Barlanglakások

XXII. kerület, Budafok, Veréb utca 4.

Írta: Hála József és Mészáros Borbála 1998.

Budafokon, kicsit eldugva van egy pici múzeum (a főúttól táblák jelzik az utat). Itt látható az, ami megmaradt a nemrég még lakott barlanglakásokból. A "múzeum" területe kicsi, pedig sok család élt itt hasonló körülmények közt, nem is olyan régen. A körülményeket a képek igazolják és ez igen megdöbbentő látvány.

A magyar népi építészet kutatói által, a "kezdetleges hajlékok", a "kezdetleges lakóépületek", vagy a "különleges lakóépületek" közé sorolt, illetve a kőépítkezés kapcsán tárgyalt, esetleg az "egyéb falú" épületek között érintett és a barlangtan művelői által "mesterséges barlangoknak" nevezett, rendszeresen vagy ideiglenesen lakott, mészkőbe, homokkőbe, löszbe, különféle vulkáni tufákba és más jól faragható kőzetekbe vájt barlanglakások hazánk több vidékén előfordultak, illetve előfordulnak. A mai Magyarországon a Bükk hegység déli és délnyugati peremén, a Miskolc és a Tárna völgye közötti területen volt, van a legtöbb belőlük. Ezek részletes történetei-néprajzi kutatása Bakó Ferenc nevéhez fűződik, aki eredményeit több könyvben, tanulmányban és cikkben, valamint egy mintaszerű kismonográfiában tette közzé. Tőle tudjuk, hogy az említett vidéken - a két világháború közötti időszakban - 17 településen csaknem 1000 barlanglakást tartottak nyilván.

Magyarország másik nagy barlanglakás-területe Buda déli része: Budafok (az egykori Promontor, 1739-től önálló község, 1926-tól rendezett tanácsú város, 1950-től Budapest XXII. kerületének része) és Budatétény (a valamikori Kistétény, 1873-tól önálló község, 1950-től Budapest XXII. kerületének része), ahol a 18-20. században az ott élők több száz barlanglakást mélyítettek a szarmata cerithiumos durvamészkőbe (1. kép) és a fent említett időszakban sok ezer ember, több generáció élte le az életét ezekben a (helyi elnevezés szerint) kőházakban.

A több évszázadon keresztül folytatott kőbányászat, valamint szőlőművelés és borgazdálkodás, a pincék és barlanglakások kialakítása következményeként e területen olyan üregrendszer alakult ki, amelynek teljes hosszúsága meghaladja a 100 km-t. Ma kb. 3500 kisebb-nagyobb üreg ismert, amelyek az időnkénti beszakadások miatt okoz gondot és problémát, különösen Budafoknak.

A pincék és pincerendszerek egy része ma is használatban van és az egykori barlanglakások közül is látható még néhány, amelyeket raktárakká, kamrákká stb. alakították át. A Budafokot a múltban messze földön ismertté tevő lakások és életmód emlékét ezek, valamint egy múzeummá nyilvánított barlanggóc (az egy mély udvarból nyíló több lakás helyi elnevezése) őrzi.

"Hol van az a város, ahol a kecske a kéményhez van kötve?" - hangzott a század elején a széles körben ismert tréfás kérdés. A helyes válasz a "Budafokon" volt, ahol a barlanglakások kéményéhez kötötték ki a kecskéket, hogy a kőházak "padlásán" a zöld fűben legeljenek.

Dolgozatunkban e barlanglakásokat és lakóikat mutatjuk be az eddig feltárt vonatkozó irodalomra, levéltári és kézirattári forrásokra, valamint a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem néprajz szakos hallgatói, Papp Árpád és Vörös Balázs gyűjtési gyakorlat, illetve Mészáros Borbála szeminárium keretében végzett terepmunkájának eredményeire támaszkodva, a budafokiak mellett helyenként kitérve a budatétényiekre is.

Szőlészet-borászat, kőbányászat és barlanglakások

A Budapest XXII. kerületének területén egykor virágzó, középkori eredetű falvak (Tétény és Csőt) a török uralom alatt elpusztultak. A 18. század legelején Promontor is lakatlan volt, a kevés szőlőt és a nagyrészt parlagon heverő földeket kis erdők tarkították.

A vidék a ráckevei (csepeli) uradalomhoz tartozott, birtokosa 1698 és 1736 között Savoyai Jenő herceg volt, aki Promontoron a 18. század elején kastélyt építtetett és majorsági gazdaságot alapított, fő céljául a szőlőkultúra és a kőbányászat fellendítését, valamint az állattenyésztés megteremtését tűzte ki.

A szőlőmüvelés újkori megindítói a budai szerbek voltak, akik a városból jártak ki Promontorra földjeiket megművelni. Első telepesekként, Savoyai Jenő birtoklása idején, a Csepelszigetről osztrák, német és más eredetű szőlőművesek, valamint "innen-onnan összeverődött" kőfejtők érkeztek az uradalmi majorba.

A Savoyai herceg által megindított betelepítés, több hullámban a 18. század végéig folyt Ausztriából, Csehországból és a különböző német (pl. sváb, bajor, frank, württembergi stb.) területekről, különösen a magas szőlőkultúrával rendelkező Rajna-vidékről. Érkeztek telepesek Budáról, Óbudáról és a környékbeli településekről, pl. Tétényből is.

A szőlőművelés nagy fellendülése 1736 és 1741 között következett be, és az időközben 1739-ben önállóvá vált település az 1770-es évekre alakította ki sajátos, szőlőművelő zsellérközség jellegét. Folyamatosan fejlődésre jellemző, hogy amíg a településen az 1710-es évek elején kb. 50-en éltek, addig a lakosság száma 1796-ban már meghaladta az ezret (1080).

Az ősi alapokon a 18. században megújuló "promontori szőlők" a Szentendrétől Tétényig (Nagytétényig) húzódó "Buda környéki" (más néven "buda-sas-hegyi") szőlővidékhez tartoztak, amely területre elsősorban a vörösbortermelés volt a jellemző, a legfontosabb és legnevezetesebb borfajta a kadarka volt. A nagy hírű és keresett promontori borokat a "nyel-ízű" jelzővel illették, mert jó volt nyelni.

A főként szőlőművelésből és kőbányászaiból élő település jellege és lakóinak élete a 19. század végén alapvetően megváltozott, ugyanis az 1881-ben fellépő filoxéra 1890-re majdnem teljesen elpusztította a nagy és híres szőlőterületeket. A kedvező "helyzeti energiák" (a száraz és egész évben 12-13 °C hőmérsékletű, így a bor kezelésére és raktározására ideális pincék és pincerendszerek; a főváros közelsége; a többirányú szárazföldi és vízi utak, vasút stb.) viszont a 19. század közepétől odavonzották a borkereskedőket, amely által Budafok a század végére a magyarországi borkereskedelem egyik legnagyobb és legfontosabb központjává vált. A településen a századforduló idején 302 kereskedelmi borpince volt, amelyek 1 millió hl befogadóképességgel rendelkeztek. A fent említett kedvező körülményeknek köszönhető a sör-, pezsgő- és konyakgyárak 19. századi megalapítása is. E borpincék és gyárak olcsó munkaerőhöz jutottak a filoxéra pusztítása után kereset nélkül maradt budafokiak személyében és más vidékről is sok munkást vonzottak (Budafokon ma is 3 borászati nagyvállalat - Hungarovin, Budafokvin, Promontorvin (1998-as adat) - működik).

Barlanglakások Budafokon és Budatétényben - Geotechnikai felmérések 1986-1990. Balázs Dénes helyszíni gyűjtései alapján
A) A cerithiumos mészkő elterjedési területe Budafok környékén;
B) Budapest XXII. kerülete a barlanglakások területével;
C) az egykori barlanglakások elhelyezése

Budafok lakóinak a másik fő megélhetési forrása hosszú időn keresztül a nagy területen és tetemes vastagságban előforduló, könnyen kitermelhető és formázható, sárgásfehér, szürkésfehér színű, szarmata cerithiumos durvamészkő bányászata volt. A kőbányászat múltja feltehetően a török uralom előtti időkig nyúlik vissza, majd a településre a 18. század elején érkeztek kőfejtők és az uradalmi, majd később bérelt, illetve saját tulajdonú bányákban dolgoztak. E tevékenység a mai Nagykőbánya utca környékén, a Steinbriichnak (Kőbányának) nevezett határrészen indult meg.

A török uralom időszaka alatt Pesten és Budán erőteljesen megfogyatkozott a lakosság száma, a két település majdnem teljesen elpusztult, a megmaradt épületek megrongálódtak. Buda felszabadulását (1686) követően (lásd: Buda ostroma, 1686), Pesten 1710 után megindult az újjáépítés, amelyhez nagy mennyiségben felhasználtak követ is. Az egyik legfontosabb építőanyag a szarmata cerithiumos durvamészkő volt, elsősorban a régi idők óta művelt kőbányai (ma Budapest X. kerülete) kőfejtőkből nyerték, de előszeretettel alkalmazták a Promontoron bányászottat is. Ez utóbbit a Dunán könnyen lehetett Budára és Pestre szállítani. A promontori mészkő ezeken a településeken nagy kelendőségnek örvendett később, pl. az 1838-as nagy pesti árvíz után, az 1867-es Kiegyezést követően, a századfordulós nagy építkezések idején és a két világháború közötti időszakban is.

A cerithiumos durvamészkő, amelyet legnagyobb mennyiségben Kőbányán, Promontoron, Kistétényben és Sóskúton fejtettek, Pesten és Budán a 19-20. században nagy jelentőséggel bírt, a számos lakóház mellett ebből épült fel pl. a budai Alagút homlokzata, a pesti rakpart, a Magyar Tudományos Akadémia palotája, a Vigadó, az Operaház, a Citadella is, de felhasználták pl. a Lánchíd és a Margit híd építéséhez is.

