogy a park korszerűségét, modern voltát hangoztassák, a megnyitás előtt „amerikai parkként”, illetve „angol parkként” emlegették. Az 1910. március 27-én megnyílt komplexum kapujára végül az Angolpark név került.

Érdemes persze megemlíteni, hogy ez a név a történelem viharai közepette időnként megváltozott: az őszirózsás forradalom idején Nemzeti Park, a tanácskormány uralma alatt Néppark, a második világháború idején pedig Hungária Park néven üzemelt.

Az Angolpark újdonsága elsősorban abban rejlett, hogy az egymás mellé állított, egyenetlen színvonalú szolgáltatást kínáló önálló mutatványos bódék helyett, egységesen igazgatott, komplex szórakoztató parkkal várták a látogatókat, rengeteg korszerű szórakozási lehetőséggel. Ezek persze a későbbi Vidámparkkal ellentétben nem feltétlenül a gyermekek, hanem inkább a felnőttek igényeihez voltak igazítva. Éppen ennek tudható be, hogy az Angolpark hajnali kettőig volt nyitva, a legnagyobb élet pedig este kilenc és éjfél között volt, különösen a tánclokál és a bajor söröző, illetve az esti varietéprogramot kínáló étterem környékén.

Az Angolpark a második világháborúig a pesti középosztály egyik kedvelt szórakozóhelye volt. Az ostrom során azonban sok játék megsérült, némelyiküket már kijavítani sem lehetett. Ráadásul a háború után az Angolpark mindenestül a megszálló szovjet hatóságok tulajdonába ment át, mivel a tulajdonos Meinhard-família jogilag németnek, tulajdonuk pedig német tulajdonnak számított. A háborút követő néhány évben így közvetlenül szovjet irányítás mellett üzemelt az Angolpark, majd területét és játékait – a szomszédos vurstlival együtt – az 1950-ben megnyitott Vidámpark örökölte meg.

Az Angolpark eredeti játéküzemeiből és létesítményeiből a Vidámpark viszonylag sokat át tudott venni. Egy részüket azonban az elkövetkező években, évtizedekben lebontották, s volt olyan is, amely leégett. Így a régi Angolpark játékai közül csak a hullámvasút, illetve az alatta található mesecsónak maradt ránk.

A vurstli utolsó helyszíne, a mutatványosok utcája, amelyet az Állatkert területéből hasítottak ki (kép: ZooBudapest.com)
Az 1830-as évektől egyre több mutatványos jelent meg a Városligetben, s mivel rendszerint egymás mellett állították fel bódéikat, sátraikat, körhintáikat, afféle mutatványos telepet alkottak. Ezt a telepet nevezte el a pesti nyelv vurstlinak. A név eredetére több elmélet is van, az egyik szerint a név a ligeti lacikonyhák kedvelt árucikkére, a tormás virslire (Würstchen, Würstl) vezethető vissza.

Kútfúrás

1868-ban jelent meg a Városliget életében Zsigmondy Vilmos bányamérnök, aki a magyarországi artézi kutak fúrásának kialakítója és elterjesztője, a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt. Zsigmondy élete egyik legnagyobb munkájára készült, amikor mélyfúrással hévízforrást kívánt feltárni a Városligetben. A fúrás évekig eltartott, s még 1877-ben is annak abbahagyását javasolták a magas költségek miatt. A víz ugyan már 1877 októberében feltört, de a kút fúrását csak rá egy évre hagyta abba, amikor elérve a 970 méter mélységet, kellő mennyiségű forró víz tört fel a felszínre. A lefúrt kútból feltörő hévíz a magas gáztartalom miatt forrni látszott, a magas oldott ásványtartalom miatt a szabadba kerülő víz mésztufa jellegű lerakódásokat, kiválásokat eredményezett. Ez a kút akkor Európában a legmélyebb fúrások közé tartozott.

Az artézi kút korabeli képe (kép: ismeretlen)

A Vasárnapi Újság ekképp számol be a sikerről 1878. október 20-án:

"A városligeti artézi kut, (970-4 méter mély) Zsigmondy Vilmos bányamérnök ezen ez időszerint utolsó s legnagyobbszerű, és a világ öszszes artézi kutjai sorában az első helyet elfoglaló műve, kész. A közönség nagy érdeklődéssel viseltetett és viseltetik e nagyszerű mű iránt, a hírlapok pedig sokat közöltek már róla; érdekesnek tartjuk azért ez alkalommal megismertetni a műszaki tudomány előhaladásának azt a vívmányát, mely lehetővé tette, hogy behatolhassunk a föld kérge alá oly mélységekre, a minőt azelőtt nem is hittek képzelhetőnek".

