Az európai trendet követve, hazánkban is a XIX. század elejétől kezdett egyre nagyobb tömegeket megmozgatni a műemlékek védelmének ügye. Az első ilyen célt szolgáló intézmény csak 1872-ben jött létre Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottsága néven.
Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter 1871-es halála után utóda, Pauler Tivadar hozta létre a Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottságát 1872-ben, amely a VIII. kerületben, a Horánszky utca (akkor Zerge utca) 6. szám alatt székelt. Elnöke Szalay Ágoston, a a pesti királyi tábla tanácselnöke lett.
Szalay Ágoston (1811-1877)
Az első műemlékvédelmi
törvényt 1881-ben fogadta el az Országgyűlés A műemlékek
fenntartásáról címmel, amely után a Bizottság Műemlékek Országos
Bizottsága (MOB) néven működött tovább. A hatóság jogköre csak a
műemlékké nyilvánított épületekre terjedt ki - mivel a minősítéshez
anyagi keretre volt szükség, ezért hivatalosan csak kevés épület kapta
meg a védett besorolást (1949-ig mindössze 48 épület).
Az erre irányuló gyűjtőmunka Pauler Tivadar minisztersége idején
elindult, amikor régészek és építészek minden megyére kiterjedően
kezdték el felmérni a védeni szánt épített örökséget. Ezt képzőművészek,
majd később fotográfusok dokumentálták festmény, grafika, vagy fénykép
segítségével. A gyarapodó gyűjteményt egy egyre bővülő könyvtár is
kísérte. Tevékeny közreműködői Myskovszky Viktor, Storno Ferenc és
Könyöki József voltak.
1887-ben Forster Gyulát nevezték ki a hivatal másodelnökévé, akinek
vezetése alatt megkezdődhetett a hazai műemlékvédelem aranykora.
Javaslatára változott meg 1896-ban a műemlékek nyilvántartásának és
törzskönyvezésének helyes módszere, amely alapján elindulhatott az ún.
topográfiai (azaz térképalapú) rendszerben való rögzítés.
1905-től 1915-ig jelenttek meg egy kiadványsorozatot, amely közreadta az
így megszerzett ismereteket. Mindez négy kötetben jelent meg
Magyarország Műemlékei címen.
A Magyarország Műemlékei másdoik kötete 1906-ban
Forsteren kívül Varju Elemér és Éber László
művészettörténészek nevei is felbukkannak a sorok között - Éber a
kezdetektől fogva a bizottság tagja volt, aki modern szemléletet hozott
a műemlékvédelmi gyakorlatba.
1888-ban a Bizottság az Andrássy út 60-as szám alatti bérházba
költözött.
Forster Gyula (1846-1932)
Feladataik közé tartozott a helyreállítási munkák szervezése és
irányítása. Eleinte leginkább középkori templomokra és várakra terjedt
ki a figyelmük, s olyan építészek fordultak meg a kezeik alatt, mint
Steindl Imre
vagy
Schulek Frigyes. Korábban mindketten Friedrich Schmidt tanítványai
voltak Bécsben, aki a kölni dóm építésének befejezésében is részt vett -
az ő szemlélete volt, hogy a műemlékek a befejezés vagy helyreállítás
során szabadon alakíthatók, s tanítványai épp ezért is építették át a
pécsi és kassai székesegyházakat vagy a visegrádi és vajdahunyadi
várakat, nem kicsi felháborodást kiváltva a társadalomban.
A századforduló után évtizedekben kissé megváltozott a helyreállítási
gyakorlat, amelyben több műemlék kapott anyagi támogatást, de
darabonként kevesebb összeget, valamint a középkori épületek mellé
bekerültek a reneszánsz és a barokk képviselői is.
A Nagyboldogasszony-templom (Mátyás-templom)
átépítése
Kiemelt programmá vált a várbéli Nagyboldogasszony-templom helyreállítása, amely 1874-től 1896-ig épült. Emellett a város területi terjeszkedése során Óbudán is egyre gyakrabban találtak római kori emléket, melynek során 1894-ben létrehozták az Aquincumi Múzeumot. De a szakemberek felismerték a törökkori leletek és emlékek fontosságát is, ezért például a Rudas fürdő helyreállítása során az eredeti állapot fenntartása mellett foglaltak állást. A Bizottság egyik nagy és legjelentősebb hátránya volt a "tehetetlensége", amikor hagyták lerombolni Pest történelmi városmagját (lásd: A belváros lerombolása) az Erzsébet híd megépítése kedvéért, vagy amikor ugyanígy hagyták a Vár kapuinak lebontását (előbbivel kapcsolatban megjegyzendő, hogy míg Prágát épp az óvárosának eredetisége és szépsége miatt látogattják meg turisták millió évről-évre, addig nálunk minden középkori emlék eltűnt).