Budafokon a szőlőművelés és borászat, a kőbányászat, valamint a barlanglakások kialakulása, kialakítása szoros összefüggésben volt egymással. A mészkő kitermelésével a lakosság helyben felhasználható és eladható, vagy távolabb (elsősorban Pesten és Budán) értékesíthető épületkövet nyert, a kőfejtés során keletkezett üregeket pedig borospincékként, illetve barlanglakásokként tudta hasznosítani.

Hogy az építőkő nyerését, vagy az üregek kialakítását tekintették-e a bányászkodás elsődleges céljának, az időszakonként és esetenként különböző volt, de a kettő mindig feltételezte, illetve kiegészítette egymást.

A barlanglakások típusai

Budafokon és Budatétényben a lakosság az idők folyamán a barlanglakásoknak 4 típusát alakította ki. Ezek a következők:

1. Fennálló falú épületek barlangban

Sok régi leírásban olvashatunk egy nagy promontori barlangról, amelyben fennálló falú, tető nélküli, esetleg födémmel ellátott lakóházak álltak. A barlang a mai Tóth József utca elején volt, a Dunához közel és Nagy- vagy Török-barlangnak nevezték. A hagyomány szerint utóbbi nevét azért kapta, mert a törökök készítették, illetve Buda felé ott táboroztak, mások szerint a lakosság abban bújt el a hódítók elől. A csaknem 160 m hosszú, 12-20 m széles és 8-10 m magas, két bejárattal rendelkező barlang házaiban a 18. század végétől 1871-ig éltek. Használatát egy akkor történt nagy beomlás miatt megtiltották, de a későbbi, pl. az 1929-ben bekövetkezett omlások ellenére raktárhelyiségként még sokáig hasznosították a környékén lakók.

A budafoki Nagy-barlang 1837-ben (rajzolta: VASQUEZ Carl, metszette: WEISS Franz)
(Az 1960-as években még láthatóak voltak az egykori lakóházak nyomai)

A barlang eredetét illetően a források ellentmondásosak. Egyesek természetes képződménynek, mások mesterségesnek tartották. Az eredet kérdését ma már nehéz lenne eldönteni, de ha figyelembe vesszük azt, hogy a nagy, átfogó szpeleológiai összefoglalások, kataszterek meg sem említik, hajlamosak vagyunk az utóbbiakkal egyetérteni. Azt sem tudjuk biztosan, hogy hány nagy lakott barlang létezett Promontoron. Gerelyes Ede szerint a 18. század végén több ilyen üreg volt. Megállapítását valószínűleg Jenné Franz művére alapozta, amelyben többes számban olvashatunk róluk.

Más források hiánya miatt e kérdésben sem lehet megnyugtatóan dönteni. Tudjuk, hogy a 19. században egy másik nagy "föld alatti csarnok" is volt Promontoron (ez volt a Kőbánya), nem kizárt, hogy több is lehetett, esetleg némelyikben laktak is. Mindenesetre a krónikások többsége a Tóth József utcai, annak egyik bejáratát, a Dunáról jól látható barlangot említette.

2. Mélyudvarokban lévő barlanglakások

Ezek úgy készültek, hogy a vékony földréteg letakarítása után, kisebb-nagyobb, négyzet vagy téglalap alakú területen, függőleges irányban, 3-4 m mélységben kibányászták a mészkövet, majd ennek az udvarnak a függőleges falába (falaiba) vájták a lakást (lakásokat) és a tároló, illetve gazdasági helyiséget (helyiségeket), amelyeket ajtóval (ajtókkal) és ablakkal (ablakokkal) láttak el. Ezeket a mélyudvarokat, több barlanglakásból kialakított együtteseket nevezték a helybeliek barlanggócoknak. Az udvarokba lejtős lejárókon vagy lépcsőkön lehetett lemenni.

Mélyudvarban lévő barlanglakások Kistétényben a 20. század elején (fotó: Pálfy Mór)

Budafokon a barlanglakásoknak ebből a típusából volt a legtöbb. A vonatkozó régi és újabb irodalom, Budafokról készült térképek és a terepi gyűjtések alapján megállapítható, hogy ezeknek a fő területe a Budafok központi részétől, belvárosától nyugatra elhelyezkedő, a mai Tóth József utca, a Gádor (egykori Damjanich) utca és a Szent Gellért utca által határolt rész (régi nevükön Olajhegy és Kőbánya) volt. E területen egész utcák álltak 10-15 m széles és hosszú mélyudvarokból, amelyekből 3-4 vagy több lakás is nyílt. Ettől délre, kb. a mai Dévény útig (a régi Verebesen és Borhegyen) már szórványosabban helyezkedtek el a kőházak, inkább nagy, több 10 m széles és hosszú pinceudvarokból nyíltak.

Mélyudvar, pincék és egykori barlanglakások Budafokon, a Mézesfehér utcában (Fotó: Mészáros Borbála, 1996)

Egy-egy udvarban csak 1-2 barlanglakás volt. Ettől a területtől délkeletre, vagyis Budatétényben 4 kisebb barlanggócot sikerült lokalizálni a Dalkör utcában, a Park utca és a Halk utca, valamint a kőházsor utca környékén és a Bartók Béla úton.

3. Felszínről nyíló barlanglakások

A partoldalakba, meredek sziklafalakba vájt és a felszínről nyíló barlanglakásokból jóval kevesebb volt Budafokon, mint az előbbi típusból és ezek a település különböző pontjain, elszórtan helyezkedtek el. Ha a lakást sziklafal sarkán képezték ki, előfordult olyan megoldás is, hogy az épületnek csak egy része volt a mészkőben, másik része a felszínen helyezkedett el. Ezeket tetővel is el kellett látni.

Felszínről nyíló egykori barlanglakások Budafokon, az Ibrik utca és a Vöröskereszt utca sarkán, ma raktárak (Fotó: Mészáros Borbála., 1996)

4. Fedett árkok

Budatétényben, a település és Budafok közötti részen voltak olyan lakások is, amelyeket úgy készítettek, hogy 1,5-2 m mély, 3-4 m hosszú és széles árkokat mélyítettek a mészkőbe és azokat fával, földdel és kövekkel befedték. Megemlítjük, hogy Budafokon nem csak pincéket és lakásokat vájtak a mészkőbe, hanem más célt szolgáló helyiségeket is. Pl. a 18. században a Duna partján egy barlangkápolna állt, amelyet a pestisjárvány idején (1739- 1740) készítettek. Ezt később Schmidt Károly promontori lakos felújította, vasárnapokon és ünnepnapokon abban emlékeztek meg a helybeliek a pestisben elhunytakról. A településen egy időben a halottasház is a mészkőbe volt mélyítve.

A barlanglakók és a barlanglakások száma

A legrégebbi barlanglakásokról nem rendelkezünk megbízható adatokkal. Feltételezések szerint ma már a 18. század elején laktak ilyenekben, kezdetben valószínűleg a legkorábbi betelepülők közé számító kőfejtők. Saturnius Slavus kapucinus barát azt állította, hogy Promontoron az 1726 körüli években kb. 200-an éltek, akik "sziklabarlangokban" húzódtak meg. Ezt az adatot csak feltételesen fogadhatjuk el, mert a viszszaemlékezést, amelyben szerepel, a szerzetes 1817-ben vetette papírra.

A Nagy- vagy Török-barlangról a Promontort felkereső József nádor 1792-ben azt írta útinaplójába, hogy abban "számos" ház áll.

A múlt századi lapokban "sziklautcának" is nevezett barlangban lévő fennálló falú házakból az 1850-1870-es években 9-et, illetve 11-et említettek a tudósítások.

A barlanglakások és a barlanglakók számáról csak a 19. század első harmadától vannak adataink (ezek 1871-ig feltehetően a Nagy- vagy Török-barlangra és más barlanglakásokra együttesen vonatkoznak). Bár a településen lévő házak számát korábbról is ismerjük (pl. 1767-ben 126, 1795-ben 169), de nem tudjuk, hogy ezekből mennyi volt a kőház. Schams Ferenc 1832-ben 700-800-ra tette a barlanglakók számát. Ezt mindenképpen megbízható adatnak kell tekintenünk, mert a jeles szőlész és borász ismerte Promontort, ugyanis az 1830-as években szőlője, pincéje és háza is volt a településen.

Ha a fenti számokat egy 4 évvel későbbi, a falu népességére vonatkozó adattal (1836-ban 2702 fő) vetjük össze, kiderül, hogy abban az időben kb. 26-29% volt a barlanglakók aránya. Promontoron 1859-ben kb. 200, 1865-ben kb. 250 barlanglakás volt, számukat 1866-ban így adták meg: "több, mint 150" (a lakosság száma 1865-ben kb. 3400 fő volt).

1910-ben a település 636 (mélyudvarokban lévő és a felszínről nyíló) barlanglakásában 2698 ember élt, vagyis a lakosságnak (kerekítve) 24%a.

1920 és 1944 között kb. 1700-1800 között volt a kb. 400 barlanglakásban élők száma, ez az összlakosság 12%-át (1920), 9%-át (1930) és 7%-át (1944) jelentette. A csökkenő százalékos arány nem jelenti a barlanglakók számának csökkenését, mert a lakosság összlétszáma a nevezett időszakban majdnem a duplájára emelkedett.