Zsigmondy Vilmos
(1821-1888)
"A városligeti artézi kutat még mindig mélyebbre fúratja Zsigmondy Vilmos mérnök, mert ez által folyton nagyobbodik vízbősége és melegsége. Mikor egy dolomit-réteget elértek, 921 méter mélységben dolgozott a véső, és egy nap alatt 1400 köblábnyi 32 Beaumur foknyi melegségű víz bugyogott föl. Most 934 méternél mélyebben vannak s egy nap alatt 8208 köbláb vizet kapnak, mely 45 foknál is melegebb. E vízmennyiség, hideg vízzel vegyítve már 2000 fürdőre elégséges volna"
Vasárnapi Újság, 1877. október 28.

A kút naponta 1200 m3 73,8 Celsius-fokos vizet szolgáltatott. Ebből a vízből kezdetben a Nádor-szigeten ideiglenesen kialakított Ártézi Fürdőt, majd később a Széchenyi gyógyfürdőt látták el forró gyógyvízzel (amely csak a század végére készült el). Zsigmondy Vilmos a munkálatok közben a fúróiszapban felfedezett foraminiferák (mészvázas egysejtűek) mikroszkópos tanulmányozása közben szemét megerőltetve egyik szemére megvakult. Ezután az évtized végére vállalkozásának irányítását unokaöccsére, Zsigmondy Bélára bízta.

A Városliget német nyelvű térképe 1873-ban
(Az Andrássy út ekkor még nem létezett, annak Városligetbe futását csak jelölték a térképen)
(kép: Budapest Főváros Levéltára)

Kiállítások kora

Magyarország első iparkiállítása 1842-ben volt "Első magyar iparműkiállítás" néven. E rendezvényt 1843-ban és 1846-ban is megismételték, majd hosszú szünet következett, mígnem az újraalakított Iparegylet 1867-ben kezdeményezte, hogy 1871-ben rendezzenek egy "Magyar Általános Kiállítás"-t a Városligetben. Mivel a később rendezendő 1873-as "Bécsi Kiállítás" előkészítésére elfogyott az összes pénz, ezért a 71-es városligeti kiállítást nem rendezték meg, viszont az Iparegylet 1879-ben ismét kezdeményezte a kiállítás megrendezését, amelyet 1884-ben kívántak megtartani. A főváros törvényhatósága csak akkor volt hajlandó támogatni a gondolatot, ha nem az Iparegylet, hanem a kormány vállal felelősséget a kiállításért. 1883-ban az Országgyűlés törvénybe iktatta az Általános Kiállítás megrendezését, amelyet nem 84-ben, hanem 1885-ben tartottak meg.

A szervezést egy 61 tagú bizottság irányította, amely minden egyes kiállításra szánt terméket komoly mércének vetett alá, s három feltételnek kellett megfelelniük:
1. általában kiállításra bocsáthatók-e?
2. az egyes csoportok számára kibocsátott külön utasításoknak megfelelnek-e?
3. azok a magyar korona területén termeltettek-e, vagy lényeges részükben a magyar korona területén állíttattak-e elő?

A kiállítás főbejárata a Stefánia út felől (rajz: Dörre Tivadar)

A Városligetet ez alkalomra ismét átalakították: elkészült a Stefánia sétány (amely később az Olof Palme sétány nevet kapta), szabályozták a tavat, majd ismét átalakították a Rondót. Az újonnan emelt 105 épület miatt sok-sok fát kellett kivágni. Legnagyobb épületét Ulrich Keresztély tervezte: ez volt a 14.000 m2 alapterületű Iparcsarnok. A Város rengeteg pénzt költött az utak kövezésére, a liget feldíszítésére, és a Stefánia sétány világítására. A főváros felszólította a rendőrfőkapitányt, hogy biztosítsa a közjárművek tisztaságát, követelje meg a hordárok tisztes öltözetét, és biztosítsa, hogy a városba érkező idegenek meg legyenek óvva a csavargók zaklatásától.

A kiállítás 1885. május 2-án, Rudolf trónörökös védnökségével nyílt meg, a hivatalos katalógus szerint 270.000 m2-en, 600 kiállítóval. A pótkiállításokkal együtt 300.000 m2 összterületen a magyar kiállítók mellett 200 külföldi cég is bemutatkozhatott. Az állandó kiállításon kívül még 21 időleges kiállítást is tartottak.