Az Aquincumi Múzeum a feltárások idején
Az I. világháború idején anyagi megszorításra volt
szükség a Bizottság életében, így a költségesebb helyreállításokat le
kellett állítani. A költségvetési szigorítás a munkák leállását vonta
magával, ezért a gyakorlati munkát elméleti munkára cserélték fel, és
Forster megpróbálta elérni, hogy az Országgyűlés mintegy hatszáz
épületet nyilvánítson műemlékké. Sajnos ebben nem járt sikerrel, viszont
az elképzelése immáron előrevetítette a műemlékvédelem jövőbeni útját.
1919-ben, a kommunista diktatúra tombolásakor Kunfi zsigmond
kultuszminiszter (Kernstok Károly festőművész javaslatára) feloszlatta a
Bizottságot, majd a műemlékek ügyét Éber László kezébe adta. A létrejött
Országos Műemlékvédelmi Hivatal vezetőjének nevezték ki, de a diktatúra
bukása után kényszernyugdíjazták.
Éber (Ellenberger) László (1871-1935)
1921-ben Forster Gyula is lemondott hivataláról,
akinek helyét Kertész K. Róbert kultuszminisztériumi tanácsos vette át.
Mellette dolgozott
Lechner Jenő
és Szőnyi Ottó.
1922-ben az új vezetés létrehozott egy héttagú bizottságot az egyes kisebb ügyek lebonyolítására. E bizottság hetente ülésezett, míg a teljes bizottság kéthavonta. Üléseikre a Szépművészeti Múzeumban került sor, ahol a Műemlékek Országos Bizottsága vezetett irodát.
Kertész K. Róbert (1876-1951)
1934 után Hóman Bálint kultuszminiszter már nem hívta
azt össze az egyre gyarapódó taglétszámú, de egyre kevesebbszer összeülő
bizottságot, s a Műemlékek Országos Bizottsága egyfajta szakbizottsággá
alakult át. Az 1932-ben létrehozott főtitkári pozíciót először Mészáros
Gyula, majd 1934-től Gerevich Tibor művészettörténész töltötte be, az
előadó pedig Genthon István, a magyar művészet kutatója volt. A
vezetésük alatt kezdték el alkalmazni az ún. Athéni Chartát, amely a
múlt emlékeinek tiszteletben tartását hangsúlyozta.
(A CIAM (Congres Internationaux d’Architecture Moderne, magyarul
"Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusa”) a modern építészet
nemzetközi szervezete volt 1928 és 1959 között. A különböző országokban
rendezett kongresszusok jelentős szerepet játszottak a modern építészet
elveinek kialakításában és elterjesztésében. Az egyik vezéralakja Le
Corbusier volt. A CIAM magyar csoportja révén magyar építészekre is
hatást gyakorolt. Az Athéni Charta: az építészet korszerű útjának
keresése logikusan vezetett a városrendezési problémák irányába. Ezekkel
foglalkozott a CIAM soron következő – a CIRPAC több ülésén előkészített
– IV. kongresszusa, amelyet "A funkcionális város” címen, Athén
és Marseille között, a "Patris” nevű hajó fedélzetén tartottak
meg 1933-ban. A kongresszus dokumentuma az ’’’Athéni Charta’’’
nevet kapta. Évtizedeken keresztül – még a második világháborút követő
években is – ez volt a városépítési tervezés elméletének és
gyakorlatának az alapja. Az Athéni Charta a várost regionális
összefüggésében szemléli, öt funkcióját – lakás, munka, üdülés,
közlekedés, történeti emlékek megőrzése – határozza meg és javasolja,
hogy a tervezésben e funkciókat vegyék figyelembe)
A charta elveit első alkalommal az
óbudai
katonaváros amfiteátrumnál alkalmazták, amit csak részben építettek
vissza.
A műemlékek megmentéséért folytatott munka élharcosa Lechner Jenő volt,
aki számos neves műemléképület helyreállítását végezte, többek között az
Egyetemi-templom, a
Magyar
Nemzeti Múzeum, a
régi budai
Országháza vagy a Központi Papnevelő Intézet épületein. De ebben az
időben mentették meg a
Gül baba
türbéjét, a
budavári
domonkos templom tornyát, a Szentháromság-szobrot, valamint a
belvárosi
ferences templomot és
plébániatemplomot, de feltárták a margitszigeti
premontrei kolostor romjait is.
A dokumentálások és felmérések területén
Foerk Ernő
végzett rendkívül hasznos munkát. Például a nyári szünidőkben a Felső
Építő Ipariskolai tanítványaival rendszeresen járták az országot, hogy
rajzokat készíthessenek a műemlékekről (Az általa
tervezett szegedi Fogadalmi templom építése során került elő a középkori
Szent Demeter-torony, amelynek konzerválását is elvégezte).