Az 1930-as években Budatétényben és Budafokon több mint 500 barlanglakás volt. Az e településekből és Nagytétényből 1950-ben létrehozott XXII. kerületben számuk az egyesítés után fokozatosan csökkent (1950-ben 396, 1951-ben 374, 1953-ban 260, 1956-ban 231, 1958-ban 230), bennük az 1960-as években történt felszámolásukig több mint 1000 ember élt.

Régi adatok és leírások a barlanglakásokról

Az alábbiakban azokból a barlanglakásokat érintő, külföldi és magyar szerzők tollából származó tudósításokból közlünk időrendben összeállítást, amelyeket az eddigi kutatás során felleltünk, kezdve az általunk ismert legrégebbivel, Franz Jenné 1788-ban írt soraival és befejezve Gönczy Miklós 1907-ben és 1908-ban megjelent rövid, de pontos néprajzi dolgozataival.

Az idézetek terjedelme és jellege különböző. Rövid, tényszerű közlések váltakoznak részletes, esetenként kommentált leírásokkal. Szerzőikről elmondhatjuk, hogy a barlanglakásokat általában érdekességként, kuriozitásként mutatták be és azokról romantikus hangvételben írtak, idillikus képet rajzolva a föld felszínén álló, füstölgő kémények alatt élő "troglodyták"-ról. E tudósításokból még hiányzik az a negatív vélemény és elmarasztalás, amely a 20. század első felében a budafoki barlanglakásokról megjelent könyvek, tanulmányok és cikkek többségében megfogalmazódott.

1788: "Itt sok szegény - részből és napszámból élő - család lakik a sziklába vájt lakásokban, amelyeknek két előnye van: télen melegek, nyáron hűvösek. Ezen kívül találunk itt nagy, kibányászott barlangokat, amelyekben tetőzet nélküli, szabadon álló házak találhatók".

1799: "A kőzet, amelyből az itteni hegyek állnak és amelybe a Dunánál nem csak pincék, hanem lakások is lettek vájva, meszes homokkő".

1822: "Említésre méltó e romantikus táj magasabb régióiban több, a lakosok által sajátos módon készített lakás. A fehér homokkőből lévő hideg falak határolják a család számára gondosan készített lakást, konyhával, istállóval és pincével együtt, amelyekben a kőfalak vakító fehérje minden meszelést és a hatalmas fedélzet minden tetőzetet nélkülöz. Megemlítendő egy nagy barlang, amelynek magas boltozata alatt remetelakásokhoz hasonló egyszerű házikók állnak minden tető nélkül, s amelyek lakóknak minden fontos igényét kielégítik. A kormos sziklák közül füst és gőz száll ki a barlang két bejáratán, amely barlang félkör alakban 80 öl hosszú és 6-10 öl széles lehet. Az északi bejárat magasabb és szélesebb, mint a mögötte nyíló tér, így a barlang lakói ezen át elég természetes fényt kapnak. Kevés ilyen természet által alkotott és az emberek által ily módon felhasznált hely található a Monarchiában".

1832: "Figyelemre méltó Promontor sok föld alatti lakása, amelyek kb. 700-800 ember lakását képezik és különösen kényelmesek és egészségesek, mintha troglodyták lennének ezekben a be-, illetve kivájt lakásokban. A szobák, kamrák, konyhák, pincék és istállók és mind, a gazdaságot és szállást szolgáló helyiségek a masszív kőanyagba vannak bevájva, amelyek természetesen biztosítva vannak minden tűzvész és az időjárás minden szeszélyével szemben, elég világosak és az ablakok, ajtók és a felül lévő kémények révén elég szellősek is. Ha egy barlanglakó a lakását meg akarja nagyobbítani, akkor a környező kőzetbe akkora teret vág, amekkorát akar, a kibányászott kővel pedig kereskedhet is".

1851: Promontorium "helység a Duna és nyugatra fekvő szőlőhegye közt fekszik, s házai majd térségen, majd dombon, majd hegyen épültek. Számos lakhelyek, istállók, színek pedig hegyoldalban bevágott üregekben vannak".

1850-es évek: "Vagy 15 év előtt voltam először Promontoron, s a mészkő barlangba épített s földélre nem szorult házakon kívül a kőbánya lepett meg. Ebbe mélyen be mehetett az ember mesterséges világítás mellett, s látta hogy az nem egyéb mint egy a durvamészbe vágott földalatti csarnok, melynek tetejét számos a munkások által a kőtömegből meg hagyott oszlopok tartják, míg a többit épületkőnek törték s hordták ki".

1859: "A helység a plató lábánál és részben a hátán fekszik. [...] Ha távcsővel vizsgáljuk a platót, sok-sok földön álló kémény tűnik a szemünkbe, amelyeket elsőre a pincék szellőzőnyílásainak tarthatnánk, de ezek valójában lakások kéményei. A 200 lakás ugyanis a föld alatt a rendkívüli, puha - tehát könnyen megmunkálható homokkőből van kivájva, illetve néhány lakás egykori kőbányákban jött létre. Egy egész troglodyta falut láthatunk magunk előtt. A városiak gyakran meglátogassák Promontort, hogy ezen sajátosságát megtekintsék és nem utolsósorban jó és olcsó borát megkóstolják. A településen találunk még egy nagyobb barlangot, egy egykori kőbányát, amelyben nem kevesebb, mint 9 ház áll, amelyeknek természetes fedelük van. A puha homokkő lehetővé teszi ezen kívül a nagy pincék készítését. A legnagyobbakat a Duna partján találjuk, többekbe kocsival is be lehet hajtani és bent kényelmesen megfordulni. A legnagyobbat közülük Bécsben is működő bornagykereskedők tartják a kezükben és amelyből egy alagút vezet a Duna partjáig, ezen keresztül gurítják a hordókat a hajókra".

1859: "Promontor házai részint a síkságon, részint a dombokon épültek, több lakóhely a hegy alján földalatti üregekben van, úgy hogy a szőlőtőkékkel borított hegyből csak a kürtők nyúlnak ki".

1864: "Promontor - a Kálváriahegy tetején lakások a föld alatt casamata szerűleg gyeppel fedve a sziklából kivájva. Télen könnyen fűthető. [...] Sajátságos az egyes sziklafalakba vágott, fústbarnított kéményü lakások szabálytalanul elnyúló - gyakran hegyhasadékba egymással szemközt néző házak. Árnyékszékeik sziklából köztük kőházak - alsó emeletben pincékben a sziklaházak emberei magukat szegényebbnek tartják - mert föld alatt laknak, - 2-3 évi fütettség után szárazak lesznek, s hol a hegy a Dunát legközelebb éri néhány ölnyi magasságban nyílik a barlang - Die Höhle - mely festői szikla hullámzatban 9 háznak helyt ád".

1864: "Csodálkozva lép az ember a német eredetű lakosok által lakott falu alsó részén kezdődő szikla-utczába. Egy a Dunára néző sziklakapu képezi a bemenetelt az üregek és utczák azon tömkelegébe, melyet emberkezek vágtak az itteni sziklák tömegeibe. Mind kő, csupa kő, a mit magunk körül látunk. A kőben egy nagy lyuk, ez az ajtó; mellette egy kisebb nyílás ez az ablak; itt-ott egy nyomorúságosan összehordott épület, vagy egy, a sziklához felületesen oda illesztett tető - ezek itt az ismertető jelek, hogy emberi lakóhely áll előttünk. Belülről méginkább csupa kő minden; a boltozat, padlózat s a falak mind egy anyagból valók. Csak a háztetőt képező sziklatömeg külső burokja áll földből, melyen a legszebb szőlőskertek terülnek el. S azért itt látjuk a legmeglepőbb ellentéteket: fenn szőlőskert, alól ház; fenn temető, csendes halottjaival, alant az élők zajló sokasága! A földalatti lakások kinyúló kéményeit első pillanatra mindenki temetői síremlékeknek nézi, s csak a kitolongó füst hoz azon gondolatra, hogy élőlények lakhelyei felett járunk. Csodaszerü világ ez! A szegény szőlőkapás, ki itt a legfinomabb bort termeszti, mely a bel és külföld fényűző asztalainak kiváló dísze, itt oly szegényes, olcsó barlangokban lakik, melyek az emberiség legősibb állapotára emlékeztetnek. Az élet legszükségesebb elemei, a levegő és világosság, a jó promontoroiak nézete szerint egészen mellékes dolgok, mert a kőlakásokhoz vezető bemenetek gyakran annyira el vannak rejtve, hogy csak az itteni járással ismeretes emberek akadnak rájuk. Azonban az ily sziklalakások belseje rendesen nem oly szegényes, mint a külsőről ítélve, várná az ember; különösen jó benyomást tesz a mindenütt mutatkozó tisztaság. A bútorok, ágyak stb. a legtöbb kőkunyhóban a szükségnek eléggé megfelelők s a helyi viszonyokhoz vannak alkalmazva. Általában úgy látszik, hogy e sziklaházak lakói, kik részint kőfejtők, de leginkább szőlőmunkások, némi jólétnek örvendnek s jól érzik magukat; a mit az is tanúsít, hogy évről évre új házak, új utczák alakulnak. Építészekre a más efféle építőmesterekre ugyan nem igen szorulnak, de azért némely lakás igen ügyesen van berendezve. [...] Képünk (Lüders rajza fentebb - a Szerk.) egy a Duna mellett fekvő pincze bemenetelét mutatja, mely a szűk utczából ide lépőre valóban meglepő hatással van. A természet itt egy óriási boltozatú barlangot képezett, mely a festészet s természetbarátra nézve egyformán érdekes. Köröskörül a sziklafalak kiálló darabjai nyúlnak be az üreg sötétjébe, melyet a kitolongó füst még feketébbre fest. Lenn, a barlang hátterében egy halászcsalád telepedett meg, még pedig oly hajlékban, mely tökéletes régi romladványhoz hasonlít. Halászati eszközök, itt-ott egy törött létra, egy kiszolgált szekérdarab s más efféle tárgyak hevernek itt egy halomban; vegyük hozzá a félmeztelen gyermekek festői csoportozatát, kik ama lom között játszadoznak, s oly kép áll előttünk, melynek mását hiába keresnők bárhol".