Az Iparpalota épülete (rajz: Dörre Tivadar, kép: Vasárnapi Újság)

A kiállítás mellett több nemzetközi kongresszust is tartottak: helyet kaptak az agrár, a bányászati, kohászati és földtani egyesületek találkozói. A kiállításon 1.760.000 látogató vett részt. A kiállított épületek közül nem bontották le az Iparcsarnokot, a Műcsarnokot és a Királyi-pavilont. Az előbbi két épületben múzeum, míg a pavilonban cukrászda működött tovább.

A kiállítás befejezte után is folytatódtak a különféle pavilonok építései: 1891-ben építette Wulff Ede a Beketov Mátyás és András tulajdonát képező cirkuszt. 1894-ben épült Zrumeczky Dezső tervezésében a Vampetics-vendéglő, melyet később Gundel vett át.

Néhány évvel később felmerült, hogy egy országos kiállítás keretein belül ünnepeljék meg az ezer évvel ezelőtti honfoglalás emlékét, de a vezető körök nem voltak biztosak abban, hogy ez mely évben történhetett. Megindultak az idevonatkozó kutatások, így sorra jöttek az újabbnál újabb évszámok, de egyezségre nem jutott senki. Abban az egyben azonban körülbelül minden nézet megegyezett, hogy a magyarok bejövetele évének meghatározása attól függ, mely évre tesszük azt a bolgár hadjáratot, amely a magyarok bejövetelét megelőzte. Ezt a bolgár háborút a 893., 894., 895. és 896-ik évre is teszik; ezek szerint tehát maga a honfoglalás is 894–898 közt történt.

Mivel a krónikák leírják, hogy Bizáncban ekkoriban napfogyatkozás volt látható, ezért ez fontos kiindulópont volt a kutatók számára. Az akkori bizánci császár, Bölcs Leó egyik krónikása ugyanis feljegyezte, hogy Bizáncban, délidőben "Napfogyatkozás állott be, úgy hogy éjjel lett a hatodik órában, és a csillagok megjelentek". Lakits nagy gonddal 21 napfogyatkozás adatait határozta meg, majd megállapította, hogy ezek közül a 891. augusztus 8-án beállt fogyatkozás az egyedül számításba vehető jelenség. A fogyatkozás után eltelt időt is számításba véve, végül a honfoglalás időpontjául a 895-896 éveket jelölte meg. Ezt az időpontot az úgynevezett fuldai évkönyvek is megerősítik.

Salamon Ferenc történetíró hívta fel rá Lakits Ferenc csillagász figyelmét a magyar honfoglalás időpntjánk akkor még tisztázatlan kérdésére (A bizánci és a nyugat-európai krónikák alapján csak annyi volt megállapítható, hogy a magyar törzsek 888-ban még nem jelentek meg hazánk mai területén, 900-ban azonban már bizonyosan birtokukba vették a Kárpát-medencét). Lakits ennek alapján a napfogyatkozás évét 891-ben jelölte meg: szerinte a Bizáncból látható napfogyatkozások közül egyedül a 891. augusztus 8-ai felel meg a krónika leírásának. Ez a dátum már szélesebb körben talált pozitív visszajelzésre, így az Országgyűlés - néhány év gondolkodási idő után - kimondta, hogy a millenniumi ünnepségeket 1895-ben kell megtartani ( 1892/II. törvénycikk).

Az előzetes költségvetési tárgyaláson nyilvánvalóvá vált, hogy az elkövetkezendő három év nem lesz elegendő a tervezett kiállításra való felkészüléshez, ezért az Országgyűlés egy évvel elhalasztotta az ezredik évforduló megünneplését, majd 1896. április 21-én ünnepélyes ülésen tárgyalta és fogadta el azt a törvénycikket, amely az ezredéves ünnepet törvénybe iktatta (" 1896. évi VIII. törvénycikk a honalapítás ezredik évfordulójának megörökítésére alkotandó művekről"). Még a törvény megalkotása előtt döntöttek arról, hogy ünnepségeket rendeznek a jubileum alkalmából, de döntés született 400 új népiskola létrehozásáról is. A politikai pártok a millenniumi ünnepségek idejére szüneteltették a politikai vitákat (treuga dei). A kiállítási épületek összköltségére 4,5 millió forintot, az emlékhelyek megépítésére pedig 5,2 milliót szántak.

Az Ezredéves Országos Kiállítást 1896. május 2-án nyitotta meg I. Ferenc József. Ugyanezen a napon helyezték üzembe a földalatti vasutat, a Siemens-Halske Villamossági Rt. alkotását. A nagyszabású kiállításra 200 épületet emeltek (bővebben lásd a mellékelt hivatkozáson). A kiállítás november 3-ig tartott.