A korszak megjelent könyvei:
- Szőnyi Ottó Régi magyar templomok (1933)
- Gerevich Tibor Magyarország román kori emlékei (1938)
- Gerevich Tibor Budapest művészeti emlékei (1938)
A II. világháború után ugyan semmit sem lankadt a műemlékek iránti
figyelem, de az országnak most nagyobb gondja is akadt: újjá kellett
építeni a rommá lőtt várost. A helyreállításban a Műemlékek Országos
Bizottsága is részt vett, melynek előadójává Dercsényi Dezsőt nevezték
ki. A Bizottság megkapta a Magyar Nemzeti Múzeumtól az ingó műtárgyak
nyilvántartását, majd az 1949. évi 13. számú törvényerejű rendelet
azután megszüntette a bizottságot. Helyébe a Múzeumok és
Műemlékek Országos Központja lépett.
A kommunista hatalomátvételnek köszönhető, hogy ezután a szocialista
eszméknek megfelelően biztosítani kellett a mindenki számára való
hozzáférést, ugyanakkor nagyobb
szerepet kapott a városrendezés vagy városépítés is. A műemlékeket nem
önálló építményként, hanem környezetükkel együtt szemlélték, bevezették
a műemléki jelentőségű terület fogalmát.
1953. február 1-ével feloszlatták a Múzeumok és Műemlékek Országos
Központját, amelynek feladatait az Építészeti Tanács, később pedig az
Országos Építésügyi Hivatal vette át. Ekkor a budapesti műemlékek gondozását
a Fővárosi Tanács vette át, majd 1957-ben Fővárosi Műemlékfelügyelőséget
szervezett. Az 52/1957 Építésügyi Minisztériumi rendelettel azután
létrehozták az Országos Műemléki Felügyelőséget, és ekkor jött létre az
intézmény gyűjteményeit (Könyvtár, Fotótár, Tervtár, Kézirattár)
összefogó Gyűjteményi Osztály. 1968-ban a felügyelőségen belül megalakult a Magyar Építészeti Múzeum
is.
A szocialista érában a helyreállításokat is belesorolták különféle
tervekbe, amelyek a 3, majd az 5 éves terv keretein belül zajlottak.
A budapesti munkálatokban a legnagyobb feladatot a Vár ásatása és
helyreállítása jelentette, amelynek irányítására megalakult a
Várbizottság. Feltárták a középkori lovagtermet és a várkápolnát,
valamint a polgárváros lakóházait is. A hatvanas évektől nagyobb
figyelmet fordítottak az országos várak konzerválására is, a munkák
pedig évtizedeken át zajlottak.
Az 1970-es években annak ellenére folytak Óbudán jelentősebb feltárások
és konzerválási munkák, hogy már javában zajlott a történelmi városrész
lerombolása (lásd: Óbuda
lerombolása) a tizenkétezer lakásos lakótelep építése érdekében.
Ezzel párhuzamosan feltárták a ma ismert római emlékeket (bár ezek
bemutatása hagy némi kívánni valót maga után), amelynek során számtalan
lelet került a felszínre, például a római vízvezetéket vagy a
mozaikpadlós Hercules-villa (lásd:
Római emlékek).
A Magyar Tudományos Akadémia segítségével új könyvsorozatot indítottak
be, amelynek első darabja 1984-ben jelent meg. E könyvek Esztergommal
(1984), Győr-Moson-Sopron megyével (1953), Nógrád megyével (1954), Pest
megyével (1958), Heves megyével (1969–1978; három kötetben) és
Szabolcs-Szatmár-Bereg megyével (1986–87; két kötetben) foglalkozott,
illetve Budapestről is szólt két kötet (1955–1962). A műemlékvédelmi
felügyelőség munkájával kapcsolatban az Akadémia jelentetett meg
évkönyveket Magyar műemlékvédelem címmel.
1992-ben a műemlékfelügyelet három részre oszlott: az Országos
Műemlékvédelmi Hivatalra, a Műemlékek Állami Gondnokságára, valamint az
Állami Műemlék-helyreállítási és Restaurálási Központra.
A 2001. évi LXIV. törvénnyel az Országgyűlés létrehozta a Kulturális
Örökségvédelmi Hivatalt, amely a következő évtized elejére megszűnt,
helyét a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási
Központ vette át. De ez az intézmény sem állt fenn sokáig, ugyanis öt
évvel később, 2006-ban a Miniszterelnökségen belül alakult
államtitkárság, valamint a
Lechner Lajos
Tudásközpont mint minisztériumi háttérintézmény vette át.
A gyakori változások ellenére a hazai műemlékvédelem mindvégig folytatta
munkáját; a kétezertizes évek végétől leginkább a
Nemzeti Kastély- és Várprogram
keretében számos vidéki kastély és kúria szépült meg, olykor az enyészet
széléről megmenekülve (például az edelényi kastély). A diósgyőri vagy a
füzéri vár elpusztult részeinek visszaépítése a lakosság részéről
visszatetszést kapott, de a szakmán belül sokan bírálták.
A műemlékfelügyelet százötven éve alatt - a helyreállítási gyakorlatban
bekövetkezett szemléletváltások által - bár nem volt egységes és a
felügyelő intézmények is gyakran változtak, de ennek ellenére
elmondható, hogy a szakma a benne dolgozó régészek, művészettörténészek
és egyéb szakembereknek köszönhetően megfelelő kezekben nyugszik.