1866: "Promontor viszonylag nagy falu német lakosokkal. [...] A Kálvária-hegyről szép kilátás nyílik. A vendégház jól berendezett. Jellemző az intenzív szőlőművelés és érdekesek az úgynevezett kőházak, amelyek száma több mint 150 és amelyek a homokkőbányák falaiba és barlangjaiba vannak vájva".

1866: "[...] A közép-Duna mentén nagy számmal találni sziklaüregeket. Itt maga a természet nyitott effélét, ott az építéshez való kövek kiásott helye kínálkozik menhelyül, másutt e két tényező közreműködése folytán keletkezett az ingyen szállás. Sajátságos hatást tesz az emberre ily földalatti falvak tetején járni, hol a hegyoldalból alacsony kémények nyúlnak ki, és mesterséges, olykor művészileg nyaktörő utak vezetnek az alvilágba. Különösen Promontorban számos ily földalatti üreg van, miket a Vasárnapi Újság ismertetett, melyek közül egy, majdnem negyed óra járásnyira vezet a hegy gyomrába, s oly tágas hogy négy-lovas kocsi megfordulhat benne. E barlangot borkereskedők szabályozták, hatalmas oszlopokkal látták el, merész ívű bejárókat alkalmaztak a külön ágakba, a tetőt megszilárdították, a talajt kiegyengették, s most ezer meg ezer akó számára tartják benne ama tűzitalt, melyből magok a budai hegyek többet teremnek évenkint 200,000 akónál. Kisebbszerü barlangokat lakásul használnak. A többnyire széles bejárót megszűkítették, szabályosabbra vették, és ajtóféllel s ajtóval ellátták. Ha a természet konyhát, kamarát, ólat is készennyújtott, annál jobb; ha nem, akkor vájnak effélét, mint a hinduk és egyiptomiak. Elvétve ablakot is találunk e lakásokon, hanem azok nem igen dicsekedhetnek nagy terjedelemmel; egy négyszög rőfnyinél ritkán nagyobbak, s ha a bennlakóknak több világosságra van szükségök, ott az ajtó. A lakások belsején minden esetben van egyegy kis igazítás. Némelyiket négyszögre vették, a tetőt kicsit boltozatosán hagyva, s a falat vakító fehérre meszelte a szorgalmas háziasszony. Deszkapadlózat fényűzés volna itt, s bútornak is elég egy faszínü asztal, pár naturalista szék, egy láda, egy tenyérnyi tükör, egy szent kép, és egy gyarlón összetákolt nyoszolya, magasra tornyosodó ágybélivel. Ez újkori troglodytok többnyire favágók, kőfejtők, napszámosok, a munka és nyomor népe; de vannak köztük tisztességes vinczellércsaládok is, melyeket inkább a szőlőhegy közelléte s czélszerűség, mint végszükség ösztönzött e választásra".

1867: Budafok "alsó részén egy egész sziklautcza látható, pinczékből és barlanglakokból. A szorgalmas lakosság tevékenyen űzi a kőfejtést is, mely a fővárosi építkezésekhez sok homokkövet szolgáltat".

1867: "Ha az odavaló viszonyokat nem ismerő idegen a helységből föl a hegyre vezető ösvények valamelyikén néhány száz lépsnyire halad, csakhamar igen sajátságos alakú házak tömkelegébe téved. E házak, ha ugyan azoknak nevezhetők, jobbára földalattiak, s általában a föld színénél mélyebb fekvésűek. Nagy részük a talajba vájt gödrökben, a legérdekesebb azonban a termés-sziklába vésett valóságos barlangokban állnak. Itt tehát a szó szoros értelmében barlanglakókkal van dolgunk, s nem kevés érdeket nyújt, ha a promontori troglodyták földalatti életmódját figyelemmel kísérjük. Maguk e barlangok nem természetes eredetűek, hanem - mint már megjegyeztük - mesterségesen a sziklából töröttek, mit többé-kevésbé szabályos alakjuk is bizonyít. Lakóik nem is állanak a kezdetleges fejlődés oly alacsony fokán, mint az aethiopiai és abyssiniai, nyers állatbőrökkel ruházkodó vad barlanglakók, hanem ellenkezőleg igen szorgalmas és derék munkások, kik ünnep- és vasárnapokon kis barlangcsaládjuk kedélyes körében élvezik otthonuk örömeit. Az ily barlangházak, vagy inkább lakások fejlődési története felette egyszerű. A hegyoldalban, mely egy kis fölületes hantréteg alatt csupa tömör, de porhanyó mészkőből áll, nyár folytán a megtelepülni vágyó munkás alig néhány négyszögölnyi tért vesz birtokába, s a tél beálltával azután néhány szomszéd barlanglakó segélye és közreműködése mellett hozzálát a munkához. Mélyedést vágnak a sziklába, akkorát, minőt a tervezett lakás terjedelme igényel, s a kivájt kő jó építési anyagnak könnyen eladható. Egy szobának való űr kitörése az ottani viszonyok közt jóformán igénybe vesz egy egész téli munkát, úgy hogy egy második lakszoba kiásását rendesen a következő téli idényre kell halasztaniok. Mint látjuk, barlanglakóink építkezési modora homlokegyenest ellenkezik a fölszínén lakó embertársak hasonló czélra irányzott munkásságával, Mert míg az utóbbiak a lakásul használandó szabad tért falakkal építik körül: amazok a kellő űrt a kövek eltávolítása által nyerik; hanem aztán föl is vannak mentve a falrakástól, mert a természetes szikla tömörsége teljes bátorságot és minden falnál biztosabb védelmet nyújt. [...] Rajzunk (Keleti Gusztáv rajza fentebb - a Szerk.) egy ily módon készült nagyobb barlang nyílását, belülről kifelé tekintve, mutatja. Alagútnak, vagy földalatti utczának is lehetne nevezni, mert két nyílása van s jobbrólbalról mindössze vagy kilencz lakház van benne, melyek egy része azonban már átmenetet képez a rendes házakhoz a mennyiben egy vagy kétfelől függőleges oldalfalaik a szokott modorban apróbb kövekből építvék, padlásra, sövényre pedig fagerendákat is használtak".

1868: "De ezen budai barlangok csak csekély előképei annak, mit a promontori hegyekben találunk. Már a kőbányák maguk, melyek a serényen emelkedő fővárost igen alkalmas építési kővel ellátják, természetes lakást nyújthatnának; azonban meglepő a bánya fölötti róna tér, melyen távolról egyedül füstölő kéményeket veszünk észre, és csak közeledve látjuk a part oldalába illesztett, vagy rendes, mélyebben fekvő kőutczákban két oldalról kivájt, csinosan bemeszelt, elég takaros házakat. Igaz, hogy itt gazdagok nem laknak; kőfejtők, napszámosok, szőlőművelők lakjai ezek, de elég tiszták, kényelmesek, és sok fővárosi - utczakövezet alatt fekvő pinczelaknál bizonyosan egészségesebbek. Valóban érdemes ezen 19. századbeli troglodytákat felkeresni, és meggyőződni arról, hogy ily primitív és nem csak olcsó (kürülbelül 400 forintért kapható) hanem örökké tartó házban is boldog lehet az ember - ha sorsával elégedett. Ezek a nap alatt élő barlanglakók. Vannak egyébiránt itt nagyobb mérvű üregek is. - Egyike mintegy negyedórányira vezet be a hegy gyomrába, és oly tágas, hogy egy négylovas kocsi megfordulhat benne. Itt az ipar megtett mindent, hogy a természettől hagyott üreget pinczévé alakítsa. A mennyezetet hatalmas oszlopokkal erősítek a külön ágakat bolthajtásokkal látták el - a talajt kiegyengették, szóval: oly hajlékot teremtettek, melyben több ezer akó bort lehet eltartani. A hol a budafoki szikla a Dunát legközelebb éri, a falu alsó végén, a házföldek fölött két sötét üreg tűnik fel az utazónak. Ezen üregek a sziklautczának, ki- és bejárásai; 1864-ben az egésznek alaprajzát elkészítettem - és valóban jól tettem; mert a két év előtt történt nagy sziklaomlás óta, mely egy-két ily fedél nélküli házat agyonnyomott, e barlangot többé lakni nem engedi a hatóság, s így lassankint ezen, nálunk maga nemében unicum - lassankint el fog hagyatni és egészen el romlani. E barlangot a felmérés alkalmával ilyennek találtam; az egész barlangnak hossza 60° lehet, és egy sziklafal körül görbén kanyarodik, úgy, hogy a barlang egyik végétől a másikig látni nem lehet. A falutól lej övén, a felső torkolat előtt balra egy ház áll, melynél a mély szekérút kezdődik, és ez 8-10 ölnyi szélesség közt változik. A füsttől egészen feketedett torkolat alatt behatolván, jobbra egy ház van, melynek rácsozatos udvara van, tovább a másik következik, mely teraszon áll; majd ismét 3 más ház jön, de úgy, hogy az utolsó már ismét a kimenetnél a sziklába van vájva, és nagyobbrészt a barlangon kívül fekszik. Ezen házsorral szemközt, a két nyílás közé eső sziklához ismét öt ház van ragasztva, úgy, hogy ezek részint a tág torkolattól, részint a bemenettől jobbra eső és jó magasan vájt keréknyílás által nyerik a világosságot. A házak úgy néznek ki, mintha leégtek volna, mivel házhéjuk nincsen; ami egyébkint azért nem szükséges, mivel a szobák a sziklában foglaltatnak, s így a sziklamennyezet által, mely 2-4 ölnyi magas, az eső ellen biztosítvák. De ha az eső víznek felülről való behajtása ellen meg van is óva, egy más veszély fenyegethetné e barlangtelepet, ti. a gyűlő esővíz által való elárasztás. Az ti. mind a két nyílástól be- és lefelé kanyarodik, s így mind a két oldalról bele is foly a víz; de ezen baj ellen is van segítség; ti. a legmélyebb ponton, közel a kijáráshoz. Van egy csatorna, mely az útnak szélességét hasítja és az utolsó előtti (jobb oldali) háznál egy szikla üregbe fut, melyen a víz alkalmasint egy föld alatti hasadékba befoly".