A kiállítás főbejárata (kép: Fortepan)

A kiállítással nem az ország gazdasági teljesítményének, megismertetésén és népszerűsítésén volt a hangsúly, hanem a reprezentáción: ideiglenesnek szánt, könnyűszerkezetes papírmasé épületeket építettek, színházi díszletekkel. Ezek elbontását tervezték a kiállítás vége után, de - miután a lakosságnak tetszettek a kiállítás helyszínei - végül néhány épületet tartós anyagokkal újraépítettek, s meghagyták azokat az utókornak.

A századforduló után

A Mezőgazdasági Múzeumot 1896-ben alapította Darányi Ignác. Városligeti ideiglenesnek szánt, majd állandóvá alakított épületét a Vajdahunyad-várat Alpár Ignác tervezte, s 1904-ben készült el.

Morelli Gusztáv metszete a Vajdahunyad-várról, 1896.

Banovits Kajetán tervezte és Ulrich Keresztély építette a Közlekedési Múzeumot, megnyitásának éve 1899. 1945-ben megsemmisült, majd 1950-ben a csarnokot a főépület nélkül újjáépítették, amit végül 2017-ben lebontottak.

A Közlekedési Múzeum egykori képe

A Szépművészeti Múzeum, a legjelentősebb magyar képzőművészeti közgyűjtemény, 1906-ban készült el, tervezői Schickedanz Albert és Herzog Fülöp.

A Szépművészeti Múzeum 1906-ban

Az ország legnagyobb emlékművét, a Millenniumi Emlékművet több művész közreműködésével Zala György tervezte és Schickedanz Albert építette. Teljesen 1929-ben készült el. Az emlékmű közepén az oszlop előtt a Magyar Hősök Emlékköve Gebhardt Béla munkája.

A Millenniumi Emlékmű 1925-ben
(a tér ekkor még burkolat nélkül)

Az 1909 és 1913 között épült Széchenyi-fürdő tervezői Czigler Győző és Dvorzsák Ede; 1927-ben Francsek Imre újabb épületrésszel bővítette. A fürdővel kapcsolatos Pávai Vájna Ferenc 1936-ban készített 1265 méter mélyfúrása, mely percenként 3500 liter 76 fokos vizet ad.

Az első világháború végének iszonyatos szén és tűzifa hiánya a lakosságot rákényszerítette a fák kivágására.

1918-ban, a Tanácsköztársaság idején a Millenniumi Emlékmű szobrai közül leemelik a Habsburgok uralkodóit ábrázolókat, Ferenc József szobormását pedig össze is törik.

A két háború között Zala György újramintázza Ferenc József szobrát, de immár a régi tábornoki egyenruha helyett koronázási díszöltönyben, ezután a többi Habsburg uralkodóval együtt visszahelyezik az eredeti helyére.

1931-ben szentelte fel Serédi Jusztinián a Damjanich utca tengelyében álló Regnum Marianum templomot, melyet Kotsis István tervei alapján 1925-ben kezdtek építeni. A délfranciás román stílusú templomot 1951-ben városrendezési okokra hivatkozva lebontották.

1938-ban a Hősök terén tartották a XXXIV. Eucharisztikus Világkongresszus egyes ünnepségeit. Az addig parkosított teret ez alkalommal látták el díszburkolattal.

A kongresszus fő helyszínének építménye éjjeli megvilágításban

A háború előestéjén a magyar múzeumi vezetés tisztában volt a légi bombázások műtárgyakra leselkedő veszedelmével, az értékek biztonságba helyezése a megfelelően kiépített infrastruktúra nélkül azonban nem állt módjában. Ahogy akkor nevezték: „bombabiztos fedezék" híján a gyűjtemények elhelyezésére nem tudtak megnyugtató megoldást kínálni, bár megtettek mindent, ami lehetséges volt. A légitámadások elleni védekezési módokat már 1938-ban Légoltalmi rendeletben foglalták össze, amely a műtárgyak megvédése érdekében a múzeumi alkalmazottak feladatait is előírta. Emellett az óvóhelynek kijelölt, meglehetősen kis befogadó képességű részeire telepítették a legjelentősebb műtárgyakat. Az ország legjelentősebb művészeti értékeit őrző múzeumban, a Szépművészeti Múzeumban az év során egyre több különleges értékű gyűjteményt helyeztek el. Ide kerültek a legértékesebb zsidó tulajdonú műkincsek, és e múzeumban helyezték biztonságba a keresztény gyűjtők is (arisztokraták, nagypolgárok) saját, értékes műgyűjteményüket. A múzeum alagsorát a biztonság fokozása érdekében kibővítették, míg felső emeletét kiürítették. A műkincsek megvédésére nem kínálkozott optimális lehetőség, és az is látszott, hogy a háború folytatódása esetén e javak a legnagyobb veszélyben forognak. Miután az 1944. október 15-ei magyar kiugrási kísérlet nem sikerült, és a hatalmat a háború folytatása és fokozása mellett elkötelezett nyilaskeresztes kormány vette át, a közgyűjtemények csak a mentés lehetőségeit tudták számba venni. Mivel a tárgyak védelmében nem alakult ki egységes álláspont, végül a nyilaskeresztes kormányzat kiürítési intézkedései döntöttek, és a budapesti közgyűjtemények anyagának jelentős részét nyugatra szállították.