1873: Promontort "csaknem egyetlenné teszik nevezetes barlangépítményei. A falu nagy része ui. a föld színe alatt bujkál, néhol a házak terjedelmes sziklaodukban állnak együtt csoportonként, másutt pedig a magas fennsíkot képező meszes kőzetbe be vannak vájva, úgy, hogy az egész falunak csak füstölgő kéményei emelkednek túl a talaj színvonalán s az arra sétáló mindenfelé letekinthet a mély udvarokra, melyek körül a 'ház' szobáit a mészkőbe vájva látja. [...] Van itt még ezenkívül egy katakomba forma kőbánya sok földalatti üreggel és folyosóval, [...] egyik 1600 m hosszú".

1874: "Hinné-e valaki, hogy oly főváros közelében, ahol palotaszerü házakban laknak a szegényebbek is, találkozzanak olyanok, akik, mint az emberiség legrégebbi idejében, vagy mint most is a vademberek néhol, a föld alatt keresnek hajlékot, a hol a fejőket lehajtsák. Pedig úgy van. A Duna jobb partján, mindjárt a szomszéd községben találhatók ilyen föld alatti lakók. [...] Promontor lakosai svábok. Foglalkozásuk a szőlőművelés mellett [...] leginkább a kőfejtés. Az egész hegység, amelyik' oldalában a falu áll, szép fehér mészkőből áll, mely lágy hogy lőpor nélkül, csákánnyal, ékkel és repesztő vassal is fejthető. Egyszerre nagyobb darabokat szoktak kidönteni a hegy oldalából s aztán szép szabályos kockára fűrészelik. Budapest legnagyobb része ilyen promontori kövekből épült. Ahonnan ilyen 8-10 óriási darab követ kivágnak, ott a hegyoldalban valóságos barlang támad, sokkal tágabb, mint a minőben az első emberek menedéket találtak, mikor még a házépítés mestersége nem jutott eszükbe. A promontori lakosok többsége ilyen barlangok falához ragasztja házait, hol széltől és esőtől egészen védve vannak. A házak egy, néha két, de néha három falát is a barlang fala képezi, úgy hogy az utóbbinál csak a barlang bejárata van elrekesztve, melyben ajtó és ablak van vágva. Az ilyen ház kétségtelenül sokkal erősebb és biztosabb mint akár melyik rendes épület. Ha a barlang igen nagy, akkor annak csak egy részét foglalja el a ház, míg a többi része udvarnak marad. Ilyen nagyobb barlangot mutat mai képünk, mely belülről kifelé tünteti fel a barlang nyílását, sőt valóságos alagútnak, vagyis föld alatt vezető utcának lehetne nevezni, mert keresztül visz a hegyen s a hegynek mind a két oldalán nyílása van. Jobbról és balról vannak benne a falhoz ragasztott apró házak, számra nézve vagy kilenc, csak hogy nem látszik valamennyi. Ezeknek a házaknak lakói derék, becsületes és szorgalmas emberek, kik egészen olyanok, mint a rendes házakban lakók s ha kijönnek földalatti lakásaikból, semmiben sem különböznek a falu többi lakosaitól".

1877: "Máskülönben is az építkezés kisvárosias modorú; túlnyomó a zsindelyes tető, utána a cserepes; - nádas, zsúpos kivételes. Kedvezményezi a jobb építkezést azon körülmény, hogy a határban falazatnak alkalmas jóféle homokkő rétegekben igen jó száraz pincék esnek, melyek a hegybe vájva, kiboltozás nélkül is szilárdan megállnak; nemcsak, sőt a tetőn egész utcasor lakó házak vannak ugyanilykép a kőrétegbe bevájva, kimélyített udvarokkal, melyeknek a terep síkja fölött csak kéményeik látszanak ki".

1878: "Nevezetes tünemény ugyanezen kőnem Promontoron is, mely szintén ennek köszöni, hogy helység. Ott tovább mentek mint Kőbányán. Nemcsak nagy pinczéknek használják a cerithium-réteget, hanem a Dunára meredeken néző domboldalban és dombháton a házak nagy része is bele van vágva a mészkőbe, sőt a ház udvara is. Egy-egy terjedelmesebben bevágott gödörben egy vagy több családnak van lakháza, konyhája, óla befaragva a sziklába, a ablak a mély udvarra nézvén. S a lakások elég csinosak és szárazak. A domb egy hangyaboly képe. Újabb időben szőlős gazdák és mások állítanak itt és Tétényben nyaralókat, melyeknek kitűnő pinczéje ezen sziklanembe van faragva s a kivet kő a legjobb épületanyag".

1886: "[...] Budafok a Duna partja felől a sziklás hegyoldalra terjed fel, rendetlenül épült házikóival, melyek részben sziklaodúkban állanak; a hegyháton egész utczasor házai a sziklába vannak vájva, úgy hogy csak füstölgő kéményeik látszanak ki. Az ottani cerithiumféle meszes homokkő jó épületkövet szolgálta s benne jó száraz pinczéket lehet vájni, melyek minden boltozás nélkül megállanak. [...] Van ott egy katakombaszerü kőbánya sok földalatti üreggel és folyosóval".

1893: "Budafoknak építésmódja is nevezetes. Házainak nagy része, egész utczák a cerithiummészbe vannak vájva, s a földből csakis füstölgő kéményeik látszanak ki, melyek közt akadálytalanul sétálgathatunk ide-oda. A mészkő oly öszszeálló és szilárd, hogy az így vájt lakások minden boltozat vagy egyéb építkezés nélkül használhatók, s mivel a kő nagyon száraz, az egészségre nézve sem ártalmasok".

1900: Budafok "Nevezetességét képezik a cerithium mészkőbe vájt érdekes barlanglakások melyek jó szárazak, minden boltozás nélkül megállanak, úgy hogy csak füstölgő kéményeik látszanak ki a földből".

20. század eleje: "Érdekesek itt a dolomitba vájt hatalmas nagyszámú pinczék és a még elég sűrűn található barlanglakások".

1906: "Budán, a Gellérthegy lejtőin és tövében még ma is akad egy két maradéka ennek az építkezésnek, de különösen érdekes ilyen vájt és ásott lakások láthatók Budafokon. Való, hogy ezek nem mind lakóhelynek készültek eredetileg. Borpincék voltak és volt köztük akkora, a mely egy kilométer hosszúságban nyúlt el a föld alatt. De közben kevesebb lett a bor és több lett az ember. A hordók helyét családi tűzhellyé avatta a szükség és mai napig is lakásnak szolgál sok ilyen pinceüreg".

1907: "Budafokon a Kálvária hegyen igen érdekes, puha mészkőbe vágott földalatti lakások leptek meg, melyek tovább is nagy területen ismétlődnek mintegy 150-200 lehet. [...] Rendesen néhány négyzetméter kis udvarocska is van előttök kivágva, de az ól, sőt árnyékszék is többnyire fönt a lakás fölött van, melyek elszürődései egészségtelenek lehetnek. A lakásnak többnyire egy ablaka van az udvarra (zsalust is láttam). A fölületen csak a gyakran egy kőből faragott füstölgő kémény figyelmeztet, hogy alul élet van".

1907: "A könnyen fejthető s a nagymennyiségű cerithium harmadkori, erősen kagylós mészkő, kész építési anyagul kínálkozott. Ennek köszönheti virágzását s fejlődését ez őrhely nyomán kialakult község, Budafok is. Érdekessé teszi lakói nagyrészének lakásmódja. Ezek ugyanis sziklába vájt lakásokban laknak. [...] Egész utczák vannak mintegy így a föld színe alá sülyesztve és ha az úton a szabadon álló kémények nem állanának, az idegen nem is sejtené az itt lappangó életet. [...] Fekvésüket illetőleg meg lehet különböztetni a föld felületén és a földbe mélyített és kivájtat. Az előbbi lehet egy és két oldalról szabad. Ilyenek kivésése könynyebb, mert csak nagyjából kell a külsőt megmunkálni, olykor még azt sem. Azután kezdődik az ajtó kivágása s a kellő falvastagság meghagyása után a szoba kivájása. [...] Egy-egy kisebb méretű szobának a kivésése több hónapon át is eltart; ha ez készen van, következik az ebből nyíló. A kivésessél itt egyszerre történik a fal rakása, vakolása, meszelése, a padlózat és mennyezet készítése is. A mennyezet vagy vízszintes vagy ívelt. Követ, téglát csak az ajtó vagy az ablak beerősítésénél, a hiányok pótlásánál használnak. Más a munka a lemélyítettnél. Itt előbb a téglány alakú tömböt emelik ki, külön hely hagyva a lejáratnak. - Vigyázva végzik ezt, mert a kiemelendő anyag értékesíthető. Csak a téglánytömb kiemelése után kezdődik a lakosztályok elkészítése. A konyha mennyezetét átfúrják s felül a föld színén ráépítik a kéményt. E helyiségek éppen szerkezetüknél fogva a pincze, verem benyomását teszik. Levegőjük még szellőztetés mellett is fülledt, bágyasztó. A lemélyített helyiségeket a napfény nem éri. Elrendezésüknél fogva szél-, tűz- és vízmentesek. A padlás hiányzik s ezt legjobban télen a mosásnál és szárításnál érzik. A mi a külsőt illeti, díszítésük, mondhatni, kezdetleges. így csak az ajtó, ablak ívezeténél, a szerkezetből váltakozva kiugró téglasor vagy »csepp«, korong képezi a díszt. Ez utóbbiak lehetnek kifaragottak és beerősítettek. Azonkívül az ajtót és ablakot néhol bemélyített kerettel veszik körül. A helyi viszonyoknál fogva a kémények itt nagyobb figyelmet nyernek. Az utak mentén foglalnak helyet, tehát nagyon is szem előtt vannak. Az egyszerű kőrakástól kezdve a szárazon egymásra rakottakon át, a több darabból díszesen megmunkáltig, mindenféle tagozatú képviselve van. Érdekes ezeknek a léghuzam előmozdítására szolgáló nyílásai. Az egyes lakások a minden kötőanyag nélkül egymásra rakott kövekkel vannak elkerítve. De vannak külön e czélra készült, kőpillérekbe beeresztett deszkakerítések is".

1908: "Már czikkem első részében megemlékeztem futólag e lakások kéményeiről is. Részletesebb tárgyaláshoz a fővároshoz való közelségük és érdekes voltuk útján jutnak. Helyzetüknél fogva s mint a vájt lakások egyedüli ilynemű részei, gondosabb kiképzést is nyertek. Budafok község lakói a fővárosban gyakran megfordulnak s így alkalmuk van a megfigyelésre. A megfigyelés révén észreveszik a formák különféleségét; otthon pedig az alkalom és az anyag utánzásra ösztönzik őket. De a látástól a rögzítésig, vagy a vonallal való megörökítésig a képességnek egész fokozata van! Az ő szemeivel látott fonnák, az ő rögzítési és visszaadási képességén át, így öltenek azután újból testet. A kéményeknek a föld felületéhez való közelsége pedig sarkalója a léghuzam nyílásai kieszelésének. így magyarázható azután, hogy ezek nem mindig egyeznek az anyag természetével. Figyelmet érdemel tehát az anyag azért is, mert mint az itteni szerep is mutatja, irányt képes szabni a munkának. A kéményeknek úgy a szerkezetét, mint díszítését illetőleg, egy sorozatot kísérlettem meg összeállítani a mellékelt táblán. Az 1. kémény még csak mintegy a nyílás védése, körülrakott kövekkel. A következők (2-3) már füstvezetők. Utóbbinál megmunkálás is észlelhető. A 4. átmenet a védett (lefedett) s oldalt nyílással bírók között. Az 5. figyelmet érdemel eredeti fedési módjával. Alapja a többieknek. A 6-9-el jelzettek fokozatosan fejlesztett nyílásúak. Lassan a forma is érvényesül. A 10. sajátos alakú s keresztmetszetű. A következő (11.) gondosan megmunkált és tagozott. A 12. befedése új. Evvel rokonságot mutat a 13. E kettő alakításából áll elő a 14. és 15. Míg az eddigiek kötésben vannak építve s vakolás után meszelve, ezek már rétegenkint egy darabból, habarcscsal vagy csak szárazon vannak egymásra helyezve. A 16. és 17. e sorozat betetőzése. E kettőnél már stylusérzés is észlelhető. Az utóbbi már tagozott talapzattal s a középső résszel formailag is összekötött lefödéssel bír. A házak teteje föld s így játszóhely is. Néha kert. A gyermekek kődobásai ellen a kémények belsejében vasrácsot, felül a lefedésnélkülieknél pedig dróthálót alkalmaznak. Az itt említett formák az újabb, téglából való építkezéseknél is előfordulnak. Említésre méltónak találtam még az itteni kerítésszerkezetet is, a melynél a deszkák (vagy léczek végei) a kivésett eresztékekbe, illetve lyukakba, zsilipszerüen vannak beillesztve, beékelve".

A barlanglakások felszámolása

"Látni még igen érdekes, régi pincelakásokat is, kár volna ezeket eltiltani, hisz történelmi érdekességüek s nem egészségtelenek" - írta Budafokról Cholnoky Jenő 1937-ben.

A jeles földrajztudós e véleményével azonban csak nagyon kevesen érthettek egyet, mert már a századforduló idején megindult a küzdelem a barlanglakások felszámolásáért. A 19. századi, az egzotikumot kihangsúlyozó, romantikus hangvételű beszámolókat az országos és helyi lapokban felváltották az "ázsiai nyomor", "Budafok szomorú látványosságai", a "kultúrát megcsúfoló" lakások, a "szörnyű kép" megszüntetését javasoló és az idő előrehaladtával egyre radikálisabban követelő cikkek. A nedvesként, dohosként, penészesként, sötétként, hidegként és a tuberkulózis, valamint más betegségek melegágyaként leírt barlanglakások ügye társadalmi, szociális, egészségügyi és politikai kérdés lett. A küzdelem vezéralakjai a Magyarországi Szociáldemokrata Párt budafoki csoportjának (a helyi képviselő-testületben frakcióval is rendelkező) tagjai voltak, a felszámolást követő cikkek gyakran jelentek meg a párt országos lapjában, a Népszavában is.

"A lakások nem jelentéktelen százaléka ún. kőház. Bármily érdekes látványt nyújtanak is e sziklába vájt, történelem előtti időkre visszaemlékeztető házak, ezek Budafoknak és a közel fekvő fővárosnak szégyenfoltjai. A föld színe alatt sziklába vájt, eme - látszatra elég csinos - odúkba éltető, bacilus-ölő napsugár alig téved, sötétek, szűkek, alacsonyak, legnagyobb részben túlzsúfoltak, télen a konyhába szorulva gyermek kuporog gyermek oldalán [...] ezek a hírhedt kőházak a tubercolosis és scrophalosisnak, de egyúttal minden egyéb bajnak fertőző melegágyai" - olvashatjuk a Budafok és Vidéke című lap 1902. évi egyik számában. E cikk szinte megadta az alaphangját a később megjelent írásoknak, sőt a szerző megsejtette azt is, hogy a felszámolás folyamata évtizedekig fog tartani: „Budafoknak eme rákfenéjét kiirtani lehetetlen, hosszú évek nehéz során, nyomról-nyomra haladva kitelepítéssel lehetne csak segíteni ezen".

A később megjelenő cikkek is hasonlóan drámai hangvétclüek voltak, amint ez az alábbi néhány idézetből is kiderül:

1909: "Egy ilyen szoba-konyhából álló lakásnak az ára 40 forint egy évre ... mert nagyon olcsó, nagyon olcsó. Sok szabadság jár még hozzá. Szabad kis baromfi udvart csinálni a ház tetejére, szabad úszni a lakásban ha befolyik az eső és szabad káromkodni is, ha arra ébred a lakó, hogy a víz fölemeli az ágyát a szobában. Sőt szabad reggelenként a havat kidobálni az udvarból föl az utcára, ha ugyan egészen el nem temette a konyhájuk ajtaját".

1919: "Budafok községnek szégyenfoltjai a »köhazak«, melyek mint égő tüzes szemek vádolják csendesen sírva a múltnak felejthetetlen bűneit." A Kálvária-hegyen „kezdődnek a legsötétebb középkornak földbe vájt penészes odúi, melyek végigvonulnak a község beteg testén, mint a sárga undorító foltok a szalamandra testén".

1926: "Elmegyünk Tóth József, Molnár István, Merkel István barlangjai mellett, amikor utánunk szól egy gyerek: - Oda ne tessék menni, ott temető van!... A hegyoldalban a mélyen be vájt lakások egész sora fölött talán félemeletnyi magasságban a régi temető terül el. A sírok alatt élő emberek laknak és a keresztek mellett barlangok kéményei füstölögnek".

1928: "Ha végig megyünk városunkon és őszinték akarunk lenni önmagunkhoz, akkor be kell látnunk, hogy igen sok tekintetben elszomorító az a kép, amely elénk tárul. De a legszomorítóbb képet azok a földből tömegesen kiemelkedő kémények nyújtják, az emberi nyomorúságnak ezek a gyászos útjelzői, melyek mint nagy felkiáltójelek meredeznek felénk állandóan figyelmeztetve bennünket kötelességünkre... az árok alatt sziklába vájt, bűzhödt levegőjű [...] odúkban »lakó« polgártársainkkal szemben".

1936: "Van egy sor barlanglakás, amely 4 méter mélyen a temető alatt húzódik. Fönt a sírok, a halottak, lent a földben az élők. A legtöbb helyen sajátos elosztással az ól és az árnyékszék fönt a felszínen van. Míg az emberek lent laknak a mélyben. Vannak helyek, ahol gyanútlanul megy az uccán az ember és váratlanul az ucca szintjéből egész sor füstölgő kémény emelkedik ki".