1944 novemberében a Szépművészeti Múzeum értékesebb tárgyait, teherautókon, két szállítmánnyal Pannonhalmára vitték. Az év legvégén és 1945 elején Pannonhalmáról - más, a Dunántúlról összegyűjtött anyagokkal is kiegészítve - Szentgotthárdra, a ciszterci kolostorba szállították. Szentgotthárdról a műtárgyak egy részét bevagonírozták, és Németországba vitték, ahol 1945. május elején az Egyesült Államok hadseregének kezébe került.

A második világháború bombázásai 1944-ben érték el a Városligetet, mérhetetlen pusztítást okozva; az értékes gyűjteményeket pótolhatatlan veszteségek érték, több építmény teljesen megsemmisült. A Millenniumi Emlékmű szobrai közül teljesen elpusztul II. Lipót szobra, megcsonkul Mária Terézia hazánkban található egyetlen egész alakos szobra is, és ismételten megsérül Ferenc József szobra.

A háború után szóba kerül a sérült emlékmű lebontása, ám végül csak az új rendszernek elfogadhatatlan osztrák uralkodóház képviselőit cserélik le a magyar történelem pozitív szereplőire. Így alakult ki az új névsor: Bocskai István és Bethlen Gábor, Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos.

Leggyorsabban a Vurstli tért magához és bár a háború alatt több látványosság megsérült, már 1945. május közepén fogadott látogatókat, igaz, szovjet fennhatóság alatt. 1950-ben felszámolták a Panoptikumot, majd a bábukat elásták. Ugyanebben az évben az Angol Park és a Vurstli összevonásából megszületett a Vidám Park, melynek kikiáltója 1951. augusztus 20-án így köszöntötte a látogatókat: "Elvtársak, elvtársnők, nincsenek csodák, tekintsék meg, mivel ámította egykor a dolgozó népet a reakció (...)".

Mivel a háború után még hosszú évekig csak a legfontosabb dolgok helyreállítására volt pénz (de még arra sem), ezért a Városliget múzeumainak felújítása sokáig elhúzódott. Borsos Imrére bízták a Műcsarnok helyreállítását, aki a homlokzat javítására újragyártatta a Zsolnay-kerámiákat. A Műcsarnok belterületének helyreállítása után Kákay Szabó György egészítette ki Lotz Károly eredeti, de megsérült freskóját. A Közlekedési Múzeum olyannyira megsérült, hogy csak a romok eltakarítására volt keret (a múzeum csarnokát is majdnem elbontották, de végül annak helyrehozatala mellett döntöttek, így az újjáépített múzeum megnyitására végül több mint húsz évvel a háború befejezése után, 1966. április 2-án került sor). Az Iparcsarnok olyan sérüléseket szenvedett, hogy végül lebontották. A bombázások által a Széchenyi-fürdő 20%-a megsemmisült, de szerencsére a kádfürdő részleg továbbra is folytathatta munkáját. Májusban megkezdte működést a strand, majd a férfi termálfürdőt és a férfi és női népfürdőt is sikerült üzemképes állapotba hozni.

Az Állatkert állatállományából mindössze 15 egyed maradt életben. Az 1945-ös megnyitáson zöldségeskert képe fogadta az első látogatókat: a cipészmesterből előállított új igazgató úgy döntött, hogy amíg nem tudják megfelelő állatokkal pótolni az elvesztett állományt, addig minden lehetséges helyet felásat és bevet.

A nyugatra szállított, majd lefoglalt műtárgyakat az angolszász erők hivatalos gyűjtőhelyeken őrizték tovább a származási ország azonosításáig. A magyar műkincs-gyűjteményt Münchenbe szállították, majd a származási ország megállapítása után, több részletben, 1946 decembere és 1947 áprilisa között visszaszolgáltatták Magyarországnak.

1949-ben Budapest utolsó polgármestere, Pongrácz Kálmán felvetette a Nagybudapesti Pártbizottság titkárának, hogy mivel a május elsejei felvonulásokon a Millenniumi Emlékmű miatt nem fér el a felvonuló lakosság a Hősök terén, ezért azt le kellene bontani. Szerencsére az ötletét elvetették.

Ugyanebben az évben, Sztálin közelgő születésnapja alkalmából született döntés, hogy emlékművet állítsanak a szovjet vezetőnek a Városliget szélén. Az eredeti tervekben csupán egy egy bronzból készült, 5-6 méteres szobor szerepelt, de 1951-ben úgy döntöttek, hogy ezt az emlékművet egy dísztribünnel együtt valósítják meg. Az elkészült tribün végül 19,99 méter hosszú, 4,80 méter széles és 1,75 méter magas volt, a posztamens 3,20x3,48 méter keresztmetszetű, melynek a földtől számított magassága közel 10 méter volt. Az emlékmű teljes magassága a talapzattal együtt 18 méter magasra sikeredett.

Május elsejei felvonulás a Sztálin-szobor előtt 1952-ben (kép: Fortepan)
(a Mikus Sándor által készített 65 mázsás Sztálin szoborba beolvasztották Tisza István, Andrássy Gyula, Darányi Ignác szobrait is)

A szobor miatt szükségessé vált egy olyan tér kialakítására, ahol a szobor - és vele együtt a Párt - megmutathatja magát a felvonuló lakosság előtt. Épp ezért a szobrot a Városligetben, a Dózsa György úttól mintegy 75 méterre beljebb állították fel, majd 360 méter hosszan a Hősök tere és az Ajtósi Dürer sor között kiszélesítették Dózsa György utat, ahol 60.000 négyzetméter követ, 48.000 négyzetméter betont, és 10.000 négyzetméter aszfaltot terítettek le. Ennek megvalósítása érdekében bontották el a feleslegesnek vélt Regnum Marianum templomot és a Városligeti Színházat. Az ún. Felvonulási tér ezzel alkalmassá vált milliós felvonulások megrendezésére. 1989-ig számtalan tömegrendezvény helyszíne volt a tér, és itt zajlottak a fővárosi május elsejei felvonulások is.

A Sztálin-szobor avatását hétvégén, 1951. december 16-án tartották közel nyolcvanezer ember előtt.

A Felvonulási tér (Dózsa György út) 1953-ban

A Hősök tere 1952-ben (kép: Fortepan)

A háború után 1946-ban rendezték az első "vásárt" a Városligetben: ez az "Ipar a mezőgazdaságban" című vásár volt, az akkor még néptelen Állatkert területén. 1947-ben a Vajdahunyad-várban rendeztek újabb vásárt, majd 1948-ban következett a harmadik, amely centenáriumi vásár néven indult, s az első 3 éves terv és a testvéri szocialista országok eredményeinek bemutatásán túl az 1848-as forradalom és szabadságharc 100. évfordulója előtt is igyekezett tisztelegni. A kiállítások szervezését a Kereskedelmi Minisztérium felügyelete mellett a Kiállítási Tanács, később az Áruminta Vásári és Kiállítási Rt. végezte.

1948-tól éveken át csak hazai gyártók állítottak ki, 1950 és 1954 között a kiállítások szüneteltek. 1955-től Budapesti Helyiipari Vásár néven újra megkezdődtek az éves kiállítások. 1957-től már külföldi kiállítókat is fogadtak. A vásár neve 1962-től ismét Budapest Nemzetközi Vásár lett (lásd: BNV), miközben egyre nagyobb területet hasított ki a ligetből (e rendezvény 1973-ig várta a látogatóit, majd a komplexum kiköltözött Kőbányára).

A Királydombot a BNV épületek bontási anyagából, törmelékeiből, illetve a Városliget rendezése során kitermelt földből építették. Akkor még Szánkódombnak hívták. Az István, a király című rockopera bemutatója révén vált híressé.

A BNV területe a Vajdahunyad-vár alatt, 1965-ben

1970. március 3-án így ír a Magyar Nemzet: "A Városligetben marad a Vásár. (...) A kerület nagyobb arányú fejlesztése 1953-ban kezdődött, akkor rakták le a Nagy Lajos kiárly és a Kerepesi úti lakások alapjait. Azóta 13662 lakás épült fel Zuglóban, legnagyobb számban a Lumumba utcán és a Kacsóh Pongrác úton. Az eddigi eredményekről és a kerület további fejlődéséről Szávó Béla, a XIV. kerületi tanács vb-elnöke tájékoztatta hétfőn a sajtó képviselőit.