1938: "Megy az ember Budafok hepehupáin, hegyre föl, hegyről le, s egyszerre csak észreveszi, hogy füstöl a föld. Dél van, s gyenge, szegényszagú füstök óvakodnak fel az alvilágból, rántott levesek szomorú szaga. [...] Az udvaron a gyerekek hadserege, minden barlanglakónak vagy négy-öt belőle. A gyerekek kórusban köhögnek, sápadtak, soványak, tébécések, angolkórosak. [...] A gyerekek lent játszanak, s köhögnek a nedves, szomorú »udvaron«. Fenn a »hazteton« - tehát az édes anyaföldön - pedig az egyik barlanglakó-Krőzus malaca fekszik jó levegőn, a tavaszias napsütésben: fülét-farkát lekonyítja a jóllakottság boldog idilljében".

1947: "Az egyik barlangutcában, közvetlenül a temető mellett, ablaknélküli barlanglakás. Lakói mesélik, hogy temetés alkalmával jól hallani a szobából, amint a koporsót leengedik és hullanak rá a rögök".

1947: "Vádló kiáltások a föld tetején / a füstös szájú öreg kémények / az úri világ kitermelte / nyomort lihegő, élettelen tények...".

Előfordult, hogy a barlanglakások megszüntetését követelő cikket röpcédulaként terjesztették, pl. Zsigmond Edének a Népszava 1938. május 29-i számában megjelent Barlanglakók a főváros közelében című írását. A cikkből Polacsek Gyula, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt budafoki csoportjának titkára egy nyomdában 2000 db „különnyomat"-ot készíttetett, amelyeket 1938. június 6-án, a kamaraerdei juniálisról hazatérő emberek körében engedély nélkül osztogatott. Miután a hatóságok tettenérték, a még meglévő 200 példányt elkobozták tőle és "kihágást feljelentés "-t tettek ellene.

Budafok képviselő-testülete 1897-ben határozatban tiltotta meg új barlanglakások létesítését, de ennek a nagy bevándorlási hullám (18801910), a népesség erőteljes növekedése miatt nem tudott érvényt szerezni. Ha kiürült egy lakás, valaki rögtön beköltözött.

A 19. században létesült gyárak (pezsgőgyárak, gyufagyár, sörgyár, zománcedény-gyár, téglagyár stb.) és a borászatok munkalehetőséget kínáltak a filoxéravész után megélhetés nélkül maradt helybelieknek és nagy tömegeket vonzottak távoli vidékekről is. Az újonnan érkezőknek a legolcsóbb lakásmegoldást a kőházak jelentették. A betelepülő munkásság más lakások bérét nem tudta megfizetni, ezért nemhogy csökkent volna, hanem nőtt a barlanglakások száma.

A 20. század első felében számos megoldási javaslat (kisajátítás utáni, kölcsönnel való építkezés; állami támogatás; állami, vállalati, családi házak építése stb.) született a felszámolásuk érdekében, de ezek nem jártak eredménnyel, ahogy a gyakorlatban történt kísérletek sem. Például 1908-ban a Kereskedelmi Minisztérium és a Földművelődésügyi Minisztérium szakbizottságot küldött Budafokra a probléma megvizsgálására, de a megoldás elmaradt.

Nem volt sikeres ebből a szempontból az 1926-ban elindított kislakásakció sem. Bár 1927-ben felépült a 128 lakásos Zánorszky-telep, de ez csak néhány barlanglakón segített, mert a lakbér a többség számára magasnak bizonyult.

Nem oldott meg semmit a kőházak megszüntetésével kapcsolatos 1927. évi képviselő-testületi szabályrendelet sem. A felszámolás nem csak az állami támogatás hiánya és Budafok község (1926-tól város) anyagi lehetőségeinek csekély volta miatt volt nehéz feladat, hanem azért is, mert a barlanglakásoknak olcsó volt a bérük, a tulajdonosoknak némi bevételt jelentett, ha egy-egy helyiséget kiadtak albérletbe és a határozott fellépést (kisajátítás, kilakoltatás) nehezítette, hogy szabályosan telekkönyvezettek voltak. Ezekkel az okokkal is magyarázható, hogy még az 1920-1930-as években is készültek kőházak, régi és újonnan kialakított mélyudvarokban egyaránt. A második világháború után tovább folytatódtak a felszámolási kísérletek. Például a megüresedett barlanglakásokat feltöltötték, hogy ne költözhessenek beléjük, újabb mozgalmat indítottak megszüntetésükért, az állam kölcsönnel segítette kislakások építését stb. Az 1950-ben megalakult XXII. Kerületi Tanács egyre határozottabb lépéseket tett a megoldás érdekében és 1953 végéig 174 barlanglakást szüntetett meg.

Gyors ütemű, majdnem teljes felszámolásukra, lakhatatlanná tételükre és feltöltésükre végül is az 1960-as években, a fővárosi lakásépítések felgyorsulásával párhuzamosan került sor, a munka 1966-ban fejeződött be.

Azonban nem minden barlanglakást tömtek be. Néhányban még az 1970-es években is éltek, megmaradtak régi kőházaikban, mert ragaszkodtak hozzá, vagy mert megszokták. Volt olyan eset is, hogy a fennálló falú épületből visszaköltöztek a barlanglakásba. Egy öregember még 1991-ben is ilyen lakásban halt meg. A saját tulajdonú telkeken álló, üres vagy raktárként, szerszámoskamraként, ólként, pinceként, szemét- és szennyvíztárolóként, garázsként stb. használt üregek közül sok nem került feltöltésre, így maradhatott meg máig néhány emléke a barlanglakásoknak is. Ezeken kívül megmaradtak azok a kőházak, amelyek nagyobb pinceudvarokból nyíltak, ezeket ma a bor- és gombapincék tulajdonosai raktárként, lomtárként használják.

A régi, elfelejtett, rejtett üregek időnkén beszakadásaikkal folyamatos és nagy gondot okoznak Budafoknak. Nehezíti a helyzetet, hogy ezeknek csak egy részét ismerik.

Talán még ennél is súlyosabb problémát jelent, hogy az üregek betömésére a diósdi homokbánya meddője, a lebontott Nemzeti Színház építőkövei stb. mellett az Óbudai Gázgyárból származó, mintegy 17.000 tonna gáztisztító salakot is felhasználtak, amelyről csak később derült ki, hogy veszélyes hulladék. A 20. század első felében a barlanglakások sanyarú életéről cikkeztek a különféle lapok, napjainkban pedig az említett mérgező anyag által okozott súlyos betegségekről és az élő környezet pusztulásáról jelenik meg egyre több drámai hangvételű riport.

A barlanglakók és a barlanglakások - a visszaemlékezések tükrében

Az általunk közölt és idézett forrásokat, a 19. századi, gyakran romantikus színezetű cikkeket és a 20. század első felének szociografikus és politikai írásait érdemes összevetni a Budafokon feljegyzett, az utóbbi 60-70 évre vonatkozó viszszaemlékezésekkel, a szóbeli történelemmel, mert sok tekintetben árnyaltabbá teszik a barlanglakókról és a barlanglakásokról a fentiekből kirajzolódó képet. Ha a korabeli munkás életmódra, a nagyipar felszívó ereje következtében a városba és környékére áramlott munkásság életkörülményeire gondolunk (zsúfolt és egészségtelen lakások, csatornázatlan munkásnegyedek a főváros környékén stb.), ez a kép nem tűnik olyan egyértelműen sötétnek, mint amilyet a századelő eléggé egysíkú, a különbségeket nem érzékeltető sajtója megrajzolt.

Az autochton budafoki lakosok, leginkább a németek (akik századunkban már erőteljesen magyarosodtak) kőházai sokkal magasabb szintű lakáskultúrát képviseltek és egy más életmód is kapcsolódott hozzájuk, mint a századfordulótól kezdve beáramló, Budafok népességét felduzzasztó ipari munkásság, napszámosság bérelt barlanglakásai esetében. Ez utóbbiak, mivel egy lakó sem élt bennük, huzamos ideig (gyakori volt a nem fizetők kiköltöztetése), eléggé elhanyagoltak voltak, ráadásul ezeket a századfordulón és azt követően létesített barlanggócokat rossz minőségű kőzetrétegbe vájták, mert a "jó helyeket" a régi budafokiak akkorra már elfoglalták.

Voltak lepadlózott, néhol még szigetelőfödémmel is ellátott, két szobával, konyhával, kamrával és külön az udvarból nyíló óllal rendelkező lakások, amelyeket használóik rendszeresen jobbítottak is. Ezek lakói között jobb módú iparosok, elsősorban kádárok és kőművesek és pincészeteknél vagy máshol dolgozó, kisebb státusú emberek egyaránt voltak. A bevándorlók nagy része és népes családjuk viszont kis, szoba-konyhás vagy egyhelyiséges, kőpadlós barlanglakásokba szorult, amelyeket a gyakori költözések miatt sem a bérlők, sem a tulajdonosok nem gondoztak. A tulajdonosok Budafok középrétegéhez tartozó iparosok, kereskedők voltak, akik gyakran barlanglakásokból küzdöttek fel magukat a "felszínre". Ugyanakkor több olyan tulajdonos is volt, aki együtt lakott a bérlőkkel a föld alatt.

A cigányok barlanglakásai teljesen elkülönültek a németekétől (Verebes, Kőbánya), az előbbiek szinte kizárólag az Árpád utca környékén lévő nyomortanyákban laktak.

A módosabb, elsősorban német barlanglakók közül sokan lenézték a század első felében érkezett bevándorlókat, de ennek ellenére előfordult az összeházasodás is: a letelepült egyedülálló férfiak német lányokat vettek feleségül.