A lakóházépítés ütemét tovább fokozzák a kerületben, befejezik a Fogarasi úti lakótelep építését, az egressy úti lakótelep is elkészül, az Eörs vezér téren új városközpont alakul ki, ide épül Budapest legnagyobb ABC-áruháza, továbbá egy 800 személyes mozi, rendelőintézet s az üzletek egész sora. A téren épülnek fel a 15-20 emeletes irodaházak is. (...) Kiépül a Paskál fürdő is, 80 fokos gyógyvizének hasznosítására strandot, uszodát, gyógyszállót építenek 90 millió forintos beruházással. Az építkezések első ütemében, a következő ötéves tervben megépítik az 5000 férőhelyes strandfürdőt, majd egy kisebb úszómedencét és egy uszodát is mellé. A második ütemben épül majd fel a gyógyszálló a csarnokkal és a nagy autóparkoló. (...)

A kérdésekre válaszolva a tanácselnök elmondotta, hogy a Városligetből egyelőre nem telepítik ki a vásárt, sőt újabb vásárépületeket emelnek majd. A kerület további fejlődésével kapcsolatban ismertette a negyedik 5 éves terv célkitűzéseit. Az AFT székháza után 40 milliós költséggel rövidesen felépül a Geofizikai Intézet új központja. Az Angol utca és a Hungária körút sarkn az OT számítástechnikai intézete kap helyet és a kerületben építik fel a Mélyterv 20 emeletes székházát is".

A tribün és a felvonuló tömeg május elsején, 1955-ben (kép: Fortepan)

1956. október 23-án a Felvonulási téren került sor a forradalom első tényleges, közös akaraton alapuló és később a leginkább szimbolikussá vált tettére: a Sztálin-szobor ledöntésére, amelyet több órás próbálkozás után, este 21:37-kor sikerült megvalósítani. Az emberek a szobortestet egészen a Blaha Lujza térig vitték, tovább darabolták, szétverték. Sokan elvittek apró darabokat emlékként. A hatalmas talapzaton csak Sztálin csizmái maradtak, a budapestiek ezután sokáig Csizma térnek nevezték a helyet.

A Sztálin-szobor eltávolítása 1956 telén (kép: Fortepan)

1956 után a Kádár-korszak ideológiájába nem illett bele az egykori diktátor gigantikus szobrának visszaépítése. Sem az ötlet, sem a megvalósítás magas költségei nem tetszettek a pártvezetésnek. A talapzatot egyszerű dísztribünné építették át, amelyről minden év május elsején, azaz a munka ünnepén a Minisztertanács vezetői integettek az előttük elvonuló tömegnek. A domborműveket eleinte csak rászerelt lapokkal letakarták, majd a hetvenes évek elején egy újabb átépítéskor a dísztribün új, sima burkolatot kapott.

Kádár-korszak

A Budapesti Nemzetközi Vásár oda nem illő területfoglalása ellen a Főváros igyekezett a liget egy részének pihenőjellegét megőrizni, ezért a Fővárosi Kertészeti Vállalat 1967-ben megépítette a Botanikus-kertet. Ez arra szolgált, hogy a a látogatókat a növények szeretetére nevelje, és lehetőséget biztosítson kevésbé ismert növények bemutatására és megismertetésére is. Itt található a Városliget növényanyagának legértékesebb része: pl. libanoni cédrus, hamisciprus, liliomfa, fekete dió, vadkörte, csavart akác, óriás tuja, fanyarka, papíreper, piros virágú bokrétafa, sárga virágú bokrétafa, tulipánfa, mézesfa. Csobogó patakot, lugast, díszmedencét napozóval, esőtetővel ellátott kunyhót és sétányokat alakítottak itt ki.

1972-ben nyílt meg a Vakok-kertje, amely a Vakok Szövetsége megalapításának hatvanadik évfordulójára készült el. A négyezer négyzetméteres, elkerített terület kialakításánál alapvető szempont volt, hogy a vak látogatók kerten belüli tájékozódásukat a Braille-írásos térkép, valamint a korláttal ellátott kiemelt növényágyakhoz vezető különböző burkolatú utak, és gyepfelület segítse. A kertben 4 féle fenyőfa található, tűlevelük más és más tapintású, de van itt mogyorófa, birsalma, szilva, eper, valamint szivarfa is.