Az egykori barlanglakóknak a gyermekkorra és a fiatalságra való visszaemlékezése gyakran meglágyította és elhalványította a kemény tényeket. A beszélgetések közben az emberek el-elszakadtak a barlanglakások témájától, majd arra visszatérve elnézőbben értékelték a korábban emlegetett negatívumokat. Végül olyan megállapításhoz is eljutottak, mint pl.: "Szerényebben éltünk, de jobban szerettünk ott lakni". Egy férfinek, aki a fiatalságát kőházban töltötte, nagy álma, hogy a most elég rossz állapotban lévő mélyudvart és a belőle nyíló lakásokat rendbe hozza, olyanná tegye, amilyen az a második világháború előtt volt.

A visszaemlékezések viszonylag pozitív hangulata mögül persze kiszűrődtek azok a nyomorúságos körülmények is, amelyekre a fent idézett újságcikkek is utaltak. A nagy gyermekszám és több generáció együttélése miatt még a kétszobás lakások is túlzsúfoltak voltak. A legnagyobbakra is jellemző volt a nedvesség, a magas páratartalom és a dohszag. A vizes lakásokkal és az alultápláltsággal együtt járt - a sajtó által is gyakran emlegetett - tuberkolózis és más súlyos betegség. Pl. egy egykori barlanglakónak 16, fiatal korban elhunyt testvére nyugszik a budafoki temetőben. Ezeknek a sokgyermekes, gyakran munkanélküli "egyik napról a másik napra élő" embereknek az élete sok esetben az alkoholizmusba torkollott.

A barlanglakók között voltak olyanok, akik törekedtek arra, hogy fennálló falú házuk legyen a föld felett, de ez leginkább az 1940-es években valósulhatott meg, amikor a háborús konjunktúra következtében sok ember életszínvonala emelkedett. A házépítés gyakran csak egy, a mélyudvar sarkában emelt nyári konyhára, vagy a barlanglakás elé készített helyiségre szorítkozott. Voltak olyan emberek és családok is, akik nem akartak elmenni a kőházakból, az 1950-1960-as években felkínált, általában lakótelepi lakásokat nem fogadták el. így történhetett meg, hogy még az 1970-es években is éltek néhányan barlanglakásokban. A bérlők örömmel mentek a lakótelepekre, a tulajdonosok kevésbé örültek, sokan nehezen távoztak.

A barlanglakók és a nem barlanglakó budafokiak közötti viszony nem volt egyértelműen pozitív vagy negatív. A különbséget nem elsősorban a lakás milyensége jelentette, hanem a társadalmi hovatartozás. A rendes, jobb módú barlanglakókhoz pozitívan viszonyultak a „felszíniek", a gyermekeik együtt játszottak, a felnőttek eljártak egymáshoz. Tehát a barlanglakás nem volt eleve diszkrimináló tényező.

A mélyudvarok némelyikében, az egyik sarokban az esővíz elvezetése céljából vízelnyelő gödröket készítettek. Az udvarokban fák, némelyikben kutak is álltak. Nyáron ott tartózkodtak a lakók, ott szárították a ruhákat, ott játszottak a gyerekek. Egy udvarban általában több család (3-4, de hosszú udvarokban több is) lakott.

A lakások általában szoba-konyhásak, illetve kétszobásak és konyhásak voltak. Tartozhatott hozzájuk még egy, az udvarból vagy a konyhából nyíló kis kamra, fáskamra, éléstár, valamint udvari bejáratú ól az állatok (baromfi, disznó, nyúl) számára. A konyha és a szoba legtöbbször egymásba nyílt, de előfordult, hogy külön bejáratuk volt.

Egy budafoki, a Nagykőbánya utca 12. sz. alatti egykori barlanglakás alaprajza
(1. konyha, 2. szoba, 3. kamra, 4. istálló) (Felmérte: Papp Árpád, 1993.)

A legszegényebb réteg lakásai csak egy helyiségből álltak, a cigányoknál előfordult a több család által használt közös konyha. A lakóhelyiségek alapterülete 3,5 - 6x3, 5-6 m, magassága 1,9 - 2,2 m, a falak vastagsága 0,5-1,0 m volt. A válaszfalakat a legtöbb esetben építették. A mennyezetet általában síkban képezték ki, boltozatos csak kevés volt. A lakásokhoz egyszerű fa nyílászárók tartoztak, a jobbakban a belső átjáróknál is volt ajtó.

A falakat kívül-belül rendszeresen meszelték. A jobb minőségűekben, elsősorban a németek kőházaiban hajópadló, a lakások többségében azonban kőpadló volt vagy csak a szoba volt fapadlós. A kőpadló rendben tartását a háziaszszonyok kőpor felszórásával, sározással, illetve horolóval való egyengetéssel végezték. Előfordult, hogy a padlót is meszelték. Rongy- és gyékényszőnyegek, valamint függönyök használata is gyakorlat volt.

A fűtést csikókályhával, csikóskályhával vagy más vaskályhával oldották meg, amely általában a szobában állt és füstjét a konyhai kéménybe vagy szabadkéménybe vezették. A konyhában téglából, kőből rakott, esetleg vájt, vagy gyári sparhelt állt. Néhány lakásban kemence is előfordult. A kémény legtöbbször a konyhából indult, amelyeket a felszínen kőből vagy téglából képeztek ki. A fűtőanyag általában fa volt, a legtöbbször hulladékfa, uszadékfa, amit a Duna partján gyűjtöttek.

Egybehangzó vélemények szerint a barlanglakások télen jól tartották a meleget, nyáron viszont hűvösek voltak.

A lakóhelyiségekben kevés egyszerű fabútor állt: székek, asztal, kredenc, sublót, láda, 1-2 ágy, ún. dikó. Ezeken többen is aludtak, sokan nyugágyba vagy a földre szorultak. A legszegényebbeknek alig volt bútoruk, sőt sokan ágyneművel sem rendelkeztek. A konyhában és a szobá(k)ban falba vájt tárolófülkéket, polcokat készítettek, ezeket esetleg függönnyel eltakarták. Előfordult Mária-szobor számára mélyített fülke is, amit a bejárattal szemben helyezkedett el.

A barlanglakásokban petróleumlámpával, karbidlámpával, olajmécsessel világítottak, villanyt csak nagyon kevés helyre vezettek be. A rossz világítási viszonyok miatt (sokszor csak egy lámpa volt egy lakásban) a barlanglakók általában korán fekvők voltak.

A víz lakásba való bevezetéséről nincs tudomásunk, udvari vízcsapot is csak egyet említettek a megkérdezettek. A beszivárgó szennyvíz miatt az udvari kutak vizét általában csak mosakodásra, mosásra, öntözésre használták, ugyanilyen célból az esővizet is összegyűjtötték. A fogyasztásra, főzésre szánt vizet utcai kutakból, csapokról hordták, általában a gyerekek. Az asszonyok mosáshoz és egyéb, nagyobb mennyiséget igénylő munkákhoz szükséges vízért szintén az utcai kutakhoz, csapokhoz jártak. Teknőben és lavórban fürödtek, mosakodtak a konyhában, a használt vizet pedig felhordták a felszínre és a csatornába öntötték.

Sok barlanglakáshoz kis zöldséges-, gyümölcsös- és virágoskert is tartozott. Ilyenek voltak a nagy udvarokban is, de leginkább a kőházak felett, a felszínen helyezkedtek el. Sokan tartottak kecskét, disznót, baromfit, esetleg nyulat. Nagyobb állatok, tehenek, lovak tartására csak kevés barlanglakónak volt módja. Akik nagyállatot is tudtak tartani, az udvarból nyíló istállót vájtak ki számukra a mészkőbe. A szükséges élelmiszereket a környező boltokban, valamint a Budafokbelvárosi és a felsővárosi kispiacon szerezték be.

A sokgyermekes családokban általában csak az apa dolgozott, iparosként (kőműves, kádár stb.), alkalmi munkásként, de a legjellemzőbb a környező gyárakban végzett munka volt. Az asszony vezette a háztartást és gondozta a gyerekeket, esetleg eljárt mosni tehetősebb emberekhez. A legtöbb barlanglakó gyerek általában csak az elemi iskolát végezte el, szakmát tanulni csak az iparosok gyermekeinek volt módja. Leginkább az utca, a mélyudvarok világa nevelte őket. Az udvarokban és a kőházak feletti gyepes területen gyakori volt a futball, a kőcsata, a pincékben pedig a bújócskázás. Télen az iskolaudvaron és a mélyudvarokban jégpályákon csúszkáltak, korcsolyáztak.

A fiatalok és a felnőttek számára az esti zenés kocsmázásokon kívül az évente rendszeresen megrendezett farsangi és szüreti bálok, bátyus bálok voltak a legfőbb szórakozási lehetőségek. Ezeket egy-egy vendéglőben rendezték meg, ahová a környék egész lakossága elmehetett. Voltak persze zártkörű, pl. iparosok számára rendezett bálok is.

A Barlanglakás Emlékmúzeum

AA Budafoki Hírlap egyik, század eleji cikkírója szerint a barlanglakásokat magas belépődíj mellett kellene mutogatni, hadd lássa mindenki, hogy a településen ezekben az üregekben még a 20. században is éltek emberek.

A szerző természetesen nem múzeumra gondolt, hanem az említettekkel társadalomkritikáját igyekezett még nyomatékosabbá tenni. A cikk megjelenése után több évtizeddel egy múzeum is létesült a településen.

A kőházaknak az 1960-as években történt felszámolása után egy barlanggócot, özv. Tóth Győzőné szoba-konyhás lakását és az albérlők számára kialakított helyiségeket meghagyták mementónak (10., 16. kép). A Veréb utca 4. sz. alatti lakást a Budapesti Történeti Múzeum munkatársai az eredeti bútorokkal rendezték be. A kiállítást 1971-ben nyitották meg, majd kétszer (1987-ben és 1997-1998-ban) felújították.