Évtizedekig volt visszatérő téma a Nemzeti Színház Városligetben történő felépítése. A hatvanas években volt egy koncepció rá, hogy a színházat a Tabánban építik fel, míg a Városliget inkább egy zenepalotának adott volna otthont. A Főváros Tanácsa végül úgy döntött, hogy a színház a Városligetben épüljön meg, egyúttal egy kongresszusi- és egy ifjúsági központ is felépült volna. Ez utóbbi lett később a Petőfi Csarnok.

A színházra vonatkozó nemzetközi tervpályázatot 1965-ben hirdették meg, amelynek során az újonnan felavatott Lenin-szobrot is figyelembe kellett venni. A pályázaton 92 alkotó vett részt. Első díjat nem adtak ki, a két megosztott második díjat Hofer Miklós, valamint Jan Boguslawski és Bogdan Gniewiewski pályázatai nyerték el.

Lenin szobra egy alacsony kőfallal, előtte víztükörrel kapcsolódott volna az új színházhoz, míg a Dózsa György út felé egy hetven méter széles teraszos lépcsőt építettek volna. 1966-tól kezdődően mintegy húsz éven át folytatódott a színház tervezése, 1987-ben Gobbi Hilda színművész téglajegyek kibocsátásával is próbálkozott, majd 100 forintért látványterveket kezdtek el árusítani. de a színház végül pénzügyi okok miatt - szerencsére - nem valósult meg. 1989-ig csupán 265 millió forint gyűlt össze, míg a rendszerváltás elsodorta a színházépítési tervet. 1998-ban a Hungexpo irodáinak helyére tervezett színházat Siklós Mária, de ez a városvezetés ellenállása miatt végül szintúgy lekerült a napirendről.

1983-ban a Formula-1 magyarországi futamának megrendezésének lehetőségét is vizionálták a Városligetbe. A Bernie Eccleston-nal folytatott tárgyalások során felmerült, hogy az 1984. október 7-i futam Budapesten legyen, amelyre a Formula-1 autóverseny-sorozatot irányító cégcsoportok legfontosabb vezetője rábólintott, mondván, hogy ez lehetne a világ legszebb városon belüli pályája. A Start/Cél helye a mai 56-os emlékmű helyén lett volna, a nézők pedig mobil tribünökön foglalhattak volna helyet. Szerencsére a pályát nem itt, hanem Mogyoród mellett nyitották meg Hungaroring néven.

A 80-as években számtalan műemlék, szobor vagy emléktábla került átadásra: Anna Lind emlékkő, Olof Palme emlékmű, Churchil és Reagan mellszobra, Lugosi Béla és Washington szobra, stb.

A rendszerváltás után

1999. december 31-én akarták felavatni Janáky István Időkerekét, amelyet végül Magyarország Európai Uniós csatlakozásának pillanatában, 2004. május 1-én indult be. Az Időkerék jelenleg a világ legnagyobb homokórája, amely 8 méter átmérőjű és 60 tonnás alkotás - ebből csak a homok 7 tonnát nyom.

A regnáló Kormány 2004-ben döntött arról, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójára emlékművet emel a volt Felvonulási téren. A Bizottság az egykori dísztribün helyét javasolta a célra. A Miniszterelnöki Hivatal nemzetközi pályázatot írt ki az emlékmű megtervezésére, amelyre 79 pályamű érkezett. Az Ypszilon alkotócsoport nyert, így az emlékmű az ő elképzeléseik szerint valósult meg. Az emlékmű egy 35 méter él-hosszúságú, ék alakú, háromszög alapzatú tömb, amely egyre ritkuló oszlopokból áll (lásd: 56-os emlékmű).

2010-ben eltervezték a Szépművészeti Múzeum térfelszín alatti bővítését is, amely heves viták kereszttüzébe került. E viták gyújtópontja a múzeum lépcsőjébe vágott bejáratot és a Hősök tere arculatát megváltoztató felszíni építményt kifogásoló, az Akadémia művészettörténész-köreiből kiinduló és rövid időn belül jelentős szellemi erőket mozgósító aláírásgyűjtési kampány volt. A múzeum vezetése a sikeres kampány és a közvélemény nyomására hamarosan visszakozott, elvetve a lépcsőbe vágott főbejárat tervét.

A bővítés látványterve (kép: Építészfórum)

2015. október 23-án, harminc évnyi fennállás után bezárják a Petőfi Csarnok, majd 2017 nyarán az épületet is elbontják. A Petőfi Csarnok helyén a japán SANAA (Sejima and Nishizawa and Associates) építésziroda tervei alapján fog megépülni az Új Nemzeti Galéria.

Erre a sorsra jut a Közlekedési Múzeum is, amit szintúgy 2017-ben bontottak le.

AJÁNLÓ